Zsámbéki Gábor hatalmas helyi értéket szabott ki a magyar színházi életben a Katona József Színháznak – meséli első színházigazgatói ciklusának indulásáról Máté Gábor. – Székely Gábort követve, huszonkét évig vezette a teátrumot. Úgy gondoltam, amíg ő létezik, addig a Katona az ő színháza. Az utolsó másfél évben jelezte, hogy nem pályázza meg újra az igazgatói széket, és hosszas beszélgetések után, amelyeken Ascher Tamás is részt vett, abban maradtunk, én leszek az, aki továbbviszi mindezt.

Igazgatói működésed alatt miként formálódott tovább a Katona József Színház?

Máté Gábor: Amikor az első igazgatói pályázatomat írtam, Zsámbéki Gábor fölhívta rá a figyelmem, hogy a hangsúlyt arra helyezzem, amin változtatnék. Akkoriban egyfajta elkényelmesedést lehetett érzékelni a színházban, aminek én is részese voltam, tehát ezt nem úgy mondom, mintha Zsámbéki háta mögött dörzsöltem volna a tenyerem, hogy milyen jól elkényelmesedett.

Ez mit jelentett?

MG: A színház nem adott elég hírt magáról, mintha nem vette volna tudomásul az akkori világ kihívásait, amelyeknek kulturális intézményként meg kellett volna felelnie.

A marketingre gondolsz?

MG: Csúnya kifejezéssel élve igen. Akkoriban elterjedt, hogy nem lehet jegyet venni a Katona előadásaira, ezért el sem jöttek az emberek. Ma már mindenki, aki jegyet szeretne, utána is jár, és ténylegesen szembesül vele, hogy ide nehéz bejutni, ami furcsamód jót tesz a színháznak. Fontos szempont volt az is, hogy közéleti kérdésekben megnyilvánuljon a Katona, divatos szóval brand legyen, amelyiktől elvárható, hogy bizonyos társadalmi jelenségekre ne csak színdarabokon keresztül reagáljon. Gyorsan reflektálni világjelenségekre, néha már-már élharcosa lenni valaminek. Míg Zsámbéki Gábor nagyobb elővigyázatossággal kezelte a bekerülő művészi „termékeket”, nálam ilyen szempontból nagyobb a szabadság. Sokszínűbbek a darabok, változatosabb a vendégrendezők jelenléte. Miközben a társulatunk egyre fiatalodott, a rendezőink öregedtek. Már-már a nagyapjuk rendezte a színészeket, ezért úgy éreztem, ezen is változtatni kell. Erre Gábornak is voltak kísérletei, két legjelentősebb színházművészünket mindenáron a Katonához szerette volna kötni.

Máté Gábor (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Katona József Színház)

Schilling Árpádot és Bodó Viktort, de sajnos nem maradtak a teátrum kötelékében.

MG: Nálam ilyen szempontból szerencsésebb időszak következett, mert voltak olyan fiatal művészek, akik hajlandónak mutatkoztak rá, hogy a színházat belülről formálják. Megmaradt a klasszikus művek újraértelmezése, de sikerült eltolni a hangsúlyt a kortárs felé. Ám nem tudtunk drámaírókat kinevelni a színház mellé. Volt egy állandó rendezőgárdánk, és mindig jöttek hozzánk olyan vendégek, akik vagy korábban már dolgoztak itt, vagy úgy éreztem, jó lenne az illetőt a Katonában látni. Előzőleg többször volt vendégünk például Zsótér Sándor, aki most újra rendez nálunk.

Ott tartom a dolgot mérlegre tehetőnek, hogy éppen mi a jó a színháznak. És nem elég, ha valaki kimagasló előadásokat csinál, az is kérdés, van-e olyan reakció a társulat részéről, hogy szívesen vennék, ha az illető szorosabban is kötődne a teátrumhoz. Amikor Kriszta itt dolgozott A nép ellensége című előadásban, lehetett rajta érezni, hogy nagyon szeretne idetartozni, és ez jóleső volt.

Pálos Hanna, Rezes Judit, Fekete Ernő, Bezerédi Bendegúz és Kulka János A nép ellensége című előadásban (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Katona József Színház)

Kriszta, milyen emlékeid vannak az első munkádról itt, a Katonában?

Székely Kriszta: Még egyetemistaként, Zsámbéki Gáborral volt egy Molière-kurzusunk, és jól tudtunk együtt dolgozni, így elmentem mellé asszisztensnek A nép ellensége című darabba. Leültünk kávézni, elmondta, mikor kezdünk, és hogy tudjam,

És ha ezt nem érzem, akkor valószínűleg rendezőként nincs sok értelme nekiindulom a pályának. Valóban úgy lett, ahogy Gábor megjósolta. Én pedig egy pillanatra elgondolkodtam, lehet, hogy van helyem a pályán. Az ilyen fiatalsággal járó, heves ellenérzések nagyon egészséges művészi dolgok, velük gördül az egész előre. Sokat lehetett Gábortól tanulni, nem csak vitatkozni azzal, amit csinált. Végül az előadásba is beletett. Amikor Tarnóczi Jakabbal, pályakezdőként bekerültünk a Katonába, a társulat nagyon sok mindenre megtanított minket. A színészek – megérezve bennünk a művészi értelemben vett rokonságot – bizalmat szavaztak nekünk. Ezt bátran mondom Jakab nevében is, sokat kaptunk és kapunk tőlük.

Kriszta, Pelsőczy Réka mondta neked egyszer, hogy valamiféle szabadságot hordozol magadban, ezért benne van a pakliban, hogy bármikor fogod magad, és kisétálsz a színház ajtaján. Mindez hogyan simult bele a Katonába, vagy belesimult-e egyáltalán?

SZK: Ez a Petra von Kant alatt volt, és életem azon szakaszáról árulkodik, mielőtt rendezőként dolgozni kezdtem. Talán újszerű volt, hogy nem a hagyományos utat járva érkeztem a színházi életbe. Sokáig inkább az vezérelt, hogy a körülöttem lévő élethelyzetek minél extrémebbek, bizonyos értelemben minél veszélyesebbek legyenek. Már régóta rendezésre készültem, de személyiségem egyéb jegyei akkor még erősebbek voltak, és sok dolgot le kellett rombolnom ahhoz, hogy újra építkezzem. Amikor ez a kijelentés elhangzott Rékától, bóknak vettem. Ismerve őt tudom, hogy a fanatikusan művészettel foglalkozó emberek szabadságvágyából fogalmazva mondta, amit egy olyan furcsa alak megjelenése váltott ki, akiben megvan a veszély, hogy egyszer csak azt gondolja, most már rendeztem, nézzük meg, mi mást lehetne csinálni még.

Egyelőre nem tervezem abbahagyni, de nagyon-nagyon sokáig biztosan nem akarom csinálni.

Pálmai Anna és Pelsőczy Réka a Petra von Kant című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Miért?

SZK: Mert minden egyes alkalommal a semmiből építkezem, és mindig megmérettetek. Bármikor kiderülhet, hogy kiugrottam egy repülőgépből, és nem azt a hátizsákot vettem föl, amiben az ejtőernyő van, hanem azt, amibe a hálózsákot csomagoltam. Felnőttem a Katona József Színházban, és ennek Máté Gábor egy nagyon fontos alakja. Nem volt még köztünk olyan beszélgetés, ahol ezt neki elmondhattam volna, de az elmúlt hét-nyolc évben rengeteget változtam.

Ebben nagy szerepe van Gábornak. Azok a mondatai, amiket baráti tónusban sugallt nekem egy-egy pillanatban – nem is biztos, hogy emlékszik rájuk, de –, nagy hatással voltak rám. Emberi kvalitások, felelősség, pontosság. A mai napig van bennem csibészség is, de nagyon jól strukturált a találkozás Gáborral, és a színházzal. Például még élek, és ez nem biztos, hogy amúgy is így alakult volna.

Bizonyos fajta szabadságvágyat mindkettőtök személyiségében felfedezni vélek. Gábor, egy interjúdban említetted, hogy színészként néha már eszedbe jutott a takarásban, hogy nem mész be a színpadra. Ez is valamiféle kitörni akarás, vagy tévedek?

MG: Őszintén szólva nem emlékszem, hogy mondtam volna olyat, hogy nem megyek be a színpadra.

Saját bevallásod szerint, eljátszottál a gondolattal.

SZK: Gábor, szerintem itt arról a pillanatról van szó, amikor a színész áll a takarásban, és eldöntheti, bemegy és eljátssza-e azt, amit el kell, vagy sem. Szoktad emlegetni.

