Mensáros László régi szerepálma volt Az ügynök halála Willy Lomanje, amit pályája vége felé Nyíregyházán játszhatott el. Egyik kollégájának, akinek nem tetszett az alakítás, így felelt:
Nem vagyok jó színész, kétségtelen, de valaki vagyok. Ez még mindig jobb, mintha valaki jó színész, és ugyanakkor egy senki.
Ha végignézzük és hallgatjuk mindazt, amit Mensáros színművészi, előadói hagyatékaként megőrzött a technika, és elolvassuk a korabeli kritikákat, az első mondat első állításával nem biztos, hogy egyetértünk. A másodikkal már inkább.
Mensáros László 1965-ben (Fotó/Forrás: Fortepan)
Eszményin induló élete többször is kalandregénybe illő, drámai fordulatokat vett. 1926-ban született Budapesten, egy földbirtokos ősökkel rendelkező polgárcsaládban. Anyai nagyapja dr. Springer Ferenc, a Ferencvárosi Torna Club alapítóelnöke volt. Nem fényűzően, de biztonságos jómódban éltek egy ferencvárosi bérházban, amit az anyai nagyapa építtetett. Mensáros László, édesanyja javaslatára, aki maga is zenekedvelő, konzervatóriumot végzett asszony volt, hatesztendősen elkezdett zongorázni tanulni. Az ifjú a zongorázás mellett megtanult németül, franciául és angolul is. A család igyekezett őt megóvni a világháború felé sodródó külvilágtól,
aminek következtében félénkké és zárkózottá vált, ráadásul eljött az időszak, amikor már büntetlenül nem lehetett kitérni a történelem elől.
Mensáros László megkapta a katonai behívóját, azonban ő bevonulás helyett inkább egy mezőgazdasági iskolába jelentkezett, amit a nyilasok feloszlattak. Ekkor Kassára menekült az édesapjával, azután a szovjet hadsereg elől előbb a Tátrába, ezt követően Nyugatra szöktek, Ausztriában amerikai hadifogságba estek, végül 1945 novemberében hazatoloncolták őket. Innen, úgy tűnt, ismét jobb irányba fordult a sorsa: noha tisztviselőként helyezkedett el, ekkor már tudta, hogy színész szeretne lenni, és ezért lépéseket is tett. Voltak kisebb fellépései, majd 1946-ban felvették a Színiakadémiára, ahonnan fél év múlva átment a Színészegyesület Színiiskolájába, végül a Várkonyi Zoltán által igazgatott Művész Színház ösztöndíjasa lett, és a direktor támogatásával átkerült a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.
Latinovits Zoltán, Mensáros László és Gózon Gyula színművészek az Aranysárkány című film forgatásán 1966-ban (Fotó/Forrás: Fortepan)
Megnősült, és
amikor már úgy tűnt, minden sínen van, jött az államosítás, őt pedig nagypolgári származása miatt osztályidegennek minősítették,
ezért arra való hivatkozással, hogy nem látogatja rendesen az órákat, kirúgták. Kétségbeesésében megpróbált disszidálni, és bár végül meggondolta magát, Körmenden letartoztatták, és 13 hónapnyi börtönbüntetést róttak ki rá. Először Szombathelyen, majd a kaposvári börtönben ült, utóbbiban hat hónapig együtt raboskodott Cziffra Györggyel. Szabadulása után Görgey Gábor segítségével a Nemzeti Színházba került statisztának, majd a Madách és a Vígszínházban is fellépett néma szereplőként. 1952-től 1957-ig a debreceni Csokonai Színház tagja volt, ahol többek között Rómeót és Hamletet is játszott, ekkoriban a saját bevallása szerint is meglehetősen nemtörődöm és kicsapongó életet élt, közben levelező tagozaton folytatta, és be is fejezte a tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1957-ben a Madách Színház tagja lett, szerepelt a Bolond április és a Hannibál tanár úr című előadásokban. Ismét kezdtek jól menni a dolgok…
Váradi Hédi és Mensáros László színművészek a Magyar Rádió stúdiójában 1975-ben (Fotó/Forrás: Fortepan)
1958 augusztusában azonban perbe fogták, mivel Debrecenben az 56-os forradalom idején a forradalmi bizottmány tagja volt: ezúttal két év és két hónapnyi börtönre ítélték. Később ezzel kapcsolatban azt mondta: „Nagy Imre kivégzése után bátorodott fel a hatalom. Megvárták, hogy miként reagál a nép, de amikor nem történt semmi, elővették az olyan kisstílű tyúktolvajokat, mint én.” Miután 1960 júliusában amnesztiával szabadult,
segédmunkásként dolgozott egy textilraktárban, majd a margitszigeti Kaszinóban pincérkedett, ahol nem egyszer korábbi színészkollégáit kellett kiszolgálnia.
