Kortárs színművek esetében önnek könnyebbséget jelent rendezőként az a „kiváltságos helyzet”, hogy a szerzővel akár együtt is gondolkodhat?
Igen, megkönnyíti a helyzetemet, hogy a próbákon Anna is jelen van, és ahogy haladunk, pontosan látja, mi az, ami elhagyható a szövegből, vagy mi az, ami hiányzik és ki kell egészíteni, átfogalmazni. Ez egy inspiráló műhelymunka, kimondottan élvezem, hogy együtt alakítjuk az előadást. Az egész arról szól, hogy közösen jobbá tegyük az anyagot. A darab történetszövése nagyon pontos és nagyon jó, csak csiszolgatunk rajta, a hangsúlyokat megerősítjük, hogy minél tisztábban és pontosabban kiderüljenek a szereplők szándékai. Egy olyan darabnál, amely először kerül színpara, szerintem külön csodálatos, hogy a próbafolyamat során is alakulhat a szöveg. Mi, ketten korábban is dolgoztunk már együtt. 2022-ben a Budaörsi Latinovits Színházban Az eprésző kislányt rendeztem, szintén Anna írta, és ott is hasonló munkafolyamat zajlott.
Ősbemutatót rendezni jelent valamiféle plusz kihívást, esetleg érzelmi többletet?
Ebbe eddig bele sem gondoltam. Nyilván
minden előadásnak ugyanolyan komoly alkotói, szellemi tétje van,
hiszen mindig a nulláról kell elindulni, és mindig az a nagy kérdés: sikerül-e hiteles, működő produkciót létrehozni. Ősbemutatónál olyan szempontból bizonyosan nagyobb a felelősség, hogy ha egy működőképes előadás születik, akkor maga a darab is önállósodhat, és akár máshol is bemutathatják. A szent kapcsán ez most fog csak kiderülni, amikor jönnek a nézők. De próba közben nem agyalok ilyesmin, egyelőre csak a munka van, gőzerővel.
A szent napjainkban játszódik egy kis faluban, mindannyiunk számára ismerős figurákkal és élethelyzetekkel. A műfaját tekintve abszurd komédia vagy groteszk vígjáték…
Pont olyan, mint Anna többi darabja. Bár talán itt nagyobb libikókával játszik. A szentben– rendkívül hullámzóan – nagyon különböző töltetű és mélységű érzelmi pillanatok váltakoznak. Mind a két véglet erős, miközben a tragikomédiákra jellemzően görbe tükröt tart a mai társadalomnak. A történet egy kis közösség életén keresztül megmutatja, hogyan változnak meg a viszonyok attól függően, éppen merről fúj a szél, vagy hogyan befolyásolják az embereket, hogy kiről, miről mit gondoljanak. Ezt ma Magyarországon szerintem eléggé pontosan lehet érteni. Bízom benne, hogy az előadás olyan módon szórakoztat majd, ahogyan én a szórakoztatást igazán gondolom: mosolyra fakaszt, miközben fájóan belénk hasít, de néha erősen fejbe vág. Megérint, elgondolkodtat, és – ami talán a legfontosabb – a néző „magával viszi” az élményt.
Azt szeretném, hogy hasson az előadás, ennél többet nem kívánok.
Nyilatkozta máshol, hogy jól állnak a szerepek a színészeknek.
Jó a szereposztás, valóban. Ami annak is köszönhető, hogy jól ismerem a kollégákat, szinte mindenkivel dolgoztam már korábban. Másrészről remek színészek, nagyon jó velük a közös munka. Ugyanakkor a dicséret legalább annyira szól a szerepeknek is, merthogy
jó szerep tud jól állni egy színésznek,
és ez kortárs darabnál különösen fontos. Az egész csapat nyitott és lelkes. Béke van, mindenki teszi a dolgát.
A Szegedi Nemzeti Színház tánckara is közreműködik az előadásban. A táncnak mennyire lesz meghatározó a szerepe ebben a történetben?
A tánckar jelenléte meglepetésszerű lesz, úgyhogy ennél többet nem árulok el, mert azzal lelövöm a poént.
Az idei évadban ez a negyedik rendezése. Nyáron pedig a Kőműves Kelemen rockballadát viszi színre a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Bírja? Nem sok?
Nekem nem. Persze abszolút személyiség kérdése, kit mi inspirál, mi tart kondiban. Én hosszú évek óta elég sokat dolgozom. Mivel előre tudom, mit fogok csinálni, és azokhoz a feladatokhoz, amiket elvállalok, kedvem van – ez nem tűnik soknak számomra. Soha nem érzem, hogy belefáradnék, vagy unnám, mert mindegyik munkámban erősen érdekel valami. Tehát nekem ez így pont jó.
Fejléckép: Alföldi Róbert (fotó/forrás: Szegedi Nemzeti Színház)