Székely Kriszta (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Katona József Színház)

MG: Igen, mert Jouvet azt mondja, a színházhoz három dolog kell: fegyelem, fegyelem, fegyelem. A színésznek egy adott szöveget kell mondania. De bármi mást is csinálhatna. Bemehetne a színpadra úgy, hogy valami egész mást mond. Ám valamiért mégsem ezt tesszük, hanem jókor lépünk be, és azt mondjuk, amit kell. Fegyelmezett embernek tartom magam, legfeljebb néha kuncogva, vagy gunyorosan eljátszom ezzel a gondolattal.

Talán van, akinek ilyesmi eszébe se jutna!

MG: Szerintem mindenkinek eszébe jut. De normális, hogy így van.

Itt egy fiatalember, aki rendezőnek készül, de színészként jut be a főiskolára. Kaposváron már rendez is, majd játszik és rendez a Katonában. A teátrum igazgatója lesz, mellette színész és főrendező. Hol találja meg magát, mi lesz belőle menet közben?

MG: Ez szinte egy pályaív, kár lenne szépíteni. Nyilván rengeteget változtam. Semmi közöm ahhoz az emberhez, aki annak idején a főiskolára jelentkezett. Amikor színészként a Katonába kerültem, más lettem, mint aki a kaposvári színházban voltam. Sőt, az igazi szerepjátszás akkor kezdődött, amikor idejöttem, mert nem fogadtak el. Hosszú és nehéz folyamat volt, hogy megtaláljam a helyem. Rendezést a rendezőktől tanultam, akik velem dolgoztak, és valamennyiüktől sokat kaptam. Jobb és alaposabb lettem, azt remélem. Igazgatóként minden évad rengeteg tanulással jár, ugyanúgy, mint minden szerep és rendezés. Kriszta váratlanul kanyarodott az imént ahhoz, amit rólam mondott, hogy kire milyen hatással van az ember. Erről nem tudtam, és

Kriszta, a nagy mesterek „súlya” segít vagy hátráltat a pályán? Hogyan tudja az ember szép lassan meghatározni saját magát?

SZK: Nem a mesterektől féltem, hanem van bennem némi bizonytalanság, hogy meg tudok-e ugrani egy bizonyos szintet, hordozom-e a magamtól elvárt vagy remélt minőséget. Rendkívül intenzív időszak volt, amikor a Nórával (Nóra – Karácsony Helmeréknél címmel  – a szerk.) legelőször a Nagyszínpadra kerültem.

Ónodi Eszter és Fekete Ernő a Nóra - Karácsony Helmeréknél című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Ilyenkor kívülről látod magad, és azt mondod, Kriszta, felvettek az egyetemre, jártál öt évet, kaptál egy lehetőséget, és most kell megcsinálnod mindazt, amiről eddig úgy gondoltad, hogy szeretnéd megmutatni. Amikor a Katonába kerültem, Bodóék után volt egy nagyobb szünet olyan fiatal rendezőkből, akik eljutottak a Nagyszínpadra. Ennek a súlyát is éreztem, hogy hosszú idő után most én vagyok ott, és mit tudok ebből kihozni.

Megkaptad érte a POSZT-on a legjobb rendezés díját és a színikritikusoktól a legígéretesebb pályakezdőnek járó elismerést. Majd jött a pandémia. A járvány elején dermesztő volt látni, hogy az élet fontos szükségletei közül a művészet az utolsó helyre került. Hogyan éltétek meg ezt az időszakot?

MG: Kétségbe voltunk esve. Főleg azért, mert bármi is történik a világban, színházcsinálóként tudni szoktuk, miként lehet reagálni rá. De ez olyan helyzet volt, amire nem nagyon láttunk megoldást. Magát a színházat tette tönkre, és törékenységét sokkal jobban megmutatta, mint bármi más.

A pandémia pont a közösségben való létezést kezdte ki, brutálisan és hirtelen. Szörnyű időszak volt, és nem érzem, hogy túl lennénk rajta. Most inkább úgy teszünk, mintha nem volna. Majd meglátjuk, mi jön, nem vagyok optimista.

