Színház

A „vagy-vagy” és az „is-is” harmóniája – beszélgetés Fullajtár Andreával és Pelsőczy Rékával

2022.03.08. 10:30
Ajánlom
„Döbbenet, hogy ennyi idősek vagyunk! Nem tudom, hol és mikor történt mindez!” – ámuldozik Pelsőczy Réka, amire Fullajtár Andrea fölszabadult nevetéssel reagál. Élvezettel figyelem a köztük lévő összhangot. Osztálytársak voltak a főiskolán, s együtt kerültek a Katona József Színházba, amelynek a mai napig mindketten oszlopos tagjai. A két Jászai Mari-díjas művésszel legújabb közös munkájuk – egy Karády Katalinról szóló monodráma bemutatása okán – közel három évtizednyi barátságukról beszélgettünk.

Hogy mi az első főiskolai emlékem Rékáról? Az, amikor behozta a fiának az egyik kis, többszínű bőrből varrt cipőjét – idézi föl Fullajtár Andrea.

Igen, emlékszem arra a cipőre! – vág közbe Pelsőczy Réka.

Fullajtár Andrea: Jóval később a párját is behoztad.

Akkoriban hároméves lehetett a kisfiad. Miért vitted be a cipőjét a főiskolára?

Pelsőczy Réka: Nem tudom.

FA: Azt mondta, hogy ebbe virágot is lehet tenni. Akkor arra gondoltam, atyaég, milyen ez a lány! Nagyon más, mint én!

FA_PR_fotoFabianEvi_0139_pp-151827.jpg

Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Neked mi az első emléked Andreáról?

PR: Előttem egy kép jelenik meg. Volt Andinak egy hosszában csíkos inge. Bordó, sárga és zöld csíkokkal, nyakig begombolva. Derékban záródó, fekete farmer, fölötte a csíkos ing, és hosszú, lelógó, egyenes haj.

Mit gondoltál róla?

PR: Hogy nagyon zárkózott és teljesen más világ, mint én. Kíváncsi voltam rá!

És miként került közel egymáshoz ez a két világ?

FA: Réka nagyon gyorsan kinőtte magát az osztályban, sokat poénkodó, hangos csaj lett. Elég hamar elkezdett oltogatni az öltözködésemmel kapcsolatban.

Azt mondta, nem érdekel, hogy öltözöl a magánéletben, de a színpadra vegyél már föl valami normálisat!

Az első, tök más stílusú bakancsot – amit először csak jelenetekben vettem föl, majd utána életben is – Réka hozta be nekem.

PR: Fekete fűzős volt, magasabb sarokkal, és emlékszem, mennyire jól állt Andinak, amikor elkezdett máshogy öltözködni!

FA: Rékának nagyon jó ötletei voltak! Volt egy hosszú, fekete kabát, amit az egyik jelenethez adott oda nekem, és egészen más volt mozogni benne! Most Karádyt is Réka egyik kabátjában játszom. Mondtam is neki, Réka, nagyon jó ez a kabát! Hogy de jó, ez egy „Réka-kabát”!

PR: Engem egyébként meglep, hogy Andi azt mondja, ilyen voltam az osztályban, mert én ezt nem így éltem meg! Teljesen kívülállónak éreztem magam.

FA: Dehogy voltál az, sőt!

PR: Kétségbe voltam esve.

Most már úgy látom, azért provokáltam a környezetem, mert visszajelzésekre vadásztam.

Így hívtam föl magamra a figyelmet: csipkelődéssel és humorral.

FA_PR_fotoFabianEvi_0160_pp-151828.jpg

Pelsőczy Réka (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Ha annak idején tudod, hogy mások így látnak, az könnyebbé tette volna az amúgy nehéz főiskolás éveket?

PR: Biztosan. Én ezt nem így éltem meg. Tele voltam félelmekkel.

Ha jól tudom, Andreát elég gyorsan felkapták a főiskolán, nagyon hamar főszerepeket játszott a Katonában. Ez rosszul esett?

FA: Mi egy alomból voltunk.

PR: Nagyon fájdalmas volt földolgozni, hogy ilyen nagy lehetőségeket kapott – és élt is velük. Az volt az érdekes – amiről még nem is beszéltünk Andival –, hogy úgy éreztem, megváltozott.

Milyen szempontból?

