Ida, a fodrásznő. Az ő szalonjában játszódik a darab egy jelentős része. Igazi, megfontolt úrinő, többnyire ő látja legtisztábban a dolgokat. Általában finom humorral teszi helyre a két barátnőjét, de ha a helyzet úgy hozza, keményen megmondja a véleményét. Idát felváltva játssza majd Egri Márta és Takács Katalin. Először Egri Márta beszél a szerepről.
- Mennyit látsz már a figurából?
- Az ívét látom előre. Színházilag nagyon jó az alaphelyzet: egy nő egyedül él, néhány éve meghalt a férje, akinek kijár a sírjához a barátnőivel együtt, beszélget vele. És hirtelen belép az életébe egy hús-vér férfi, akit ráadásul régóta ismer, hiszen egy iskolába jártak. Több mint húsz éve nem látták egymást, és egyszer csak ott áll előtte. A való életben erre szoktuk mondani, hogy nem szabad föladni, soha nem késő. Hány ilyen esetet tudnánk mondani a saját környezetünkben? Ilyenkor az ember kibomlik, ellágyul, elkezdi újra élvezni az életet. Ida egyébként visszafogott, nem bírja, ha csúnyán beszélnek előtte, ha hangoskodnak, veszekednek. Egy disztingvált üzletasszony, egy fodrásznő, aki minden szerdán kimely a férje sírjához, és valószínűleg a két barátnőjén kívül nincs más, akivel beszélgethetne. És ebbe ez élethelyzetbe csöppen bele egy férfi.
- Ő lesz az egyetlen, akinek rendbe jön az élete?
- Igen, de ezt nagyon megszenvedi. Mert ez nem olyan egyszerű, erről sok nő tudna beszélni... Meg kell küzdeniük egymásért, saját magukkal is.
- Úgy veszem ki a szavaidból, mintha ez a szerep némileg hajazna a civil életedre...
- Bizonyos szempontból valóban fedi. Elváltam, már ötödik éve. Persze van családom, van két lányom, van már unokám is, de egyedül élek, ez valóban hasonló. És én is azt gondolom, hogy sohasem késő.
- Csak azért kérdezem, mert érdekel, hogy az olyan szerep, ami eléggé beletalál egy színész életébe, az könnyíti a munkát, vagy inkább frusztrál, hiszen gyakorlatilag ki kell adnod magad, még úgy is, ha a közönség ezt nyilván nem tudja.
- Néha könnyít, néha nehezít, de semmiképpen sem frusztrál. Amikor a Budapesti Kamarában megkaptam a Dolorest, elkezdtem olvasni, és azt éreztem, ez olyan simán fog menni, mint kés a vajban. Csak őszintének kell lennem. Az embernek föl kell vállalnia saját magát. De ezen sosem szoktam így konkrétan elgondolkodni. Minden szerepnek meg kell keresni az igazságát. Van, hogy ez az út hosszabb és nehezebb, de akkor is lehet találni egy-egy mondatot, egy szituációt, ami elkap, és amiből eszembe jut egy csomó minden, rátalálok, hogy hogyan tovább. Most egyáltalán nem érzek ilyen nehézséget. Olyan, mintha ezt nekem írták volna, mintha rám lenne szabva.
- Jelen állás szerint, így, a próbaidőszak elején mi tetszik a legjobban a darabban?
- Egyelőre a nyelvezet. Mondtam már Parti Nagy Lajos szöveget Szolnokon, amikor az Elnöknőket csináltuk, azt is ő fordította. