Májusban – Pass Andrea rendező és drámaíró meghívására, a Jurányi Ház CSET FESZTjének keretén belül – hazánkban járt, kétnapos workshopot tartott a Mentor Műhely keretében a résztvevő fiataloknak és a DanteCasino formáció tagjainak.

Gianina Cărbunariu a CSET FESZT szervezőivel és a DanteCasino tagjaival (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi Ház)

Mi volt a személyes benyomásod Magyarországról vagy Budapestről ez alatt a rövid idő alatt, illetve a közös munka során a dantecasinósokkal?

Ezt a néhány napot itt töltöttem a Jurányiban, így nem volt időm felfedezni Budapestet, a workshopon résztvevő fiatalok szűrőjén keresztül ismertem meg a várost és az embereket. Nagyon tetszett, amit így megtapasztalhattam belőle. A résztvevők és a mentorcsapat tagjai érzékenyek, humorosak és okosak, nagyon jó élmény volt rajtuk keresztül kapcsolódni valamihez. Ahhoz több időre lenne szükség, hogy a város másik arcát is megismerjem. Talán ehhez a másik oldalhoz tartozik, amit a szállásomról kilépve elsőként láttam meg egy gyönyörű épületen: egy nagy posztert, amire valaki egy csípősen kritikus megjegyzést írt föl a magyar miniszterelnökről. Posztoltam is róla egy képet azzal a szöveggel, hogy „Jó reggelt, Budapest!”.

Tudom, hogy erre nehéz röviden válaszolni, de mivel vélhetően az egész beszélgetésünk ezt fogja körbejárni, kérlek, néhány mondatban foglald össze, hogy szerinted mi a színház társadalmi léptékű feladata! Ha egyáltalán van neki.

Tíz éve még mást válaszoltam volna, de most azt mondanám:

Mit mondtál volna tíz évvel ezelőtt?

Akkor úgy gondoltam, hogy a színháznak az a dolga, hogy provokáljon, és ezáltal megpiszkálja a gondolkodásunkat. Ezt továbbra is fontosnak tartom, de most már kiegészítem a fentiekkel.

A dantésokkal hasonlóképp gondolkodtatok a színházról, mint a Théâtre Studio d'Alfortville alkotóival?

Alfortville-be szerzőként hívtak meg, és minden előadás után volt egy beszélgetés tizenévesekkel, amin én is jelen voltam. Az ottani stúdióban sokféle színházi nevelési program futott, amiken az alkotók és a drámapedagógusok különböző formákban dolgoztak együtt a fiatal résztvevőkkel. Ott nem voltam részese ezeknek a programoknak, de jó volt látni és hallgatni a beszélgetéseket, mert a tizenévesek rengeteg problémacentrikus kérdést vetettek fel, és elemző módon gondolkodtak. Itt a Jurányiban ugyanez történik, csak most aktív résztvevője vagyok a közös gondolkodásnak. Ahol pedig most dolgozom Karácsonkőn (a Karácsonkői Ifjúsági Színház igazgatójaként – a szerk.), szintén sok program készül fiatalok számára. Ezek mellett kifejezett célunk bevonni őket a színházi folyamatokba is. Van például egy programunk, ahol a produkciós csapat minden tagja kap maga mellé egy-egy fiatalt asszisztensként, aki végigköveti vele az egész munkamenetet, így a gyakorlatban tanulhatja meg az egyes színházi munkafolyamatokat. Egy másikban pedig színházi kritikusokat képzünk, és a résztvevők közül már voltak, akik azóta publikáltak is.  

A romániai DramAcum és a Théâtre Studio d'Alfortville Franciaországban egyfajta alternatívát keres, miközben kritikát is megfogalmaz a hagyományos színházi előadásokkal szemben. Mi a probléma a hagyományos színházi produkciókkal?

Azt gondolom, ezen keresztül lehet megszólítani a fiatalokat.

Gianina Cărbunariu (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi Ház)

Minderre szerinted nem képes a klasszikus szöveg egy hagyományos színházban? Kérdezem ezt úgy, hogy Romániában sok jó színház van, és nemzetközileg is elismert rendezők dolgoznak.