A pandémia erősödésével egyre kevesebb élő előadás volt. Már nemcsak színészi, hanem nézői „hőstettnek” is minősült, ha bevállalta az ember ezeket az estéket, amelyek végén, a tapsnál volt egyfajta bajtársias összekapcsolódás a színpadon állók és a közönség közt. S azóta ha az ember mellett köhögni kezd valaki, már másként nézünk rá, mint korábban.

SZK: Nincs még egy olyan hely, ahol az emberek annyit köhögnének, mint a színházban. Csodálatos volt ebben az időszakban, hogy bárhol jártam, csöndben ültek a nézők. Viszont nagyon fontos, amit mondasz! Az Othellónak volt olyan előadása, amikor két-három széket le kellett zárni, egy sort kihagyni és szalagokkal jelölni. Az egész tér úgy nézett ki, mint egy díszlet. A nézők egymástól elzárva, némán nézték az előadást, de ott voltak. Olyan különleges élményünk volt azokkal, akik eljöttek és a színészekkel, akik akkor megcsináltak egy bemutatót, ami nem hasonlítható semmihez.

Kovács Lehel, Rujder Vivien és Bányai Kelemen Barna az Othello című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Ma már egyre rövidebb ideig tudunk egy dologra fókuszálni. Mi a feladata most a színháznak, és hogyan tud hatni?

SZK: Az emberek másfajta dramaturgiához, tempóhoz, időhöz szoktak, ez igaz, de azt tapasztalom, jelentős éhség van kultúrára és minőségi időtöltésre, és a világ fel is erősíti ezt. Nekünk kapcsolódnunk kell a közönséggel. Ha leegyszerűsítve nézzük, mi a színház, akkor beül néhány száz ember és figyel, kapcsolódik, hatásra vár. Velük vagyunk párbeszédben, számukra sűrítjük a teret, az időt és a témákat. Arra kell ráérezni, miről akarnak beszélni. Ezért csodálatos Molière-nél, hogy ő is ezt kereste. Mint egy társaságban, ahol bizonyos témákról nagyot jól és szenvedélyesen lehet társalogni, míg más dolgok senkit nem érdekelnek.

Fontos előadásokat felidézve, 2011-ben mutattátok be a színikritikusok díját elnyert, A mi osztályunkat. Gábor, hogyan találtál rá a darabra, és milyen emlékeket őrzöl a produkcióról?

MG: Még Zsámbéki Gábor igazgatása alatt, Pászt Patrícia hívta fel rá a figyelmünket, aki a magyar-lengyel kulturális ügyek „keresztanyja”. Én azt mondtam, érdekelne, de kértük, hogy két jelenetet fordítson le, amikből aztán láttam, hogy nemcsak mondandójában, de formailag is izgalmas. Nehéz volt vele dolgozni, mert akkoriban még nem játszottunk olyan előadást, ahol a színészek, a szerepükből kilépve, folyamatosan narrálták a saját történetüket. Nagyon jól jött, hogy egy ilyen mű pont akkor került műsorra, amikor elkezdtem vezetni a színházat.

Ráadásul ez a mű a kortárs drámairodalom remeke, az elmúlt harminc-negyven év drámaterméséből világviszonylatban is benne van az első háromban. Szerencsés pillanatban és nagyon világosan megmutatta, milyen hatással tud lenni egy kortárs darab. Nagyon hamar elterjedt a híre, és Magyarországon is jó pár színház átvette, amire az utóbbi időben nem igazán volt példa. Nagy örömmel és szeretettel emlékszem rá vissza. Sokfelé játszották, és az író közülük az első helyekre tette a mi előadásunkat, ennek köszönhettem két varsói meghívást. Most egy újabb Słobodzianek-darab, A zseni van nálunk repertoáron. Azt mondhatom, a szerzővel valamelyest folytatólagos a kapcsolat.

Szacsvay László és Haumann Péter A mi osztályunk című előadásban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Katona József Színház)

Mennyire nehéz jelentős társadalmi kérdésekkel foglalkozó darabokat választani egy politikailag erősen megosztott országban, ahol a fontos ügyek akár kétélű fegyverré is válhatnak?

MG: A színháznak ez a dolga. Baj akkor van, ha a közönség elfordul, vagy részvétlenségével jelzi, hogy ez nem jó irány. Ám pont az ellenkezőjét tapasztalom, és reményeim szerint ez független a politikai hovatartozástól. Ilyen szempontból van bennem szándékolt naivság, hogy azt gondolom, ebből nem lehet baj. Molière, még mielőtt nekikezdett a darabírásnak, egy borbélyüzletben dolgozott. Akkoriban a borbély nemcsak hajat nyírt, hanem fogat húzott, sebet varrt és a többi. Molière munkafelvevő volt, aki eligazítja a vendéget, és akinél fizetni kell. Figyelte, hogy amíg az emberek várakoznak, miről beszélnek. Onnan szedte a témákat, és bárkit is bántott, a király megvédte. Az emberek azért jártak Molière-előadásokat nézni, mert arra voltak kíváncsiak, mit látott és tartott fontosnak. Vagyis

Amikor darabot keresek, arra is gondolok, kinek mit kéne játszania. Van olyan mű, amit azért nem akarok megcsinálni, mert nem szeretném, hogy azt a színészt, akinek az a szerep való, de pont játszik egy hasonlót, kétszer is ugyanabba a folyóba kényszerítsem.

Zsámbéki Gábor beszélt a színházi hierarchia belső megszilárdulásáról és arról, amikor egy elismert epizodista hirtelen megroggyan egy nagy szerep súlya alatt, mert ilyen szempontokat is mérlegelni kell, amikor egy társulatban szerepeket osztanak. Hogyan lehet ezt jól menedzselni?

MG: Kisebbet roggyan a színész, ha a Sufniban játszik, mintha ugyanaz a Nagyszínpadon történne meg. Ugyanakkor azt érezheti, megkapta a lehetőséget, amire vágyott. Úgy érzem, egészséges most az elosztás. A problémának, amit Gábor említett, van egy olyan része is, hogy abban a rendezőben, aki már évtizedek óta együtt dolgozik a többiekkel, túlságosan is megkövesedik az, ahogy bemérte egy-egy kollégáját. Ezért is jó, hogy itt van köztünk Kriszta és Jakab, mert ők ugyanezeket az embereket máshogy látják, mint mi, bizonyos színészekkel másként kockáztatnak. És a művészek megérzik a bizalmat, és meghálálják.

SZK: A Művészeti Tanács ülésein, amikor arról van szó, hogyan alakuljon egy évad, annak jelentős és meghatározó része a színészek feladatáról, állapotáról szól.

Színházat igazgatni, rendezni és játszani. Mennyire válik magányossá az alkotó, amikor ennyi szerepet cipel, és mennyi hely marad még ott Máté Gábornak?

MG: Kérdés, szeretnék-e annyira Máté Gábor lenni, mint amennyire lehetnék? Lehet, hogy az nem is olyan jó, és pont megfelel, hogy ennyi mindennek kell eleget tennem. A színész, igazgató és rendező közül

Kriszta remélem még nem tapasztalta meg, de van, hogy az embert nagyon cserbenhagyják.

Tenki Réka és Kovács Lehel A kétfejű fenevad című előadásban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Katona József Színház)

És az nem elmondható?

MG: Nem hiszem, hogy az ember az ügy érdekében tesz, ha elárulja a színészeinek, hogy úgy érzi, cserbenhagyták. A rendezés művészeti alkotás, ahol nagyon sok a tévedési lehetőség. Az igazgatásban, ha az ember megfontolt és körültekintő, jóval kevesebb ilyen van, ahhoz nem kell tehetségesnek lenni. De alkotásnál elkerülhetetlen, hogy az ember az legyen. És van, hogy nem sikerül.

Mit nevezel cserbenhagyásnak?

MG: Egy rendező, amikor egy munkát előkészít, szövetségre hívja a munkatársait. Az a feladata, hogy ez a szövetség mindvégig erős maradjon. De jöhetnek rosszabb napok, amikor a takarásban a színészek már azt mondják, ez nem lesz jó. A rendező is érzi, hogy baj van, de kicsit még hisz benne, és azon dolgozik, hogy jó legyen. Közben a színészek, díszítők, a súgó már mind arról beszélnek, hogy ez sajnos nem fog összejönni.

Kriszta, volt valaha hasonló élményed?

SZK: Átestem én is a tűzkeresztségen. Naiv is voltam, mert korábban még nem történt ilyen velem, ezért későn eszméltem. Nagyon tudok kapcsolódni ahhoz, amit Gábor mond. Mert abban az esetben is, amikor egy közösségileg összeérő, jó energiájú előadás van, az ember épp tehetséges, és mindenki hisz benne, még akkor is borzasztó magányos lehetsz. Minden felelősség a tiéd, és a teljes produkció ezen a hőfokon kizárólag téged izgat. Te vagy az, aki nem tud az egészből semmit letenni, egy pillanatra sem. És ez nemcsak a bemutatóig, hanem még jóval tovább tart!