Berényi Gábor, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója járta ki Aczél Györgynél, a Kádár-korszak kultúrfelelősénél, hogy engedje vissza a színpadra Mensárost, aki ekkor már három gyereket nevelt.
Szilágyi Tibor, Mensáros László és Sinkovits Imre színművészek 1984-ben (Fotó/Forrás: Fortepan)
Mensáros László ebben az időszakban készített önálló műsort, ez volt A XX. század, amelynek első előadására a szolnoki színházban került sor, majd Budapesten, az Egyetemi Színpadon vert gyökeret. Az est irodalmi idézetekből, újságcikkekből, filmes dialógusokból, hirdetésekből állt össze, szembesítve a hallgatóságot a kor valóságával. Ez nem volt megszokott azokban az időkben, olyannyira nem, hogy azonnal be is tiltották. Azonban Komlós János, aki a párt lelkes híve és egyben a Mikroszkóp Színpad igazgatója is volt, azt mondta:
engedjék a műsort, ami egyfajta szelepként legalább levezeti az ellenzéki energiákat. Az est végül 1500 előadást élt meg.
Háromévnyi szolnoki színészet után Mensáros 1964 szeptemberében léphetett fel ismét a Madách Színházban, ahol társulat tag maradt húsz éven át, de 1984 után nyugdíjasként is főként itt szerepelt. Emellett 1987-től a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban is fellépett, illetve rendezett és játszott a Nemzetiben.
Élete utolsó másfél évtizedében sokat betegeskedett: 1978-as infarktusa óta majdnem minden évben műtötték. Szinte haláláig játszott, 1993 januárjában a Madách színpadán Shakespeare Téli regéjének Idő-monológjával búcsúzott a közönségtől. Koltai Tamás kritikus így írt erről az alakításról, amely egyben a színművész sajátos, intellektuális játékmódjának a méltatása: „Mensáros nyájasan, tagoltan, értelmesen, s mégis szenvedélyesen figyelmeztetett az időre.
Mensáros László 1970-ben (Fotó/Forrás: Fortepan)
Iskolát teremtett ezzel az egyszerű, szikár, száraz modorral, ahogy az idő monológját is elmondta, a hangsúlyozottan prózai értelmezéssel, amely tárgyilagossága ellenére (vagy éppen tárgyilagossága folytán, mert megelégelte az álérzelmek, szirupos érzelgőségek divatját) szemérmes érzést, szenvedélyt, lírát és indulatot sugárzott.
1956-ban és 1969-ben Jászai Mari-díjat kapott, művészetét 1980-ban Kossuth-díjjal, 1989-ben Magyar Művészetért díjjal ismerték el, 2001-ben posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott.
Görgey Gábor 1993. január 14-én egy éjszakai interjút készített vele a budapesti Kútvölgyi Kórházban. Mensáros László Hamlet színészmonológjának vonatkozó részletén keresztül fogalmazta meg ars poétikáját: „Aki kimegy a színpadra, annak azt kell elérnie akár a Csárdáskirálynővel is, hogy a vétkes megőrüljön, képedjen az igaz, s a közönyös zavarba essék”. 1993. február 7-én hunyt el.
Fejléckép: Mensáros László 1965-ben (Forrás: Fortepan)
hírlevél