Képes rá, minden azon múlik, hogyan csinálják. A klasszikus daraboknál a szöveggel együtt óhatatlanul az eredeti kontextust is átemeled a saját korodba, ami azért nehezíti a megértést, mert az adott összefüggés minden korszakban mást és mást jelent. A színháznak minden időben az a feladata, hogy megtalálja akár egy Shakespeare-darabban is azt a hangot, ami az adott kor aktuális problémáihoz szól hozzá. Egy klasszikus darabot is lehet úgy megrendezni, hogy váratlanul hasson. De én egy másik utat választottam, kortárs szövegekkel.

Miközben fiatalokkal folyó munkáról és az őket célzó előadásokról beszélsz, te magad annak a generációnak a tagja vagy, akik olyan pozíciókban vannak, ahol tudnának tenni azért, hogy társadalmi léptékben is jó irányba változzanak a dolgok. Mégis, miért a fiatalok az érdekesek számodra?

Amikor megírtam az első darabomat, még a saját generációmmal foglalkoztam, és valójában azóta is ezt teszem. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy

Ráadásul a fiatalok gondolkodása és jelenléte inspirál is engem.  

Vannak pozitív tapasztalataid azzal kapcsolatban, hogy a színház akár nagyobb léptékben is képes jó irányba változtatni a világon?

Nem hiszem, hogy erre önmagában a színház képes lenne. A színházi munkáimba ezért is szeretek bevonni például antropológusokat, szociológusokat, újságírókat, mert

Tapasztaltál ilyen jellegű változást az utóbbi években, évtizedben?

Nem igazán, de az sem igaz, hogy egyáltalán nem változott semmi. Ezek nagyon apró eredmények, és nem is úgy zajlanak, hogy a nézők este kilépnek a színházból és másnapra új emberek lesznek. Azt látom, hogy az emberek Romániában és Németországban is nyitottabbak lettek a politikára: többet gondolkodnak a mindennapokat érintő folyamatokon. Egy példa erre: készítettem egy filmet arról, hogy a Nyugat különféle mérgező és nem mérgező hulladékot importál Romániába és Bulgáriába. Ennek hatására az emberek figyelme egy olyan dologra irányult, amiről eddig nem volt tudomásuk.

Gianina Cărbunariu (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi Ház)

Immár hat éve vezeted a karácsonkői teátrumot. Ott milyen színházat csináltok?

Ez egy regionális, megyei színház, vagyis széles közönségigényt kell kiszolgálnunk, ezért sokféle előadás készül nálunk, és a nézőinket is arra biztatjuk, hogy visszajelzéseikkel maguk is vegyenek részt a színház életében. Ezért az előadások után beszélgetéseket szervezünk, ahol közösen bontjuk ki a látottakat. A Karácsonkői Ifjúsági Színház egy hagyományosan kísérletező jellegű hely, ami nem véletlen: mivel nagyon távol volt a fővárostól és a központ hatásai nem nagyon érződtek, így az 1970-80-as években kifejezetten experimentális színtér tudott lenni. Én az 1990-es években mentem első alkalommal színházba, és ennek a kísérletező korszaknak a levegője még akkor is érezhető volt, és hatott is rám. Nagyon vegyes volt a nézőközönség, nemcsak az elitet célozták meg, munkások és tanárok éppen úgy jártak oda, mint a fiatalok. És ez a teátrum volt ötven évvel ezelőtt az első Romániában, ami színházi fesztivált szervezett. Ennek az volt az előzménye, hogy az 1960-as évek vége felé a társulat a Velencei Biennálén járt, ahol elnyerte a legjobb gyerekelőadás díját, és amikor hazajöttek, elhatározták, hogy ők is csinálnak egy fesztivált.

Mennyire lehet megtartani vagy visszaidézni ezt az egykori kísérletezőkedvet egy regionálisan kiemelt színházban, ahol – mint mondtad – szélesebb közönségréteg ízlését kell kiszolgálni, ami általában a könnyebben emészthető tartalmak és a népszínházi modell felé viszi el a repertoárt?

Úgy próbálom megtartani a kísérletezőszellemet, hogy olyan feltörekvő fiatalokat vagy más generációból származó művészeket hívok meg, akikben megvan az innovatív szellem. Nálunk külföldi vendégművészek is rendszeresen hoznak létre előadásokat, és a fesztiválunkon is van egy nemzetközi szekció, ahol külföldi előadásokat lehet látni, amik szintén bevonzzák az innovációt.  