Nem mondom el senkinek, de nem is hallgatnák szívesen, ahogy sorjázom őket. És mivel az a dolgod, hogy összefogd az egészet, és ha jó, ha rossz, elvidd a balhét, nem veszi jól ki magát, ha panaszkodsz. Miközben a legvégén mindenről azt gondolod, a te hibád. Ha egy színész nem úgy tud bekapcsolódni a munkába, ha az anyag, vagy az átirat nem bizonyul elég jónak, ha nem tudod az érdeklődést elég hosszan fenntartani, ha nem bírod megoldani, hogy mindig tudjanak elég energiát venni belőled. Én mindenről azt gondolom – ha nem olyan, amilyennek lennie kell –, hogy az én hibám. És ez bizony okoz magányos pillanatokat. És akkor az imposztor-szindrómámról még nem is meséltem!

Pásztor-Várady Mór és Pálmai Anna A kaukázusi krétakör című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Beszélsz róla?

SZK: Az egyetemen, minden egyes értékelésnél, amikor az osztályfőnökök behívtak, azt gondoltam, most jöttek rá, hogy nekem ehhez semmi közöm. Eddig itt lehettem, de lebuktam, vége. Ez viccesen hangzik, de mélyen megéli, aki ettől szenved. A pályám elejét is végigkísérte. Ez egy létező pszichológiai terminus, olyan embereknél jelentkezik, akik azt gondolják, hogy amit elértek, az csak a véletlen műve, és hamarosan kiderül, hogy semmihez sem értenek a világon. Olyan alkotókra jellemző inkább, akik intuitívan dolgoznak, mert annak egy jelentős része valós idejű, ott és akkor születő munka. Billie Eilish, Tom Hanks, Lady Gaga, csak páran az igazán ismertek közül.

Elmúlhat ez valaha?

SZK: Az imposztor-szindróma? Azt mondják, teljesen nem, de jobban lehet lenni. Én ma már szeretem, hogy bár készülök egy próbára, közben tudom, hogy a majd ott jelentkező nyomás és sűrűsödő levegő vált ki belőlem lényegesebb gondolatokat, ötleteket, megoldásokat.

Ez jutott. Kell a próbalevegő, az időprés és a türelmetlen színészek.

Rendezőként tudtok mondani olyan előadásokat, amik valamiért nagyon személyesek voltak?

SZK: A Petra von Kant. Nem csak az identitáskérdés, vagy a melegszál miatt, hanem mert egy olyan nőt mutat be, akinek fényes karrierje van. Arról szól a darab, milyen nehézségekkel találkozik a főhős a magánéletében azért, mert nőként ilyen eredményeket ért el. Hogyan nem tud kapcsolódni igazán se férfival, se nővel. Ez egy nagyon személyes munkám volt Pelsőczy Rékával, de A Platonov is sok fontos témát járt körül. A főbb szerepeket akkor, amikor bemutattuk, negyven körüli színészek játszották, és a szövegmódosítások is inkább az életközepi, érzelmi és kapcsolódási válságok, és az elfecsérelt idő felé tolódtak. A Platonov magánemberként rendkívüli fordulatot hozott az életemben, pedig pusztán azért vettem elő, mert azt gondoltam, érdekelnek ezek a kérdések.

Kocsis Gergely és Ónodi Eszter A Platonov című előadásban (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Katona József Színház)

Gábor, te milyen előadásokat mondanál?

MG: Nagyon nehéz, mert olyat kellene említeni, ami jól is sikerült, mert hiába szól valami rólam, ha úgy érzem, szellemi pangás áldozata lett. Régebben volt több olyan produkció, amiről úgy gondoltam, sok közöm van hozzá. A kétfejű fenevad Weöres Sándortól mindenképp ezek közé tartozik. A mi osztályunkat sem tudom kihagyni és Az olaszliszkait sem.