PR: Ott voltunk harmadévben, nagyon kicsik voltunk még. Andi vitte a monodrámát a Katonába (Csendet akarok! – a Szerk.), Varját játszotta, meg Az eltört korsót. Jöttek-mentek a szerepek, és én azt éreztem, hogy megváltozott.

Évekkel később jöttem rá, amikor nekem is volt egy sikeres időszakom, hogy valószínűleg mind a ketten megváltoztunk.

Én a félelmeim, szorongásaim vagy frusztrációim miatt, Andi meg életében először jól volt. Végre azt érezte, a helyén van!  A tehetsége utat talált, és jól volt, ami sok esetben irritáló azoknak, akik nincsenek.

FA: És közben meg nem is voltam jól! Nagyon szenvedtem attól a helyzettől.

FA_PR_fotoFabianEvi_0181_pp-151828.jpg

Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Ez mennyi időre változtatta meg a kapcsolatotokat?

PR: Évekre…!

Hogyan állt helyre a barátságotok?

PR: Mindez időközben okafogyottá vált. Most már mindketten majdnem ötven évesek vagyunk. Különböző utakat jártunk be, de a pályán vagyunk.

FA: És ugyanabban a társulatban – még mindig. Ez olyan érdekes! Rékának is volt színész osztálya, nem is egy, és

tapasztalatból beszél az osztályfőnök, amikor az tanácsolja a diákjainak, hogy figyeljetek rá, hogy abban a pillanatban, ahogy elindultok a pályán, lesz az osztályon belül egy nagy borulás.

De hiába figyelmeztet mindenkit – nekünk is elmondta a főiskolán Zsámbéki Gábor –, hogy okosan kell hozzáállni, mert ez majd változni fog. Mert amikor megtörténik, még ha tudja is az ember, hogy ez csak időleges, akkor is borzasztó megélni ezeket a helyzeteket. Visszatérve a főiskolára, az osztályunkban Réka egy meghatározó és kifejezetten irányító szerepű csaj volt.

PR: Én erre egyáltalán nem emlékszem!

FA: Pedig így volt és én sokkal tapasztalatlanabbnak éreztem magam nála! Jóval képzettebb volt, mint én, nagyobb látókörrel rendelkezett és lényegesen olvasottabb volt. Azt éreztem, bár én jöhetnék olyan közegből, mint ő! Fölnéztem rá. Egyszer, amikor tele voltak az utcák lomtalanításnál kirakott cuccokkal, Réka felkapott valahonnan három dolgot, és behozta a fősulira. Fölvitte a színpadra, és a jelenet működni kezdett tőle!

PR: Az Andi meg – ami nekem lenyűgöző – egy ösztönös és zsigeri színésznő, aki abszolút fejest vagy nulláról három métert tud ugrani vagy mínusz hármat, minden irányban. Nincsenek benne – jó értelemben véve – színészi gátlások. Hülyét tud magából csinálni vagy nagyon mélyre lemenni.

Hiányoznak belőle az olyan korlátok, amelyek nagy részét én a mai napig nem vetkőztem le.

Körülbelül a harmincas éveim végére, a negyvenes éveim elejére kezdtem el ott mozogni, ahol az Andi. Utólag már értem, amit akkor iszonyú igazságtalannak éreztem, hogy én miért nem. Lenyűgözve nézem ezt a szabadságot, ami abból is fakadhat, hogy Andi egész élete egy taposóakna-mező. Az enyém sokkal könnyedebb, a magán és családi életem is jóval simább, egyszerűbb. Persze belülről nem mindig az, de ha én sárga vagyok vagy zöld, akkor ő barna, bordó vagy fekete. Ő sokkal brutálisabban látja a dolgokat, mint én. De fantasztikus, hogy a színpadon ilyen gátlástalan. Ez nagyon jó színészi tulajdonság!

Gátlástalan és bátor. Vakmerő is?

PR: Igen. Bármit elbír, és nincsenek kétségei. Olyan, mintha az ő fejében nem lennének manók, mint az enyémben, akik azt mondogatják, „jaj ne, ezt nem így kell, ezt ne csináld, ez nem áll jól!” Neki ilyenek nincsenek!

FA: De vannak!

PR: Ő beleugrik, bekeni magát, belefetreng. Nem, semmi ilyen nincs benne.

FA_PR_fotoFabianEvi_0133_pp-151827.jpg

Fullajtár Andrea, Pelsőczy Réka (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Réka vajon jól látja ezt?

