Pillanatok alatt minden mozgásba lendül, a zsinórpadlásról vitorlák szakadnak le, méretes vaslemezek kezdenek kongani, a kellékesek pedig egy hatalmas ventilátort cibálnak. Amit látunk, az sokkal inkább emlékeztet egy zárt ajtók mögött tartott főpróbára, egy werkfilmre, esetleg egy kulisszák mögül kilesett darabra, mint egy kész előadásra: túl leplezetlen a szemünknek, már-már szemérmetlenül az.
Prospero szigete ezúttal nem több, mint egy leszakadt, szerény technikai apparátust felvonultató színpad, varázslata a megkopott színházi illúzió, segítői légies szellemek helyett az Örkény Színház fekete pólós kellékesei. Hatalmát szimbolizáló varázspálcája egy eleve törött székláb: egy hanyatlás szélére sodort birodalom ura ő, s ahogy szemfényvesztése egyre nyilvánvalóbbá válik, úgy lesz a néző is szép lassan ismerője a legapróbb kulisszatitkoknak.
Bagossy László darabjairól jó ideje tudható, hogy kivételes vizualitással operálnak: miniatűr kukucskaszínpadra beszorított Kasimir és Karoline, állóképekbe komponált János király - csak hogy az Örkény Színházban maradjunk. Ehhez képest A vihar pusztulásnak indult, ócska limlomokkal felszórt, próbateremre hajazó tere (díszlet: Bagossy Levente) mintha szándékosan törekedne az eszköztelenségre. Egy-két fekete, falból kiálló törött léc, egy háromlábú szék, egy felhangolatlan zongora - nagyjából ezek jelentik a díszlet állandó elemeit. Ebben a minimálisra redukált térben azonban időről időre olyan képek bontakoznak ki, melyek a néző retinájába égnek: Ariel (Pogány Judit) első színrelépésekor egy három méter magas monstrum, akinek kísértetiesen lebegő szoknyája alól időnként váratlanul egy fej bukkan elő (jelmez: Ignjatovic Kristina), a negyedik felvonásban pillanatok alatt semmiből épül fel egy mini barokk színház, majd ugyanígy, a másodperc töredéke alatt foszlik szét a semmibe.
Az alig két órásra húzott, szünet nélkül pörgő darab egyetlen hiányossága, hogy az egyébként kiváló színészek közül sokaknak alig-alig akad alkalma valamiféle szerepívet felrajzolni. Gyabronka József Alonsóként idő hiányában nem járja be a bűnbánat stációit, kezdettől fogva megtört atyaként van jelen, aki már az első jelenetekben kiérdemelhetné Prospero kegyelmét. Debreczeny Csaba Antoniója gyakorlatilag a János király papírkoronás gazembere, illetve annak kiegészítése néhány újabb jól elhelyezett aljas megjegyzéssel és gesztussal, ellensúlyozva Darvas Ferenc már-már infantilisen jóhiszemű Gonzalójával. Jóval nagyobb hangsúlyt kap Csuja Imre és Epres Attila Stephano-Trinculo kettőse: végeláthatatlan szópárbajaikkal láthatóvá teszik Nádasdy Ádám fordításának bravúrjait, Shakespeare-t gyakorlatilag kortárs szerzővé dumálják szét ("felrúglak, hogy éhen halsz a levegőben"). A hol egész színpadot beterítő démonként, hol zsebkendő méretű rongybabaként megjelenő Ariel Pogány Judit jutalomjátéka. Kilépője egyben rendezői koncepció frappáns összegzése is: jelmezét levetve civilbe vedlik át, s az addig légiesen lebegő tündér szatyrával kezében bandukol ki a kulisszák mögé. Nagyhegyesi Zoltán Ferdinandja amolyan életképtelen városi értelmiségi, akivel szemben Miranda (Törőcsik Franciska) mind fizikailag, mind szellemileg behozhatatlan fölényben van. Kettőjük játékának frissessége az előadás egyik legkiemelkedőbb momentumát jelenti. Gálffi László Prosperóját a folyamatos pozícióvesztés melankóliája hatja át: végső monológja egyszerre a szerep nélkül maradt apa siralma és a halni készülő nagyúr rezignált búcsúbeszéde.
Egy nappal A vihar bemutatója előtt járt nálunk a francia színházi szcéna legizgalmasabbjaként számon tartott Vivarium Studio. A világhírű társulat sajátos formanyelvének szerves részét képzi az, ahogyan saját teatralitásukat teszik reflexió tárgyává: színház a színházban ez, radikális és egyben játékos kísérlet a színpadi illúzió végleges sarokba szorítására. Az Örkény Színház bemutatóját nézve az ember óhatatlanul elkezd összehasonlítani: hol tartunk mi most, van-e eszközünk érvényes színházi kérdések megfogalmazására, és ami a legfontosabb, fel tudjuk-e őket tenni úgy, hogy az alkotói intellektus ne szakítsa szét az előadás szövetét? A vihar a nyitójelenet első másodperceivel egy olyan határozott és felkiáltójeles "igent" kanyarít a néző elé, amit aztán a vastaps sem tud lemosni: úgy látszik, ez most jó sokáig ott szándékozik maradni az Örkény színpadán - már ha nem volt ott egész évadban.
hírlevél
