Kárpáti Péterrel és Nagy Zsolttal a Puskin Kávézóban találkozom. Már ez is a próba része. Készül az új produkció, a Vándoristenek, melynek, szándékuk szerint, 90%-a improvizáció.

Nem nagyon értem, hogyan van egy improvizációs előadásnak írója, rendezője és dramaturgja, de most majd mindenre fény derül. Egyelőre ülünk egy asztalnál, én figyelek, ők pedig megbeszélik a következő szituációt, amely a Szörprájzparti című előadásból már jól ismert lakásban zajlik az elkövetkezendő egy (?), másfél (?), két (?) órában. Mert ezt sem lehet előre tudni.

Az alapszitu az, hogy Zsolt (mindenki a saját nevével játszik) albérletben lakik itt. Először hárman voltak: ő, Natasa (Stork Natasa) és Dávid (Csányi Dávid), de Dávid lelépett, ők ketten maradtak, és annak rendje és módja szerint össze is jöttek. Zsoltnak persze van családja, a sztori szerint Nyíregyházán. A felesége, Zsuzsa (Lőrincz Zsuzsa), nem sokára érkezik, hogy meglátogassa őt, az új kapcsolatról persze nem tud. Szerelmi háromszög az Astoriánál. Zsolt abban a hiszemben indul föl a lakásba, hogy egyelőre Natasa van csak otthon, és Zsuzsa egy fél óra múlva érkezik. De az író, Kárpáti Péter elmondja nekem, hogy már mindkét lány fönt van a lakásban, és fogalmuk sincs, hogy Zsolt be fog lépni ide öt perc múlva. Szóval: senki nem tud semmit, mindenkinek fél-információi vannak, egésznek gondolva.

Péterrel érkezünk, Zsolt csak egy picit később jön. (Persze ez is írói furmány, a lányok azt hitték, csak értem jött le, Zsoltról nem sejtenek semmit.) A lányok a konyhában beszélgetnek. Lekuporodom egy bizonytalan székre, és elmerülök a beszélgetésben. Nyíltan kukkolok. Szerepet játszanak, de ott találják ki. (Gondolom, Natasa sem tudta, hogy érkezik ide valaki, és Zsuzsa sem, hogy nem a férjét találja majd a lakásban, és így tovább...) Mellettem Kárpáti Péter és Sebők Bori dramaturg. A játékszabály: bárhová mehetek, bármit csinálhatok, csak csöndben. Péter és Bori időnként fölírnak valamit egy post-it-re, és odateszik az egyik szereplő elé. Ezen vannak az úgynevezett "ajánlatok", amelyek az események lehetséges folytatását tartalmazzák néhány rövid szóban. Hogy kinek merre felé kellene vinni a társalgást. Hogy ezeket a színészek megfogadják-e vagy nem, az rajtuk múlik.

Zsolt megérkezik. Megfagy a levegő, senki nem arra számított, ami történt. De haladnak az események. A szereplők időnként kapnak egy-egy sms-t, nem lehet tudni, hogy civilben, vagy pedig Pétertől érkezik egy újabb "ajánlat", ilyenformán. Ha csörög a telefon, fölveszik, bárki is legyen az. Végül is, a saját életükkel vannak jelen. Kint is vannak, bent is vannak. Nincs éles határvonal.

És hogy mi a sztori vége? Teljesen fölösleges elmondanom. Ez a jelenet úgyse lesz többször. Sőt, az is lehet, hogy ők hárman így már nem is kerülnek össze többször.

A próba után Nagy Zsolttal és Sebők Borival ültem le beszélgetni.

- Hogy lesz ebből darab és előadás?

Nagy Zsolt: Nem akarunk hagyományos értelemben vett színházi dramaturgiával dolgozni. Pont ennek a határait feszegetjük: mit bír el egy szituáció, hogyan lehet operálni az idővel és a ritmussal. Például az is érdekessé tud válni, ha egy ember csak öt percig ül, gondolkodik, és tulajdonképpen semmi nem történik. Irreális dolog, de az is lehet, hogy csak nem vagyunk hozzászokva. A Vígszínházban az Othellóban például egyáltalán nincsenek csendek.

- Én határozottan emlékszem arra, hogy Fekete Ernővel hosszan csak álltok egymással szemben. Az például egy elég erős csend.

NZs: Persze, időnként próbálkozom, de nem nagyon szeretik. Mert az, hogy két ember nézi egymást, a 17. sorból nem annyira izgalmas. Szerintük. Szerintem meg igen...