Van elég érdeklődő erre a fajta újszerűségre?

Mi repertoárszínház vagyunk: egy-egy előadást akár több éven keresztül is műsoron tartunk, a gyerekeknek szóló előadásoknál pedig egészen sajátos a helyzet, hiszen a publikum évről-évre megújul.

Kétfajta nézőnk van, akik nagyon sokat tudnak rólunk: a hatvanöt év felettiek, mert ők mindent láttak, és már ott voltak a fiatal színház alakulásánál, a másik felébe pedig a tizenöt és húsz év közöttiek tartoznak. Azokat nehéz megszólítani, akik a kettő között vannak.

Gianina Cărbunariu (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi Ház)

A társulattal rendelkező, hagyományos színházak, amiket mi kőszínházként emlegetünk, jelentős költségvetési támogatást kapnak, így gazdasági értelemben nyilvánvalóan függnek fenntartóiktól. Romániában milyen mértékben szól bele az állam vagy az adott önkormányzat az általuk támogatott teátrumok működésébe, akár ideológiai, akár művészeti kérdésekben?

Beleszólnak. Karácsonkőn még a nálam fiatalabbak is a XIX. századi nemes és nagyszerű színházat kérik számon, és az innovációt meg sem említik. Így rajtam is keletkezett egy nyomás, hogy megfeleljek a tradicionális színházi elvárásoknak. Erre azt szoktam mondani, hogy

Túl a tradíció-innováció kérdéskörén, Karácsonkőn színházvezetőként mennyire kell eleget tenni a fenntartói elvárásoknak?

Úgy kerültem ide, hogy a régió meghirdette a pozíciót, amire bizonyos elképzelésekkel és konkrét ötletekkel jelentkeztem.

és ezen felül nagyjából szabadon garázdálkodhatok az ötleteimmel.

Mit jelent az, hogy „nagyjából”?

Van rajtam egy kis nyomás a repertoárt illetően, mivel mindig vannak helyi újságírók és néha politikusok is, akik úgy gondolják, hogy jobban tudják, milyennek kellene lennie a színháznak. Azzal a koncepcióval pályáztam, hogy valamit változtassak. Mivel igazán sosem akartam vezető lenni, ezért ha ezt nem hagyják, vagy túl nagy lesz rajtam a presszió, egyszerűen visszamegyek Bukarestbe. Ez ad számomra némi szabadságot.

Ha egy kicsit visszább lépünk az időben, hogyan emlékszel arra az időszakra, amikor még független alkotóként hoztál létre előadásokat?

A mostani munkám előtt tíz éven keresztül szabadúszóként dolgoztam, ami nagyon nehéz munka volt, mivel mindent magamnak kellett intéznem, és erre természetesen megfelelő mennyiségű anyagi forrást sem kaptunk. A kulturális minisztérium valamennyi forrást szán a független területre, de ezzel együtt is nagyon nehéz megtartani a művészeket, akik kifejezetten struktúrán kívül szeretnének dolgozni. El is fáradtam ebben.

Gianina Cărbunariu (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi Ház)

Szabadúszóként szívesen dolgoztál hagyományos nagyszínházakban is, vagy ezeket a munkákat afféle kompromisszumos megoldásként élted meg?

A pályám elején megpróbáltam kizárólag függetlenekkel dolgozni, később azonban rendeztem állami fenntartású színházakban, és írtam is darabokat a számukra. Ez sok szempontból könnyebbséget jelentett, mert így megtehettem, hogy csak a művészi munkával foglalkozzam. Sosem éreztem úgy, hogy ez a helyzet veszélyeztette volna a szabadságomat. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy ekkor volt már művészi múltam, és mivel korábban szép számmal készítettem független előadásokat, engedtek szabadon alkotni. Amikor a harmincas éveimben megérkeztem ezekbe a kőszínházakba, olyan művészekkel dolgozhattam, akik a saját korosztályomhoz tartoztak, és valami újat szerettek volna csinálni. Ez szintén jó helyzet volt.

Kaptál rá kellő időt és teret, hogy azokkal a módszerekkel dolgozz, mint a független produkciók esetében?

