- Olvastátok Ken Kesey regényét, illetve láttátok a belőle készült filmet?

Péterfy Bori: Jó sok évvel ezelőtt olvastam a könyvet, viszont a filmet nem régen láttam újra. A nyár elején körbejárt a turnébuszunkban, mindannyian megnéztük. El voltam ájulva, hogy mennyire jó; semmit nem kopott. Ha tíz-húsz év után megnézel egy régi filmet, amire úgy emlékszel, hogy jó volt, nagyon sokszor érzed úgy, hogy újralátva már nem az, elmosta az idő. De a Száll a kakukknak minden pillanata, minden színészi alakítása és a filmnyelve is ugyanolyan csodálatos, mint volt; ma is érvényes. Eltűnődtem, hogy Louise Fletcher – akiről nem is tudtam, hogy Oscart kapott – milyen titokzatos Ratched főnővér szerepében. Majd ezután körülbelül két héttel felhívott Orlai Tibor, hogy lenne egy szerep: a Száll a kakukk fészkére főnővére. Mindenkinek ismerős lehet az az élmény, amikor gondolt valakire, akire már tíz éve nem, és egyszer csak szembe jön vele az utcán. Ez pont ilyen volt.

Szabó Kimmel Tamás és Péterfy Bori (Fotó/Forrás: Takács Attila)

Szabó Kimmel Tamás: Nem olvastam a regényt, csak a darabot. A filmet láttam valamikor régen, és néhány hónapja, véletlenül elém került megint: kapcsolgattam a tévét, és éppen a Száll a kakukk ment az egyik csatornán. De nem néztem meg. Szándékosan, hogy ne zavarjon be abba, ahogyan felépítem a szerepet. Akarva-akaratlanul is ott motoszkálna a fejemben, amit láttam. Örülök, hogy tudom, miről szól a film, de már egyáltalán nem emlékszem arra, hogyan játszott benne Jack Nicholson. Ez így jó. Majd ha bemutattuk a darabot, lehet, hogy megnézem, de akkor meg már minek. (Nevet.)

- Bori, te el tudsz vonatkoztatni Louise Fletcher alakításától miközben a szerepet próbálod?

PB: Ha most egy remake készülne, és abban játszanám a szerepet, biztos kérdés lenne, hogy hogyan lehet megúszni az utánzást, de így fel sem merül. Összehasonlíthatatlan a kettő. Fletcher megtehette, hogy akár az egyik grübedliráncával játssza el az érzelmeit, amit közeliben, jókor bevág a rendező. A színpadon egészen más eszközöket kell használni.

- Mit mond nekünk ma a Száll a kakukk fészkére?

PB: Több síkja van. Egy zárt osztályon embertelenül bánnak a betegekkel.

Az emberi történetek akkor is megállják a helyüket, ha semmit nem rakunk mögéjük,

nem tekintjük őket szimbólumnak. Van az előadásnak egy általánosabb síkja is, ami a hatalomról szól. El is hangzik a darabban, hogy a zárt osztály a társadalom kicsiben. Tényleg az. Szó van – a már idejét múlt – sokkolásról, lobotómiáról ( az agy elülső homloklebeny megsemmisítése – a szerk.), amit ha szimbólumnak tekintünk, rájövünk, hogy konkrétan ez történik: agymosás és az agyak kiütése. Például a plakátkampánnyal és a kormány hasonló döntéseivel, hiszen a diktatórikus hatalom csak birkákat tud jól irányítani. Az egyéniségeket ki kell iktatnia. Ez ma itt egy plusz mondanivalója a darabnak, illetve az előadásnak. De benne van a férfi-nő harc is: egy nő küzd egy erős férfival, és sikerül uralkodnia rajta.

SZKT: Számomra az előadás legerősebb síkja a lázadás valami ellen, amit a főnővér szimbolizál. McMurphy egy olyan nemi erőszak vádjával van börtönben, amit nem követett el, és tudja, hogy a nemi erőszakosokat kinyírják a sitten. Ezért kitalálja, hogy inkább tetteti magát, ellébecol egy elmegyógyintézetben, és azt hiszi, hogy ezzel megússza a hátralévő öt hónap börtönbüntetését. De szembe találja magát valakivel, aki rögtön az elején leveszi, hogy hazudik, és mindent megtesz annak érdekében, hogy kicsinálja.

Az ember és a rendszer közötti feszültség, a harc érdekel a legjobban.

Az, ahogy egy ember nem tud vagy nem akar beilleszkedni bizonyos keretek közé, amelyekről látja, hogy nagy részük értelmetlen hülyeség. Az a csata izgalmas, ahogy McMurphy megpróbálja ráébreszteni a többieket, hogy amit velük csinálnak, nem jó, és nem kellene feltétlenül úgy lennie. A küzdelem nagyon elfajul, és a végén lobotómiát végeznek rajta, tehát nem sikerül nyernie. De annyiban mégis, hogy az indiánt, kizökkenti az alvó állapotából, és öntudatra ébreszti. Ő elbukik, de valamit ott hagy neki és a többieknek is magából.

Szabó Kimmel Tamás a Száll a kakukk fészkére olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Takács Attila)

- Bori, mennyire testhez álló az erős, uralkodó típusú Ratched főnővér karaktere?

PB: Nem idegen tőlem ez a személyiség. Hasonló karaktert játszottam a Terápiában. Ott végül is megtudtuk a titkokat a kemény ügyvédnő, Orsolya belső poklairól, itt viszont nem derül ki semmi a magát pszichológusnak képzelő uralkodónő lelkéről, végig megmarad titokzatosnak. Ez nagyon tetszik nekem.

- Tamás, mélyre kell ásnod magadban, hogy előhívd McMurphy figuráját?

SZKT: Nem vészes. Hál' istennek nem bolondot játszom. Picit irigylem is, meg sajnálom is a többieket. Nagyon izgalmas őrülteket, különböző pszichés betegeket játszani, viszont támadási felületet is ad: a nézők vagy úgy érzik, hogy túl van játszva, vagy úgy, hogy nincs jól megcsinálva. Ebből a szempontból szerencsésebb helyzetben vagyok, mert a darab szerint is csak játszom, hogy pszichopata vagyok. Nem egy beteg embert kell megmutatnom, úgyhogy nincs túl nagy lelki teher rajtam.

- Bori, bánod, hogy a nevedet inkább zenészként, mint színésznőként ismerik?

PB: Egyáltalán nem bánom, sőt életem csúcspontja Péterfy Bori & Love Band. Akár a legsikeresebb szerepemnek is nevezhetném, hogy már ennyi éve ,,frontnő” vagyok. Természetes, hogy énekesnőként jobban ismernek, hiszen a színház kevésbé populáris, mint a rock. Akkor sem ismernének ennyien, ha sokat játszanék színházban. Egy koncerten lényegesen többen vannak, mint egy előadáson.

- Színészként nem csökken az ázsiója annak, aki ennyire elkötelezte magát a popszakma mellett?

PB: Miért is csökkenne? Hála istennek semmi ilyesmit nem tapasztalok, sőt. Ez a két pálya szépen megfér egymás mellet es erősíti egymást. Most nagyon elvezem, hogy a rock és a zenekar sokkal függetlenebb, mint a színház. Nem szól bele senki, hogy mit csinálok, nem egy rendezői akaratnak kell megfelelnem. Szabadon, a saját intuícióim és döntéseim alapján dolgozom. A közönség fiatalabb, interaktívabb. A színház folyamatosan próbálja kitalálni, hogyan lehetne bevonni az előadásokba a fiatalokat, egy rockkoncerten viszont ez magától értetődő. Ehhez képest most szinte új dolog, hogy van egy rendező, aki kitalálja, megalkotja az előadást, és az ő rendszerén belül kell dolgozni. De jólesik ebbe fejest ugrani.

Péterfy Bori a Száll a kakukk fészkére olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Takács Attila)

- Tamás, reklámhoz adod a neved?

SZKT: Adtam már, volt Ford- és Telenor-reklámom. Úgy soha nem adnám a nevem, hogy nem saját magam vagyok benne. Ha személyesen én, Szabó Kimmel Tamás kellek, akkor szívesen, persze nem mindegy, mihez. A világ egyik vezető autómárkáját örömmel népszerűsítem, de nem mennék el mondjuk mosópor- vagy gyógyszerreklámba. Lehet, hogy nagyképűen hangozik, de azt gondolom, az már nem nekem való.

- Mennyire terveztek előre a pályátokon?

SZKT: Nem tervezek. Ami jön, abból próbálok válogatni.

Most már nemet is merek mondani,

mert azt látom: később beigazolódik, hogy megérte. Például megkínáltak egy nagyjátékfilm-szereppel, amit egyáltalán nem éreztem jónak, ráadásul az egész film végig öncélúan káromkodós volt. Örülök, hogy nem vállaltam el, mert a film rosszul sikerült, a szerep pedig sokak szerint borzalmas volt. Viszont jött helyette más, azóta már a harmadik felkérést kapom. Olyan szerepekre, amik valódi kihívást jelentenek.

PB: A zenekarral muszáj legalább egy évre előre tervezni, de színészi terveim egyáltalán nincsenek. Minden attól függ, hogy kapok-e olyan felkérést, amihez kedvem és időm is van. Nagy kérdés, hogy a zenekart meddig és milyen formában lehet csinálni, mert ez az életforma nagyon kemény. Nem tudom, tíz év múlva akarom-e és fogom-e bírni a folyamatos éjszakázást. Gondolni kell a férfiak és nők közötti igazságtalan egyenlőtlenségre is. Egy férfinak jól áll, ha hetvenévesen félmeztelenül rohangál a színpadon, sikítozik a közönség, de egy nőnek nem feltétlenül. Nyilván abban reménykedem, hogy kilencvenévesen is fogok tudni dolgozni, de ez az, amit lehet előre tudni.