FA: Attól függ, honnan nézzük! Az emberben vannak kétségek, de próbaidőszakban megtapasztalhatja annak szabadságát, milyen, amikor elengedi ezeket. Imádom figyelni az embereket, és mindent elraktározok, a nagyon furcsa gesztusoktól az egészen szélsőséges élményekig. És azt visszahozni, valódi élmény. Próbákon, ha egy kollégán látom, hogy röhögőgörcsöt kap, az inspirálja az embert. Szabadon próbálni. Kibillenteni magamat, meg a többieket is. Ez olyan, mint a drog.

A Karády Katalinról készült monodráma már a második olyan közös munkátok, ahol Réka rendezte Andreát. Először 2020-ban Az átnevelhetetlen című produkció, most pedig – február 19-i premierrel – Bán Zsófia: El! (Karádyáda) című darabját állítottátok színre a Budapesti Történeti Múzeumban. A mű Karády Katalin életének megtörtént eseményeit dolgozza föl. Karády a második világháború után, politikai üldöztetéseit követően, barátnőjével, Frank Irmával Amerikába szeretett volna disszidálni. Miután beutazási kérelmét visszautasították, Rióba kért menekültjogot. A színdarab a bevándorlási hivatalban játszódik. Mit fontos tudni az előadás létrejöttéről?

PR: Bán Zsófi a darabot kifejezetten Andira írta. A művet a Történeti Múzeumban játsszuk, tehát itt nincs hagyományos értelemben vett díszlet. A mi díszletünk az Úti cél: remény című, a múzeumban látható kiállítás, ami a két világháború közti, nemzetközi gyermekvonat-akció történetét mutatja be.

FA: Abban a pillanatban, ahogy Réka megtalálta a játékra alkalmas teret, felfénylett tőle a szöveg.

PR: Igen, van egy nagy aula a múzeumban, eredetileg ott lett volna az előadás. De amikor kiderült, hogy ott – mert teljesen visszhangos – a mikroport egyáltalán nem működik, bent kerestünk olyan helyet, ahol elférnek az emberek, s ez lett az előadás helyszíne. Andinak rögtön keretet adott a tér, és sokkal jobban is érzi magát benne.

FA: Az előadásunkban Karády menedékkérő helyzetben van. Megpróbál nagyon tárgyilagosan, csak az adatokra szorítkozni, de nem megy. Állandóan kibukik belőle, hogyan verték meg, miként árulták el, milyen politikai tényezők között zajlott egész pályájának második fele. Van egy pont, ahol a következőt kérdezi: „ennyi elég már ahhoz, hogy beengedjenek?

FA_PR_fotoFabianEvi_0014_pp-151809.jpg

Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Óhatatlanul is eszembe jutnak a menedékkérő emberek, akik Ukrajna felől menekülnek… De ennél jóval erősebben kapcsolódik a jelenlegi háborús eseményekhez a másik közös munkátok, Az átnevelhetetlen, ami Anna Politkovszkaja orosz újságírónőről szól, aki egy demokratikusabb országért küzdve, élesen bírálta az orosz vezetést. Moszkvai otthona előtt ölték meg. Sokak szerint politikai gyilkosság áldozata lett. Az amúgy is erős történet most, az orosz-ukrán háború fényében még erősebb lett. Milyen érzésekkel készültök a következő előadásra?

FA: Amikor Az átnevelhetetlen ment, az embernek mindig az volt az érzése, hogy ez azért nem itt van a közelben. Nagyon fontos és velőt rázó, de mégis, a Kaukázus nem Európa, most pedig így betört ez az egész... Putyin honvédő indokkal indította a csecsen megszállást, amiből állóháború lett. Nagyon bízom benne, hogy Putyinból valahogy ki tudják kényszeríteni a diplomáciai rendezést, amilyen hamar csak lehet, hogy ebből a hadi helyzetből visszarendeződés történjen.

Mert a háború olyan eseménysort indíthat el, ami beláthatatlan következményekkel járhat.

Te mire gondolsz ilyenkor?

PR: Én inkább zsigeri félelmet érzek. Semmit nem tudtam az orosz politikáról, amíg el nem kezdtük próbálni Andival ezt a darabot.

Ami onnan indult, hogy Andrea három embertől is megkapta karácsonyra Politkovszkaja Orosz napló című könyvét, igaz?

PR: Igen. Andit megérintette a téma, megkérdeztem tőle, hogy miért nem csinálja meg. Ő meg azzal a lendülettel visszaütötte a labdát, hogy megrendezem-e. Mondtam, előbb muszáj elolvasnom. Nem terveztük előre.

De az ilyenek általában jól sülnek el.

PR: Igen, de először ijedelem van, hogy én egyáltalán nem értek a témához. Muszáj elolvasnom, hogy ebből mit tudok megragadni, mert 14 éves koromban az apolitika mellett döntöttem, és 2019-ig nagyon jól el is voltam… Hamar fölfogtam, hogy nem sok beleszólásom van a dolgokba, és nem tudom azzal tölteni az életemet, hogy emiatt frusztrált legyek.

Én nem egy „vagy-vagy” ember vagyok, hanem egy „is-is”. Az Andi meg egy „vagy-vagy” ember.

FA_PR_fotoFabianEvi_0126_pp-151810.jpg

Pelsőczy Réka (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

FA: Ez is változik néha!

PR: Ő szenvedélyesen át tudja adni magát egy nézőpontnak, ami a színpadon nagyon hasznos tulajdonság, de az életben nem mindig az...!

Én minden esetben próbálom megérteni mindkét oldalt. Mintha két ember volna bennem.

Amikor az egyiknek meghallgatom az érveit, nagyon rá tudok hangolódni, de a másikat hallva, olvasva, gyanú ébred bennem, hogy az előző biztosan így van-e? Hogy semmi nem fekete vagy fehér...

Milyen a kémia két olyan ember között, ahol az egyikük egy „vagy-vagy” a másik egy „is-is”?

FA: Attól függ, mit csinálnak! Ennél a munkánál nagyon jó volt, mert a két gondolkodás remekül kiegészítette egymást. Fontos időpontban dolgoztunk együtt. Túl voltunk már a színházakért szervezett tüntetésen, olyan periódusban dolgoztunk társulatként is, amikor már igen alapos forgatókönyv volt az ember fejében arról, mi történik Magyarországon a közéletben. Az „is-is” ember meg a „vagy-vagy” ember nagyon jól kiegészítik egymást, mert kiegyensúlyozódnak köztük az energiák. Ha egy kifejezetten haragos, politikailag állandóan ágáló rendező csinálja az előadást, nem tudom, lett volna-e benne gyöngédség és finomság.

Mennyiben változtatta meg a kapcsolatotokat az első közös, színész-rendezői munka?

PR: Andi egy önálló színész, saját gondolatokkal. Erre neveltek minket. A rendező elmondja, mi az elképzelése, a színész hoz valamit, a rendező abból válogat, ahhoz szól hozzá, és közösen alakítják az előadást. A Karádynál, meg itt is egy olyan keretet adok Andinak, ami, remélem, jól áll neki. És mi nagyon jóban voltunk a főiskolán.

Az a természetes, hogy együtt vagyunk, együtt dolgozunk.

FA: Réka azt mondja, keretet ad. Közben meg az a vizuális érzékenység, ami az ő veleszületett képessége, meg hogy milyen jól tud hangulatokat megtalálni, mindkét előadásnál iszonyú fontos!

Fél évvel ezelőtti interjúnkban azt mondtad, rendezőként néha túl megengedő vagy, ami nem biztos, hogy jó. Azóta is így gondolod?

PR: A színészek, akikkel dolgozom, nem biztos, hogy ugyanígy vélik… Néha több céltudatosságot várok magamtól, mert sokáig én is csak tapogatódzom. Van egy kezdő vízióm, de nem vagyok olyan rendező, hogy lediktáljam, mit csináljon a színész. Csodálom azokat, akik rajzfilmeket, vagy animációs filmeket készítenek, mert ott előre tudni kell, mi lesz. Én nem tudom, és pont ezt szeretem benne. Ezért aztán sokáig csak nézegetem, és remélhetőleg irányba tudom rakni a végére.

FA: Nem azt mondanám, hogy Réka megengedő rendező, inkább azt, hogy soha nem erőszakol rá semmit a színészre. Nem is tudom róla elképzelni, hogy ha egy színész valamit nagyon nem érezne a sajátjának, akkor azt erőltetné. Szerintem inkább megpróbál olyasmit kitalálni, ami jobban való az illetőnek.

PR: Az, hogy nem kényszerítek rá senkire semmit, evidens. Tudom, hogy nem működhet!