SZK: Amik jól sikerültek, azokról az ember szívesebben gondolja, hogy benne van mindene, de mindig úgy futunk neki, hogy a darabválasztásban van valami nagyon személyes. Ha A kaukázusi krétakört vesszük, ami egy grúz szolgálólány és egy korrupt, alkoholista bíró története, nehezen állíthatnám, hogy rólam szól, de megismerhető belőle a jó és a rossz közötti dilemma. Hogy képesek vagyunk-e egy rossz életsodor után valami újat beengedni az életünkbe, és tudunk-e hirtelen másként viselkedni. Ez legalább annyira személyes, mint azt mondani, hogy a Nórában sok dolog van a gyerekkoromból. A jólétben fölnövő gyerek körül elhitt mesevilágból, ami a szeme láttára esik szét. Mégis, A kaukázusi krétakör lehet, jelen időben sokkal feszítőbben szól rólam, mint a szüleim válása.

Mennyit változott 2011-óta a színházigazgatói szakma?

MG: Az a sok rossz, ami ez idő alatt összejött, akár társadalmi szinten, akár a pandémiára vagy az energiaválságra gondolok, önmagában is elég volna. A színházigazgatás soha nem volt kényelmes, de azt reméltem, ha az ember nem a Nemzeti Színházat vezeti, nincs akkora teher a vállán. Ám a politikai megosztottságtól az egész színházi társadalom nagyon rossz helyzetbe került, amiben néha a színház lett a céltábla. Szerintem

Ez az én kiindulópontom, nem az, hogy egy kormányülésen azon gondolkozzanak, hogyan mozdítsák el az igazgatót, koholt vádak alapján. Ez nincs feltétlenül benne a pakliban.

A Katona József Színház társulata a 2022/2023-as évadban (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Katona József Színház)

A színház ebben az évadban ünnepli negyvenedik születésnapját. Mit mondanátok, mit jelent ma a Katona?

MG: Amikor megalakult, az egész kulturális élet egyik legkülönlegesebb tüneménye volt. Az igényesség, a kulturáltság, a fontos beszélgetések színtere. Létrejötte belső győzelmet jelentett mindenféle bornírtság fölött, ami az akkori időket uralta. Aki az intelligenciához tartozónak gondolta magát, úgy érezhette, hazatérhet akkor, amikor belép a Katona József Színházba. Ez a mai Magyarországon így nem létezik, mert mindenféle ideológiák és érdekek mentén szakadt szét az ország. Megütközve olvastam, hogy a magyar színházba járók egy csoportja kizártnak tartja, hogy belépjen a Nemzeti Színházba. Egy másik, jelentős réteg meg azt tartja elképzelhetetlennek, hogy belépjen a Katona József Színházba. Ilyen értelemben kénytelen vagyok azt gondolni, hogy ami régen volt a Katona, az ma nem lehetséges, mert már nem egy frissen megalakult, egymást választó művészek közössége, hanem valami, ami változik, reményeink szerint fejlődik, és igyekszik megtartani azt a nívót, amit kialakított. Ám a lakosság – aminek csak egy része a közönség – számára nem evidens, hogy a Katona egy művészi csoportosulás. Bennük az marad meg, amit a Katonáról elterjeszteni igyekeznek. A Katona József Színház egy olyan művészi közösség, amelyik minden helyzetben igyekszik igényesen dolgozni, és valamiféle kritikát képviselni az éppen adott társadalmi rendszerrel kapcsolatban. Minden színháznak ez feladata. De most ennek a kettősségnek a hálójában vergődik a Katona.

SZK: Mindez nagyon erős és fontos leírás Gábor részéről, én megpróbálok egy másik, belsőbb nézőpontot kifejteni. Talán már azon is túl vagyok, hogy ez az egész felháborítson, és inkább mélyen sajnálom az emberek külső eltérítését a Katona József Színháztól. Jelenleg, művészi értelemben rendkívül nagy lendület van a színházban. És ha arról beszélünk, hogy negyven éves a Katona, ezt érzem a legfontosabbnak. Ami itt és most történik. Ahogy vagyunk mint társulat, és az a mennyiségű üzemanyag, amit jelen pillanatban, generációktól függetlenül érzek az emberekben, ez az, ami igazán fontos, és ami túl fogja vészelni mindazt, ami körülöttünk van. Hosszabb hatósugarú lesz, mint bármi, ami kívülről próbál tapadni ehhez a színházhoz.

Fejléckép: Máté Gábor, Székely Kriszta (fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház)