Ahogy alázzák, úgy emelkedik

A professzor a Shakespeare-hez fűződő kapcsolata feltárásához az egyetemi előadás formáját választotta, hiszen már 33 éve űzi ezt a műfajt. A közönségnek persze nem száraz felolvasásban volt része, hanem briliánsan végigvezetett gondolatfutamban, amely ráadásul mai társadalmunk egyik legégetőbb kérdésére is reflektált. 

Kállay a pár éve folyamatosan terítéken lévő menekült kérdés kapcsán azt mutatta be, hogyan viszonyult William Shakespeare műveiben az idegenekhez, a másokhoz. Ennek szemléltetésére a professzor az avoni hattyú három fontos idegen figuráját választotta, és ezeket elemezve jutott el végső következtetéséhez.

kallay (Fotó/Forrás: Madách Színház/ Mohos Angéla)

Az első ilyen karakter A velencei kalmár Shylockja volt, akinek a személyében Shakespeare a „gonosz zsidó” archetípusát használta. A kor Angliájában teljesen általános volt az antiszemitizmus, és eleinte a darab is ennek megfelelően ábrázolja a figurát, a szerző azonban egy pont után mégis meglátja és megmutatja Shylockban a tragikus hőst.

„Ahogy alázzák, úgy emelkedik” – fogalmazott Kállay, és arra is felhívta a figyelmet, hogy a zsidó uzsorás híres nagymonológjában is sok lényeges dolog elhangzik, ami segít megérteni, közelebb hozni az idegeneket („Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?” – Vas István fordítása). Az előadó szerint ráadásul A velencei kalmárnak a végső üzenete is az, hogy mi értelme volt az új vallásnak, ha arra tanít, hogy lenézzünk és megalázzunk másokat.

Ezt követően Othello alakja került sorra, aki már küllemre is más, mint a többség, rögtön lehet látni rajta, hogy idegen. Egykori mesterét és apósát, Géher Istvánt idézve Kállay mindezt úgy írta le szemléletesen, hogy Othello kívül fekete, belül fehér, Desdemona kívül-belül fehér, Jago pedig kívül fehér, de belül fekete.

A professzor ezután a dráma több érdekes értelmezési lehetőségét is felvillantotta. Az egyik olvasat szerint például a tragédia annak az allegóriája, ahogy a fehér ember megszáll egy idegent, ahogy a spanyol gyarmatosítók megszállták a későbbi gyarmatok népét. Még ennél is izgalmasabb megoldás, hogy Othello mint fekete, mint más szimbólumává válik mindannak, ami a férfit és a nőt mássá teszi.

A hős hiába törekszik rá, nem lehetséges az a harmonikus állapot két ember, férfi és nő között, amelyben semmiféle elválasztottság nincs köztük. Ebben az értelmezésben a gyilkosság tulajdonképpen a nászéjszaka, a deflorálás, amikor – a szűzhártya átszakadásával – mégiscsak megszűnik az elválasztottság, ebbe viszont Desdemona belehal. Othellónak tehát meg kell értenie, hogy van olyan elválasztottság, amin nem lehet keresztül törni. Ilyen értelemben tehát a másság élménye bármelyikünkre vonatkoztatható, a mór legnagyobb tragédiája pedig, hogy miért kell fájdalmat okoznia pont annak, aki a teljes egyesülést kívánja.

Kállay Shakespeare legidegenszerűbb figurájával, A vihar Calibanjával zárta előadását. Róla azt kell tudni, hogy annyira vad és barbár, „a sötétség fia”, hogy a drámaíró a nevét is a 'kannibál' szóból vette. Feltűnő viszont, hogy Shakespeare a legszebb költői sorokat mégis az ő szájába adja, így felmerül a kérdés: mi van, ha az az egy látja helyesen a világot, aki másként látja? A darab végén ráadásul Prospero herceg a sajátjaként fogadja el a barbárt, („közülük kettőt / jól ismertek, tiétek; / a sötétség / fia, ez itt, enyém”), azaz felismeri a saját magában élő Calibant. Shakespeare pedig mindezzel azt veti fel: mi van akkor, ha ez a másik, az idegen te magad vagy?

Az én Shakespeare-em sorozat következő ülésére június 16-án kerül sor, amikor is Puskás Tamás mesél majd Takács Bencének a minden idők legnagyobb színpadi szerzőjéhez fűződő viszonyáról. A későbbiekben pedig olyan előadók és vendégek érkeznek, mint például Hegedűs D. Géza, Zsótér Sándor, Stohl András, László Zsolt vagy Gálffi László.