FA: Ugyanakkor arra nagyon emlékszem, hányszor volt Az átnevelhetetlen című előadásnál a megbeszéléseken nekem felírva, hogy ne keményítsd meg magad, ne vágj oda a mondatokkal. Amikor Réka hallotta legbelül, mi az, ami nem fér bele abba a koncepcióba, ami Politkovszkajánál kell, akkor azt újra és újra elmondta, nem engedte el.

PR: 

Andival abban hasonlítunk, hogy mindkettőnkben van keménység és valami férfi energia.

De Politkovszkaja nem ilyen volt. Annyira érdekes, hogy amennyire erős nő, azt gondolnád, egy terminátor – és nem! Nagyon finom jelenség volt. És az, hogy valakit bevásárlás után lelőnek, egyszerűen fölfoghatatlan! Sok videót néztem meg róla, és úgy éreztem, közel kerültem hozzá.

FA_PR_fotoFabianEvi_0195_pp-151838.jpg

Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

A rendezői tevékenységed színészként is erősít?

PR: Fölszabadító, hogy több lábon állok, és ez szabadságot ad a színészetben. Nagyon sokat köszönhetek színészként annak, hogy elkezdtem rendezni.

Politkovszkaja története nagyon erősen reflektál a jelen eseményeire. Mi a helyzet a Karády-darabbal?

PR: Az, ami elhangzik, arról tudjuk, hogy valóban megtörtént. Nem lehet közvetlenül kapcsolni Ukrajnához, mert Ukrajnát sem tudom magamhoz kapcsolni. Fölfoghatatlan számomra ez az egész. Ami kicsit átélhetőbbé tette, milyen lehet egy háborús helyzet, az maga a Covid volt. A karantén volt egy olyan zsigeri élmény, amikor fölfogtam valamit abból, milyen az, amikor kihúzzák alólad az életed. Az élettered. Akkor egy picit meg tudtam érezni, milyen lehet, ha el kell költöznöd, ha kilakoltatnak. Ha azt gondolod, ez a te életed, a te lakásod, a te munkahelyed, a te időd, de bármi megszűnhet egy pillanat alatt – és én ezt a Covidból értettem meg.

Ukrajnában háború van, és arra gondolok, hogy reménytelen az ember.

Nézem a videókat az interneten, de mégis: ott csak egy képernyő van, nem a valóság! Nem érzem zsigerileg. Nem tudom, ez talán egy ösztönös önvédelem bennem. Andi nyilván jobban bele tudja magát érezni.

FA: Szerintem a Karády szorosan nem kapcsolódik, inkább úgy, hogy a történelem miként ismétli állandóan önmagát. Az a szívszorító az egészben, hogy a karádys történet nincs még száz éves, mégis, most ott tartunk, hogy a határainkon menekültek jönnek, akik tényleg konkrét, közeli szomszédaink. Ez a rémisztő ebben az egészben!

A pandémia alatt a művészlét sokszorosan átértékelődött, megkérdőjeleződött. A művészek helye, a művészet szerepe – ráadásul most egy háború is kitört. Rékával fél évvel ezelőtt beszéltünk arról, hogy elkeseredett, és nem látja értelmét a művész-létnek. Most is ugyanúgy érzed magad?

PR: Tudod, hogy háború van, de neked főpróbád van. És csinálod a főpróbát… De az élet mégis rögtön elindul, ahogy csak lehet. Olyan, mint a kúszónövény. Ott nő, ahol csak tud. A szakmánkat illetően, ugyanúgy el vagyok bizonytalanodva, és el vagyok keseredve. Most ott tartok, hogy a világ már olyan marad, amilyen. Minden változik, minden viszonylagos, minden kétértelmű. Már nincsenek szilárd pontok, amikhez az ember visszanyúlhat, mert minden relatív. Az egyetlen esélyt a kilábalásra abban látom, hogy az ember tisztában legyen a saját értékeivel, határaival, és azokból ne engedjen. Azt képviselje azokban a pici dolgokban, amikre hatása lehet. Ebben látom a kivezető utat a saját depressziómból. Ezt próbálom erősíteni, és nem külső dolgoktól függővé tenni az elégedettségemet vagy a jólétemet.

Nagyon intenzív érzelmek cikáztak végig az arcodon, miközben Rékát hallgattad. Te mindezt miként éled meg?