Kaptam, sőt,

Amikor egy független alkotó kőszínházi társulatnak rendez előadást, az is előfordulhat, hogy míg a csapat egyik fele kifejezetten lubickol az új impulzusokban, a másik része szíve szerint világgá szaladna. Mert nem minden szemlélet alkalmazható kőszínházi közegben. Mit gondolsz, a te munkamódszered miért tudott működni mindkét környezetben?

Ez mindig elsősorban a résztvevőkön múlik. Az én módszerem az, akár függetlenekkel, akár állami színházban dolgozom, hogy a munka elején elmagyarázom, mit és milyen módon szeretnék elérni. De volt már példa arra is, hogy a csapat, akikkel együttműködtem, nem azt tapasztalta, mint amire számított, ezért az első két hétben elkezdtek pánikolni, hogy ennek a rendezőnek fogalma sincs, mit csinál. Ezért is tartom szerencsésnek, ha valaki legalább két előadást rendez ugyanabban a színházban:

Gyakran hozol létre előadást úgy, hogy a színészekkel közös munka során alakul ki a szöveg, amit végül te írsz meg, és amit a létrejöttében résztvevők adnak elő. Mennyiben más egy ilyen produkció, mint egy olyan, amikor egy csapat ugyanezt a szöveget már készen kapja meg?

Természetesen vannak különbségek, hiszen más rendezi, mások a színészek, és más a kontextus is. De vannak olyan darabok és előadások, amelyek nagyon erősen kötődnek a színészekhez, ezért azokat nem lehet átadni egy másik színészcsapatnak. Ilyen volt például a 20/20, amit a marosvásárhelyi Yorick Stúdió társulatával hoztunk létre, 2009-ben.

Gianina Cărbunariu (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi Ház)

Vannak olyan darabjaid, amelyek annyira megrázóak, hogy még nézni is fájdalmas. Te ezekkel a helyzetekkel több lépcsőben is találkozol: először a kutatómunka során, majd amikor megírod, végül rendezőként is. Tudsz kellő távolságban maradni a történetektől, vagy azok téged is megviselnek?

Megpróbálok érzelmi távolságot tartani. Az a legnehezebb, amikor anyagot gyűjtök egy adott témához, mert a valóság mindig sokkal keményebb, mint amit végül színpadra viszek.

A színészeket sem törik meg érzelmileg a súlyos sorsokkal való találkozások?

Csapatként is igyekszünk valamennyire eltartani magunktól a történeteket és a sorsokat, ez teszi lehetővé, hogy reflektálni tudjunk a témára. A színészek számára inkább az a nehéz, hogy pontosan átérzik a felelősségét, hogy itt most valami nagyon jót kell csinálni, és nem lehet megbukni, mert

Van olyan téma, ami mostanában különösen izgalmas számodra, akár úgy is, mint egy következő darab és előadás alapanyaga?

Négy éve foglalkoztat a romániai tanárok helyzete, és hogy mit jelent pedagógusnak lenni. Mivel filológiát végeztem, akár taníthatnék is, ezért nagyon közel érzem magamhoz a romániai helyzetet, ahol Magyarországhoz hasonlóan szintén sztrájkolnak a tanárok. A bukaresti Excelsior Színház beállt a dolog mögé, így néhány hónapja el is kezdhettem a kutatómunkát: pedagógusokkal veszek fel interjúkat, amelyekből már több mint negyven el is készült. Tapintható a frusztráltság ezekben a beszélgetésekben.

Karinthy Frigyes egy nálunk közismert és közkedvelt, huszadik század eleji író, akinek az egyik népszerű novellája arról szól, hogy az akkor már befutott szerző összetalálkozik az utcán saját fiatalkori énjével. Ez a fiatalember számonkéri rajta korábbi ideáljait, a szerző pedig csak hümmög, nyökög és mellébeszél. Ha te találkoznál a 18 éves Gianinával, különösebb szégyenkezés nélkül tudnál belenézni a szemébe?

Noha eleinte nem volt bátorságom, hogy rendezői szakra jelentkezzem, ezért előbb angol és francia filológiát hallgattam, végül mégis csak azzal foglalkoztam és most is azt csinálom, amit mindig is szerettem volna: színházat.

Külön köszönjük Bodrogi Ági több mint támogató közreműködését!

Fejléckép: Gianina Cărbunariu (fotó: Riccardo Frati)