A Kubo egy legendás szlovák darab. Martinban, a Szlovák Kamaraszínházban kétszer vitték színre, és mindkét előadás a szlovák színháztörténetben legendássá, megkerülhetetlenné, ikonná vált. A történet egyszerű: egy falubolondja fiatalember egy szerelmi bonyodalomba keveredik, amelyből - amolyan népszínműszerűen - természetesen a szomszédok intrikái sem hiányozhatnak. A rendező, Dodo Gombár remake-jében, amelyet Martinban, a Szlovák Kamaraszínházban készített, nem elsősorban a sztori, hanem a (színházi) hagyományhoz való kapcsolat fontos. Értelmezésében a címszereplő a meditatív, mozdulatlan központja a végletesen vulgáris és végletesen stilizált nyelven és játékmódban zajló eseményeknek. Gombár Kubója egy olyan körhintán ül, ahol körülötte minden hatalmas sebességgel forog, ő - mármint a fiú - pedig csak áll és értetlenül figyeli a brutális, alkoholtól és szextől vezérelt külvilágot. Így, és nem elsősorban a félreértések következtében jön létre egy erős, inkább keserűen és reménytelenül ironikus, mint tisztán vígjátéki kontraszt Kubo és a többiek között, és válik vígjátékból moralitássá a remake.
Mindezekből a szlovák színházi hagyományban járatlan néző sajnos nem érzékel semmit. Amit látunk, felületi észlelés: színház a színházban. Egy színésztrupp próbál egy darabot, a két játékmód, a stilizált, a dagályos modort a slapstick comedy ritmusával vegyítő, illetve a realista között akkor váltanak, ha az előadásbeli előadás és az előadásbeli próba helyzete változik. Így azt sem érthetjük, hogyan kerül ide záró zeneként a Radiohead No surprisesa. A díszlet nyilván az alapanyag távolságtartó kezelését hivatott jelezni - egy kocka, amelyet a nézők felől kerítésszerű fémháló zár le, a falak bágyadt lila alapon lila pöttyösek, élénkzöld ajtók, középütt lapított, papírmasé fa, oldalt tűzoltólétra -, a színészi játék koherens - karikatúraszerű és realista -, a miértekre azonban a háttérismeretekkel nem rendelkező néző nem kap választ.
Wojtek Ziemlinski Kis narrációja egy vetítésekkel meg-megszakított hosszú monológ, egy szövegoratórium, amelyet a nyelv és az öndefiníció, a test és az öndefiníció, a történelem és az öndefiníció, a vérségi kötelék, az elődök tettei és az öndefiníció, az emlékezet és a felejtés tematizál. Az 1977-ben Kaliforniában született, Grenoble-ban és Lisszabonban is tanult, élete nagy részét Lengyelországban leélő Ziemlinski személyes élményt teatralizál: 2006-ban hozták nyilvánosságra, hogy nagyapja, Wojciech Dzieduszycki, egy előkelő arisztokrata család leszármazottja, opera- és kabaréénekes, Wroclaw díszpolgára a lengyel titkosszolgálat besúgója volt a kommunista rezsim alatt. A személyes nézőpontból induló monológ perspektívája fokozatosan tágul, a szövegmondás végig egyenletesen, hangsúlyozottan és témájától távolságot tartóan monoton: a művészt az érdekli, hogy egy társadalom képes-e, és hogyan képes szembenézni a múltjával egy olyan világban, ahol tudatosan leegyszerűsített kérdésekre adott tudatosan leegyszerűsített válaszokkal bombáz bennünket a média, ahol a kicsinyes és ostoba politikai játszmák áldozatává válnak a komoly, alapvető társadalmi problémák.
Ismerős nekünk is az, amiről Wojtek Ziemlinski beszél, mégsem gondolom azt, hogy egy magyarországi fesztiválon helye lenne. Ahhoz túl sok benne a mondott és a vetített szöveg, amit nyelvismeret híján képtelenek vagyunk követni, a technika ördöge pedig, mint tudjuk, sosem alszik. S ha rossz helyre kerül a képernyő, ha az nem elég nagy, és azon befogadhatatlanul gyorsan fut a szöveg, vagy még rosszabb: csődöt mond a feliratozás, legyen bármennyire is szuggesztív az előadó, érzékeny és megérintő a téma, kívül maradunk a körön. És vannak hibalehetőségek, amikkel egy fesztiválszervezőnek kell, és vannak, amikkel nem szabad számolni.
2011. szeptember 27. - Nyitra - Divadelná Nitra
Kubo (Remake) - Szlovák Kamaraszínház, Martin
Rendező: Dodo Gombár
Kis narráció - Teatr Studio, Varsó
Alkotó, előadó: Wojtek Ziemlinski
hírlevél
