|
|
|
Ez a nő egy zseni. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de a tehetségét és mindent elsöprő energiáját nem lehet elvitatni. Türelmetlenül, folyamatos tapssal várjuk a kezdést. A leülés pillanatában felvett pozíciót megváltoztatni esélytelen. Külföldiek is vannak szép számmal, nyilván azt gondolták, ahol ekkora tömeg van, az biztos az év előadása. Tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, hogy a produkció az eredeti helyszíntől homlokegyenest eltérő körülmények között (ott bárszékek és asztalok, itt föld és dobogó, ott welcome-pezsgő üvegpohárban, itt valami furcsa lötty műanyagban, ott szépen felöltözött, lelküket feldíszítő nézők, itt pedig... tudjuk) hogyan működik. És arra is kíváncsi voltam, hogy mi az, amitől Eszenyi estjei legitimek a Szigeten. Arra jutottam, hogy azért, mert...
|
|
|
Ez a nő egy zseni. Egy clown, egy díva, egy kislány, egy asszony, egy katona, egy gyönyörű nő, egy csúnya nő... Egy színésznő. Játszik a közönséggel, az első pillanatban mindenkit elragad, és el nem ereszt az utolsó percig vagy még tovább. Incselkedik, beszélget, nekünk játszik, csak nekünk, akik most itt vagyunk. Nem általában énekel. Itt és most keresi a férfiakat, bejárva az ülő tömeget, megsimogatja az arcukat, aztán a szemükbe vágja a tangót: "Maga már nem nekem való, nem kell már a muzsikaszó!" Hirtelen vált, női költők és írók verseit, novelláit olvassa. Karafiáth Orsolya, Tóth Kriszta, Nagy Gabi, Rakovszky Zsuzsa, Forgách Zsuzsa és Kiss Judit Ágnes szavai a világ legtermészetesebb betűhalmaza a számára. A közönség női része a nevetéstől kicsorduló könnyek közt hevesen bólogat, a fiúk kicsit szégyellik magukat, de ők is nevetnek. Jönnek a Brecht-songok: az előadás legerőteljesebb, legletisztultabb percei. Tátva maradt szánk széles mosolyra húzódik Jenny, a fénylő kis zseni történetét hallgatván.
|
|
|
Nemcsak Jenny, ez a nő is zseni. A tizedik percben tombolni kezd a vihar, a szél cibálja a sátor bejáratát és tetejét, a villámok fénye bevilágítja az egész teret, a dörgés ijesztő. Időnként mintha egy láthatatlan, égi dramaturg vezényelné az előadást: a megfelelő pillanatban küldi a természet erőit. Fölötte szaggató vihar, vele szemben több száz, miatta jegyet váltó szempár. Ő egyedül a színpadon. Bedobja a maradék, tartalék energiáit, fogalmam sincs, honnan veszi őket. Közben ránk is figyel, megkérdezi, hogy vagyunk, felajánlja a sátor szélén nyomorgóknak, hogy nyugodtan üljenek föl a színpadra. Láthatóan meghatódik a tömeg láttán, az est vége felé ennek hangot is ad. Talán ő maga sem érti. Persze kiköveteljük a ráadást, örömmel áll elébe, de azért megkérdezi (fél kettő táján), hogy bírjuk-e még. Hát persze, hogy bírjuk!
Darvas Ferenc a zongoránál úgy játszik, mintha négy keze lenne, egyenrangú partner, pontosan követi Enikőt. És követjük mi is minden szemvillanását és gesztusát. Haza akarunk vinni belőle egy darabot, esőkabát alá, szívtájék környékére elrejtve...
|
|
|