Móricz három részes történelmi regénye csupán néhány évet mutat be Erdély történetéből, de belesűríti egy egész nemzet sorsát. Báthory Gábor és Bethlen Gábor áll a cselekmény középpontjában, két eltérő jellem, két politikai filozófia, két férfitípus. Uralkodásuk véráztatta krónikáját törökök, oláhok, magyarok, székelyek, szászok, reformáltak és katolikusok, nők és férfiak egymást-pusztítása teszi ki. A regény színpadi változata a móriczi nagytotálnak csupán egy részét tudja kiragadni, mégis megrendítő képet ad az örökös megosztottságról, egy nagy fejedelem születésének történelmi és magánéleti hátteréről.

Móricz Zsigmond Erdély-Tündérkertjét a Miskolci Nemzeti Színház dramaturgja, Ari-Nagy Barbara adaptálta színpadra. Bethlen Gábor alakját Zayzon Zsolt kelti életre, Báthory Gábort pedig Harsányi Attila alakítja.

Az előadás a válogatók közös javaslatára került a versenyprogramba. Balogh Tibor gondolatai: "»Bethlen Gábor mindig azt mondta, hogy politikát száz esztendőre kell csinálni. De én azt mondom, az a legény, aki ma ki tudja vágni magát. Aki száz évre előre gondol, az őrült« - olvassuk a regényadaptáció színlapon kiemelt mottóját. A majdani erdélyi aranykor elhozója, Bethlen Gábor kerül szembe trónelődjével, a hedonista-képzelgő Báthory Gáborral. Utóbbi országvesztő szeszélye tragikusan rokonszenves, az előbbi felbukkanása az unalmas üdvösség ígérete. Megütközésük igazi szellemi kaland a reményvágyó nézőnek."

Dicsuk Dániel a 7óra7 kritikájában megjegyzi: "Ari-Nagy Barbara átdolgozásának (...) nemcsak az az érdeme, hogy önmagában is komplex történetté formálja a Tündérkertet, hanem az is, hogy ez a feldolgozás koherensen találja meg saját értelmezését és célját. Nem egy, az aranykorba vezető út elején álló, a sivárságból előrejutó, önmagát újjáépítő nemzet történetének a kezdete, hanem éles, tétre menő dráma a kicsinyes belső harcokról, az egyéni érdekek ütközésének pusztító hatásáról - a megosztottságról és a felelőtlenségről. Egyszerre mutatja be két államférfi (?), Báthory Gábor és Bethlen Gábor személyes és elvi harcát, miközben egyúttal messze túl is mutat e konkrétumokon. Ebből a szempontból a tavalyi, örkényes Stuart Máriához hasonlít, amely két nő küzdelmén keresztül mesél a politika általános természetéről - ugyanakkor sokszínűbb is annál" - teszi hozzá a kritikus.

A rendező, Keszég László a Borsod Online-nak adott interjújában elmondta: "Régóta foglalkoztat, hogy milyenek vagyunk mi magyarok. Ennek megértésében segít a történelem. Gyermekkorom óta megtapasztaltam, hogy a történetírás tele van szépítésekkel, felnagyításokkal, elhallgatásokkal. Azt kellett megtanulnom, hogy a történetírás a politika szolgálatában állt. Amiket húsz éves koromig elolvastam, nem lett volna érdemes elolvasnom, mert jelentős részben meghamisították a történelmet. Sokszor eszembe jutott - és remélem, sokszor eszembe is jut majd még -, hogy dolgozzuk fel úgy a magyar történelmet, ahogyan valójában volt. Nagy történészünknek, Szekfű Gyulának tulajdonítják a megállapítást, hogy a magyarok ősbűne, amiért nem tudtak kiegyezni a mohácsi vész után. Ez vezetett a független erdélyi fejedelemség megalakuláshoz. Erdély történetében kristálytisztán követhető a felemelkedés és a bukás. A tanulság, hogy ha a politikai és a gazdasági elit megegyezett közös célok szolgálatában, volt fejlődés. Ha disszonáns volt a viszonyuk, akkor minden tönkrement. Ne legyen kétségünk: szó sincs róla, hogy a népet valaha megkérdezték volna. Az elitek összefogása, vagy az elitek összefogásának a hiánya befolyásolta, ami történt. A Móricz Zsigmondot is foglalkoztató történelmi idő az a kor, amelytől lényegében ismétli magát a magyar történelem: van megoldás, vagy nincs megoldás" - jegyezte meg a rendező.

Keszég László elmondta, azért Móricz trilógiájának első kötetével kezdtek foglalkozni, mivel az ebben tárgyalt kortól kezdve mindig ugyanazok a problémák Magyarországon. "Ahhoz, hogy megértsük a saját korunkat, és benne magunkat, elemi követelmény, hogy nyitott szemmel járjunk. És felfogjuk, kik és hogyan manipulálnak bennünket. Teljesen mindegy, mit mondanak, de a manipulációs technikák ugyanazok. Az nem lehet, hogy ennyire feledékenyek legyünk, hogy ennyire ugyanazt meg lehessen csinálni lényegében minden második generációval. Ez számomra félelmetes. Amikor erről gondolkodok és beszélek, ez a személyes küzdelmem mindannyiunk amnéziája ellen" - tette hozzá a rendező.

Ugyancsak Dicsuk Dániel írja: "Az Erdély - Tündérkert nem tökéletes előadás - hibái azonban közel sem olyan jelentősek, mint erényei. Egyszerre általános érvényű és kíméletlenül aktuális. Utóbbit ráadásul nem valamilyen erőltetett párhuzammal éri el, hanem a maga természetességével, az első pillanattól az utolsóig az. Az alkotókat így éppen amiatt illeti meg a dicséret, mert nem ragadnak le az egyébként többször is könnyedén felbukkanó és adódó aktuálpolitizálásnál. A Tündérkertet jó időben, jó helyen mutatta be egy jó társulat - ráadásul több mint jól."