Mostanában sűrűn megtalálnak az anyaszerepek, a Rekviem egy álomért mégis egy kicsit más, hiszen itt az anya gyógyszerfüggő.
A próbaidőszak előtt többször megpróbáltam megnézni a filmet, de valójában csak részleteket láttam belőle, mert olyan hatással volt rám, hogy nem tudtam végignézni. Kételkedtem is benne, hogy meg lehet-e mutatni ezt a világot színpadon. Aztán amikor a rendező, Berzsenyi Bellaagh Ádám megmutatta a szövegkönyvet, közelebb kerültem a történethez. De
általában így vagyok a szerepekkel: először kétkedve nézem, végül lassan közel engedem magamhoz és a próbák során nagyon megszeretem.
Sara Goldfarb is megszerethető?
Egyszer csak összeállt bennem a karakter. Talán az is kellett hozzá, hogy a próbák kétszer is leálltak a járványhelyzet miatt. Ez a nő egyedül van, és ebből a magányból és a naiv butaságából következik a hiszékenysége a tévé felé. Ahogy ez beszippantja őt, megmutatja az esendőségét. Most már úgy érzem, hogy közel áll hozzám ez a figura.
Egy ilyen fajsúlyú szerep kihat a civil életedre?
Fiatalabb koromban jobban kihatott volna. Természetesen foglalkoztat a figura, ha nagy szerepet kap az ember, az betölti az életét. Ilyenkor csak arra gondolsz, ki az az ember, akit meg kell formálnod, milyen érzéseket kell előhívnod magadból a színpadon, hogy megszülessen a karakter. Viszont úgy érzem, hogy van már annyi szerep mögöttem, hogy a tapasztalatokból ez összeálljon, de a sok álmatlan éjszakát nem lehet megúszni.
Egy korábbi interjúdban említetted, hogy a szerepek kicsit formálnak téged is. Látsz abban sorsszerűséget, hogy ilyen típusú karakterek találnak meg?
Úgy érzem, hogy a női szerepek az idő előre haladtával elfogynak,
és az ember már csak reménykedik benne, hogy a kortárs írók írnak majd az ő korosztályához illő karaktereket. Ráadásul minden kitolódik, az életkor relatívvá válik, természetesen állapot, hogy az idősebb emberek is még aktívak. Szerencsére engem most is megtalálnak a szép darabok, a Születésnap vagy az Idegenek a vonaton is ilyen, hogy sorsszerű-e, azt nem tudom.
A Rekviem egy álomért történetében nemcsak az anya függő, hiszen a fia drogos. Elkerülhető lenne a teljes leépülés?
Van egy gyönyörű jelenetünk a Harryt játszó Fröhlich Kristóffal, aki döbbenten veszi észre, hogy mi történik az anyjával. Sarah hogy lefogyjon gyógyszerfüggő lesz, hogy beleférjen a régi piros ruhába, mert ez az élete egyetlen célja, hogy elmenjen a tévéműsorba, amibe meghívták. Ennek pedig mindent alárendel, ám ekkor már a tabletták dolgoznak benne. Egy borzasztó körbe kerül, aminek kétes a kimenetele. Ráadásul magára maradt, a férje meghalt, a fia kábítószerezik, tehát nincs senki aki megmenthetné. Azok az álmok és vágyak pedig, amikért küzd, későn jönnek.
Takács Katalin a Rekviem egy álomért című előadásban (Fotó/Forrás: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)
Mind a regény, mind a film nagyon ismert, ezért elkerülhetetlen, néző ne prekoncepcióval érkezzen az előadásra. Van bennetek olyan szándék, hogy igazodjatok ezekhez a nézői elvárásokhoz?
Amit a film látványban és technikában megmutat, az kivitelezhetetlen a színházban, ezért inkább csak a helyzeteket elemeztük és azt ültettük át a színpadra. Innentől kezdve pedig úgy érzem, hogy nincs szükség arra a kapaszkodóra, amit a regény vagy a film ad. A színházi előadással egy másik világ nyílik meg, ráadásul az anyának kevesebb kapcsolata van a szereplőkkel, inkább csak monológokban van jelen. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen kívülálló, hiszen folyamatosan jelen van.
Budaörs mellett több helyen is játszol, mi alapján vállalsz el egy szerepet?
Mindig más az ok. Például most elvállaltam egy szerepet egy végzős fiú vizsgafilmjében, egyrészt, mert jó a feladat, másrészt mert mindketten kötődünk Erdélyhez.
Egy filmszerep viszont teljesen más, mint egy színházi.
Igen, de a filmet is kedvelem, és szeretnék még forgatni. A színházban nagyobb gesztusokkal kell dolgozni, többnek kell lenni mind hangban, mind mimikában, hogy mindenkihez eljusson. A filmnél a kamera jön közel, mindent megmutat, amit gondolsz, ezért ott teljesen más a koncentrált állapot.
Takács Katalin a Rekviem egy álomért című előadásban (Fotó/Forrás: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)
A színháznál maradva: idén neked ítélték a Psota-díjat.
Nagyon örültem, hogy engem szavaztak meg, és az, ahogyan a díjátadót megszervezték, igazán szeretetteli volt. Ráadásul Psota Irént nagyon tiszteltem, mert egy hihetetlen széles skálájú, öntörvényű, vehemens energiával teli nő volt.
Psota Irén azt írta az önéletrajzi könyvében, hogy „Bennem elképesztő sokféle indulat, akarás lobog, s ezeknek a negyedét sem tudtam eddig megmutatni, kiélni”. Te hol tartasz ezen az úton?
Én is úgy gondolom, hogy van még mit csinálnom, bár
néha elgondolkodom azon, a korom korlátozza, hogy mit játszhatok el.
De amikor az ember elér idáig, akkor ezek a szerepek és az élettapasztalat összeérnek és eggyé válnak. Van egy esszenciája annak, ahogy ezt a szeretett pályát végigcsináltad, és jó érzés, amikor egy rendező lát még benned valamit, amit érdemes lehet megmutatni.
Vissza szoktál nézni a korábbi szerepeidre?
Nem jó merengeni a múlton. Persze, vannak olyan szerepek és helyzetek az életemben, amire jó visszaemlékezni, és úgy érzem, hogy az a pillanat tökéletes volt. Pedig valójában csak az emlék válik tökéletessé.
Fejléckép: jelenet a Rekviem egy álomért című előadásból (fotó: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)
hírlevél