- Azért az való igaz, hogy a Vígszínházban 28 méterre van az erkély a színpadtól. Nyilván nem lehet az a csend ugyanolyan, mint itt, egy szobában.

NZs: Akkor rosszul van vezetve addig az előadás. Azoknak a csendeknek élőknek kell lenniük. Nem hiszek abban, hogy a nagy tempó és gépezet miatt ez ne működne.

- Itt, a Vándoristenekben valószínűleg nagyobb lesz rá az esély... Szóval, ha jól értem, amit én most láttam, az mondjuk egy komplett előadás. És ha holnap jönnék, akkor tök mást látnék.

Sebők Bori: Soha nincsen kétszer ugyanaz. Variáljuk a helyzeteket. És most a próba során Zsoltot is megleptük, mert nem erre a helyzetre készült, csak valami hasonlóra. Valóságos meglepetésekből próbálunk dolgozni.

NZs: Színészileg is teljesen máshogy vagy igénybe véve. Egy megírt darabnál tudod, hogy mi fog történni, de itt fogalmad sincs, mi lesz a következő pillanat. Bedobsz valamit, és lehet, hogy a partnered megfordítja az egész szituációt.

- Hogyan lehet itt elválasztani a színészt és az embert? Úgy értem, színészileg vagy emberileg veszel részt a jelenetekben?

NZs: Nem lehet kizárni, hogy színészből gondolkodjam, hiszen ez egy színházi előadás, nem a valóság. Viszont van, amikor tényleg emberként jön az első reakció, de aztán már mint színész érzem, hogy ide mi kellene, és azt tudatosan használom.

SB: Nem csak az jár a fejükben, hogy emberileg mit lépnének bizonyos helyzetekben, hanem az is, hogy hogyan nyithatnak olyan lehetőségeket, amelyekre a többiek izgalmasan tudnak reagálni. Egyszerre gondolkodnak dramaturgként, színészként és emberként.

NZs: Péternek is kihívás, mert nem otthon dolgozik egy konkrét darabon, hanem gyakorlatilag egy "élő könyvet" ír napról napra. Minden este megír egy drámát, azokkal az smsekkel, cédulákkal, amivel manipulál minket. Van egy konstrukció a fejében; nagy tréning, hogy minden nap ki kell találnia egy újabb szituációt.

- Péter azt mondta lent a Puskinban, "ma folytassuk onnan, hogy"... Ezek szerint a mai jelenetnek volt előzménye?

SB: A próbaidőszak elején elindítottunk néhány történetszálat, vannak köztük teljesen különállóak is. Ennek a mainak pont van előzménye, volt már több jelenet, amit ebből az alaphelyzetből csináltunk. Próbáljuk használni az életben valósan meglévő viszonyokat, érzéseket is.

NZs: Megpróbálunk közös pontokat találni a valós életünkkel. Vannak konkrétan olyan improvizációk, amikor tényleg Agárdról jövök föl a családomtól, és én vagyok ez a furcsa muki, aki jön-megy, bemászik az életedbe.

- Ez akár veszélyes is lehet, hiszen ez a kis szerepjáték most az életed része. Nagy Zsolt vagy, aki színész, és Zsolt, akinek vidéken van a családja, kőműves, és albérletben lakik Csányi Dávidnál...

NZs: Kicsit skizoid a helyzet, igen... De már évek óta ezzel foglalkozom, a színházban is ez érdekel. Az Othellóban sem az izgat, hogy elmondjam a szép, veretes szöveget. Hanem az, hogy minél több olyan pontot találjak, ami konkrétan benne van a saját életemben.

- De ott mégiscsak egy megírt szöveghez képest létezel, ami azért szab bizonyos határokat. Itt pedig te magad építed föl saját magadból a saját mondataidat.

NZs: Igen, az elég erősen megmarkol, amikor valaki feldob egy helyzetet a saját, valós életedből. Például Kapánál (Mucsi Zoltán) név szerint rákérdezek, hogy mi van a gyerekeivel, a feleségével. Beszélgetünk róluk, és utána mondjuk megfenyegetem őket. És közben mindannyian tudjuk, hogy ez egy játék. Bizarr játék... De a színészet, az alkotóművészet erről szól: magadból termeled ki. Ha valami teljes egészében fikció, az nekem elég kevés.