FA: Pandémia idején, egyik pillanatról a másikra kiderült, ha létezik a társadalmon belül tökéletesen fölösleges lény, az a művész. Semmilyen értelemben nincs rá szükség! Orvos gyorsan kell. De az alapvető létszükséglethez nem tartozik hozzá az, amit mi csinálunk. Innentől kezdve az ember összeomlik. Mert minden semmivé válik, amit addig gondolt arról, mi az életben elfoglalt helye a világban. Majdnem fölakasztottam magam a lakásban, hogy mi a fene lesz, hogy lehet ebből ép ésszel fölállni, és ez ilyen értelemben összeér azzal, amit Réka mond. Valahogy azt a belső iránytűt kell nagyon erősen figyelni, és arra hallgatni. Mert ha külső információk alapján akarod meghatározni, mennyit érsz, szükség van-e még rád, akkor kész, nincs tovább! Nagyon kell, hogy az embernek belül rendben legyen ez a fajta iránytűje. Az, hogy magát normális, hasznos embernek tartsa, függetlenül attól, jelen pillanatban mit mutat a világ. Azért, ha beleolvasunk egy Radnóti-naplóba, és Radnóti azt írja egy évvel vagy fél évvel azelőtt, hogy megölték, hogy abbahagyta a La Fontaine-fordítást, mert a világnak nincs szüksége rá: a világ nem akarja, hogy befejezze.

Egy művésznek mindig az volt a mérce, hogy szükség van-e rá, kell-e az, amit ő adni tud? És ha úgy éli meg, hogy nem, összeomlik az egész élete.

Szerintem ez nagyon sok művészemberben így történt a pandémia alatt.

PR: Nekem ilyen szempontból életmentő volt az a séta (Hosszúlépés. Járunk? elnevezésű irodalmi sétaest – a Szerk.), amit csinálok Pasaréten. Életmentő Szerb Antalról beszélnem, meg arról, hogy abban a politikai helyzetben mi volt, és ő hogyan tudott ember maradni. Beszélni Örkényről és Szabó Magdáról, egy későbbi időszakban. Ha az ember az irodalmat, vagy művészek életrajzait olvassa, az elképesztő életerőt tud adni.

Valamint megmutatni: miként lehet embernek maradni?

PR: Pontosan! Hogy ilyen már volt, és ha visszagondolok Szerb Antalra, vagy Radnótira, akkor egy percig nem hiszem, hogy rájuk ne lett volna szükség! Ha magadat rémes helyzetben is érzed, amikor másra nézel, látod, nem biztos, hogy úgy van!

FA_PR_fotoFabianEvi_0123_pp-151810.jpg

Fullajtár Andrea (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Visszatérve a főiskolai évekre, amikor Réka azt hitte, hogy Andrea jól van, majd kiderült, hogy nem így volt, ennek mi volt az oka?

FA: Mindig azt gondolja az ember, hogy a siker azt jelenti, valaki jól van, mert egy bizonyos helyzetben eredményeket ér el. De hogy azért mit teszel, az már más kérdés. A fiam sportoló (Fullajtár-Horváth Gergő labdarúgó – a Szerk.), pontosan látom, ez milyen meló, és sokszor mennyire elkeseredett küzdelem.

Valahol mondtad, hogy a sport nagyon hasonlít a színészethez.

FA: Igen, és az, hogy ő mit tesz mentálisan és fizikailag e mögé, hogy az a kétszer negyvenöt vagy háromszor ötven perc úgy történjen meg, ahogy, az nem azt jelenti, hogy az ember boldog! Ez egy nagyon megfeszített munka, és sokszor magát az idegrendszert is rendesen lestrapáló helyzet. Aminek a végén van egy eredmény, ami örömmel tölti el az embert, és büszkévé teszi, de az csak három perc, amíg jön egy visszajelzés, hogy tessék, itt egy kupa vagy itt egy díj. De utána megint el kell menni edzeni, és újra föl kell menni a színpadra. Ráadásul a színészt, amint nem játszik már, azonnal elfelejtik. Nem élhet meg abból, hogy húsz évvel korábban jó volt a színpadon. Jónak kell lenni ötven évesen is, amikor már nem úgy mozognak az izmok! Állandóan meg kell újulni, jól kell együtt lenni a fiatal rendezőkkel és kollégákkal is. Tíz évvel ezelőtt, ha valakivel beszélgettem, akkor azt mondta, hogy jaj, a Talizmán, de jó volt! Ma már az első osztályom is csak videóról tudta megnézni a Médeiát. De nekik még eszükbe jutott, a másik osztálynak már nem.

Egy kövület lettem, aki régen biztos jókat csinált, de most be kell bizonyítanom, hogy még mindig jó vagyok, csak már más korosztályban játszom.

PR: Nagyon egyetértek azzal, amit Andi mond. Az a döbbenet, hogy ennyi idősek vagyunk! Nem tudom, hol és mikor történt mindez!

FA: Tényleg, mikor lettünk 49 évesek?

PR: Igen, mikor lettünk mi idős színészek, a Katona József Színházban?

FA: Ez már a 25. évadunk!

FA_PR_fotoFabianEvi_0097_pp-151809.jpg

Fullajtár Andrea, Pelsőczy Réka (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

PR: A fiatalokkal jóban lenni nekem is nagyon fontos. Miközben az ember azt érzi, hogy teljesen egyívású velük. Nem érzem magam idősebbnek, de közben a szerepekből, a fodrásztárban a tükörből, meg abból, hogy nekik én mit jelentek, tudja az ember, hogy…

FA: …hogy ez nagyon nem egy korosztály!

PR: Amikor Tasnádi Bence kollégám azt kérdi, hogy „és te még jól alszol?” Mondom neki, igen, én nagyon jól alszom! „Mert amikor az idő így megy” – folytatja. Nem, Bence, felelem. Én nagyon jól alszom! Engem még nem ért el az, ami idős korban… „Jaj, nem mertem ezt mondani” – vallja be. Igen, az idő egy olyan téma, amivel sokat foglalkozom. Amikor tudod, hogy bizonyos szerepeket már biztosan nem játszhatsz el, nem fogod őket megkapni soha és ez borzasztó, ezzel nem tudok mit kezdeni!

Vannak szerepek, amik már elmentek. – Nem csak a színházban.

Mindketten hosszú évekig tanítottatok az SZFE-n, majd a modellváltást követően felmondtatok. Később szeretnétek még tanítani?

FA: Ha egyszer lesz egy hely, ahol valóban lehet, akkor nagyon szívesen.

PR: Én sem hiszem, hogy örökre kijöttem ebből, de most nem bánom, hogy nem tanítok. Ez a kilenc év azért sok volt. Nagyon sokat adtam önmagamból, és most szeretnék egy kicsit kapni is. Az, hogy az ember tanít, próbál és rendez, az mind csupa adás. Nagyon sokat kaptam és kapok vissza is, de érzelmileg kiürültem, elfáradtam, és ezt nem vettem észre.

Miből tudtok töltekezni?

PR: Nagyon szeretek a természetben lenni, és szeretnék sokat olvasni, kertészkedni, egyedül lenni.

Te meg erdőbe vágysz.

FA: Igen, erdőmániás vagyok. Libri-zsűritagként, ilyenkor februártól május elejéig megy nálam a kortárs magyar irodalom, majd utána nekiállok a teljes Hamvas Béla-életműnek.

Úgy érzem, most iszonyúan szeretnék Hamvassal tölteni sok-sok időt.

Meg amíg csak lehet, dolgozni. Hálás vagyok az életnek, hogy a pandémia után újra van színház, előadásokat csinálunk, és úgy érzem – nem tudom Réka, te hogy látod –, hogy a Katonának most van egy nagyon komoly, felfelé induló szakasza.

PR: Igen, a Káli holtakat és az Isten, haza, családot nagyon előremutatónak látom!

FA_PR_fotoFabianEvi_0212_pp-151839.jpg

Fullajtár Andrea, Pelsőczy Réka (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Visszatérve kettőtök kapcsolatának alakulására, időközben óhatatlanul kialakult valamiféle cinkosság?

PR: Nem romanticizálnám el, ez tényleg egy alom. Andival csak nagyon ritkán szerepelünk ugyanabban a darabban. Pedig én szívesen játszanék vele együtt valamiben!

FA: Igen, tök érdekes, hogy egy társulatban vagyunk, és valahogy mindig úgy alakul, hogy pont párhuzamos produkcióban – és külön.

PR: Igen, mert egy színdarabba nem kell annyi nő! Két egyidős meg végképp nem...

FA: Amikor átvette a Széljegyet Ónodi Eszter Rezes Judittól, rá is csodálkoztunk, mert akkor már tíz éve nem játszottunk együtt az Eszterrel sem!