SB: Érdekes látni, hogy a saját életüket ugyanúgy használják, mint a korábbi imprókban szerzett élményeiket. Tulajdonképpen egy közös mitológia alakul ki múltbeli történetekből, amiben a valóság és a fikció elemei keverednek.

- Az improvizáció bárkivel ugyanúgy működik?

NZs: Ezt nem mérlegelem. Meg kell csinálni a feladatot. De nem is volt olyan, akivel nagyon nem értettük volna meg egymást. Erős a formanyelv, adja magát.

SB: Volt olyan, hogy két ember egy házaspárt játszott. Akkor találkoztak életükben másodszor. Egyikük azt mondta, idegenséget érez, és nem tudja, hogyan oldja meg. Ilyenkor ezt az idegenséget a kapcsolat részeként kell felfogni.

- Bori, neked tulajdonképpen mi a feladatod? Nemlétező szöveg dramaturgjának lenni...

SB: Együtt találjuk ki a szituációkat Péterrel. Minden nap dolgozunk ezen. Nem nagyon tudjuk napokkal, hetekkel előre kitalálni a jeleneteket, mert mindig használjuk azt is, ami előző nap történt az improvizáció alatt, vagy az életünkben.  És sokat gondolkozunk azon, hogy kit kivel tegyünk egy jelenetbe, ki kivel tudna jól és érdekesen működni. Persze van, hogy mégsem jön össze, vagy eleve rossz helyzeteket kínálunk föl.

NZs: Igen, ez nagyon fontos, hogy ebben benne van, hogy nem sikerül. Biztosan lesz olyan este, amikor besül az improvizáció, és meghalunk egymástól. Rosszak lesznek az ajánlatok, rossz lesz a szitu, az állapotok, az emberek, és megy az egész levesbe... És az emberek azt fogják mondani: ez borzalmas volt! De ez ilyen. Azóta egy picit nyugodtabb vagyok, amióta egyszer még Süsü (Schilling Árpád) mondott erre egy jó hasonlatot. Egy zsonglőr kisgyerek korától azt gyakorolja, hogy nyolc labdát tudjon dobálni. Kiáll a közönség elé, de a labda leesik. Megcsinálja még egyszer, de akkor is leesik. Akkor az a nap nem az övé. Majd holnap. Ez benne van. Ez élet, itt van, itt történik.

- Szerintetek, akik eljönnek megnézni, tisztában lesznek ezzel?

SB: Amennyire lehet, igen. Hiszen így is hirdetjük meg.

NZs: Szerintem eleve egy bizonyos réteg jön el a Sirály és a Krétakör közös előadására. Ehhez mindenképp nyitottnak kell lenni. Ugyan nem vonjuk be a nézőket, de mégsem arról fog szólni, hogy ők sötétben üldögélnek, mi meg velük szemben játszunk. Ez akciószínház.

SB: Szeretnénk, ha a nézők szabadon mozognának. Előtte elmondjuk a szabályokat: itt a lakásban például lehet mászkálni, ha egy színész kimegy a konyhába, utána lehet menni, és megnézni, hogy mit csinál. Semmiképp sem lenne jó, ha hagyományos értelemben vett nézőként feszengene bárki is.

- Hány emberre számítotok esténként?

SB: Negyven. De nem mindig ebben a lakásban leszünk, néha a Fogasházba megyünk, néha az utcára...

- Utcára?

SB: A színészeken lesz mikroport, a nézők pedig fülhallgatókat kapnak. Ez azért is jó, mert ha mondjuk kettéválnak a szereplők, az is érdekes helyzetet teremt, ha egyiküket csak hallják, a másikat látják is.

NZs: Akár innen az ablakból is nézheted, hogy a szemben lévő cukrászda előtt beszélgetünk.

- Ebbe akár az egész várost be lehetne vonni...

NZs: Láng Annamarival pont arról beszélgettünk, hogy amikor meglátunk a városban egy színészt, arra gondolunk, itt vannak a Kárpátiék, és biztos valamire készülnek... De ez megy a Klauzál tér környékén. Minden nap ott járkálunk, ott élünk, kezdenek minket megszokni és megismerni az emberek.

- Mi lenne, ha kiderülne, hogy ezt az egészet valaki más szervezte meg, és két hónapja egész Budapest titeket követ a neten? Mint a Truman show.

SB: Mi már régóta figyeljük őket Péterrel...

NZs: Egyébként pedig lehet. Én már nem hiszek senkinek semmit...