PR: Egyébként is kész csoda, hogy három egyidős nőt el bír tartani munkával a Katona! Szóval itt nincsenek sebek, s ez ugyanígy van a másik két volt osztálytársunkkal, Elek Ferivel és Ónodi Eszterrel is. Ők szintén olyanok, mint a családtagok. Van köztünk egy megkérdőjelezhetetlen összetartozás.

Fullajtár Andrea előadásában: El! Karády – Monodráma

Kapcsolódó

Fullajtár Andrea előadásában: El! Karády – Monodráma

2020-ban, a legnagyobb magyar díva, a "magyar Marlene Dietrichként" számon tartott Karády Katalin születésének 110., halálának 30. évfordulójáról emlékezett meg a Budapesti Történeti Múzeum. A február 19-én látható előadás a művész bátorságának, emberségének és emigrációjának kíván emléket állítani. 

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Színház

A színház volt az én igazi házasságom – Máthé Erzsi 95 éves

A születésnapját ünneplő Máthé Erzsi olykor úgy érzi, annyi figurát játszott már el élete során, hogy sokszor önmagát kell keresnie. Pedig mindegyik alakításában teljes lényével jelen volt. A színésznő néhány éve már a nyilvánosságtól visszavonultan él. Az alábbi interjút tizenöt éve, 2007-ben adta Canjavec Juditnak a Buda Lapjában, a másodközlés a szerző engedélyével történt.
Tánc

Egyed Bea és Bozsányi Liliána győzelmével ért véget a X. Nemzetközi Monotánc Fesztivál

A különleges hangulatú és látványvilágú előadás mellett a nemzetközi táncszakma képviselői is tiszteletüket tették a Bethlen Téri Színházban.
Klasszikus

Második díjat nyert a Chaos Quartet Bordeaux-ban

A korábban Budapesten is díjazott vonósnégyesnek a Bordeaux-i Nemzetközi Vonósnégyesverseny zsűrije második helyezést, valamint egy különdíjat ítélt meg.
Zenés színház

Kritikaszemle Kurtág György párizsi operabemutatójáról

A Scalában tartott ősbemutató után április 30-án a Párizsi Nemzeti Operában is színre került Kurtág György egyetlen operája, a Beckett nyomán írt A játszma vége. A kritikák remekműként írták le az alkotást.
Vizuál

Goya, Tiepolo, Canaletto – Újra láthatóak a Régi Képtár kincsei

Megújult terekben, újrarendezve nyílt meg a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának új állandó kiállítási egysége. Immár hat évszázad európai művészeti irányzatairól és a legfontosabb alkotóiról kaphatunk átfogó képet, a korai gótikától egészen a klasszicizmus korának művészetéig.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Színház gyász

Meghalt Josef Abrhám, a Kórház a város szélén Blažej doktora

Az egyik legnépszerűbb cseh színész nyolcvankét éves volt. Bár rengeteg tévéjátékban és filmben játszott, legtöbben a Kórház a város szélén című legendás sorozat Blažej doktoraként emlékeznek rá - adta hírül az ujszo.com szlovák hírportál. 
Színház hír

Szentivánéji álom a székesfehérvári Vörösmarty Színházban

Május első hétvégéjén a gubancos szerelmek és a hatalmas fémgolyók játszották a főszerepet a Horváth Csaba által rendezett Szentivánéji álom című előadásban.
Színház interjú

A színház volt az én igazi házasságom – Máthé Erzsi 95 éves

A születésnapját ünneplő Máthé Erzsi olykor úgy érzi, annyi figurát játszott már el élete során, hogy sokszor önmagát kell keresnie. Pedig mindegyik alakításában teljes lényével jelen volt. A színésznő néhány éve már a nyilvánosságtól visszavonultan él. Az alábbi interjút tizenöt éve, 2007-ben adta Canjavec Juditnak a Buda Lapjában, a másodközlés a szerző engedélyével történt.
Színház hír

Magyar színházi fesztivál lesz júniusban Bukarestben

Bukarestben szervezi meg első alkalommal a Bukfeszt elnevezésű magyar színházi fesztivált az erdélyi teátrumokat tömörítő Magyar Színházi Szövetség, amelynek öt tagszervezete kilenc előadást mutat be a román fővárosban.
Színház ajánló

Szakonyi Károly legismertebb drámája látható a Játékszínben

Az Adáshiba a Vörösmarty Színházzal koprodukcióban kerül színre, Bagó Bertalan rendezésében. A budapesti bemutatót május 21-én tartják, majd május 28-án Székesfehérvárra érkezik az előadás.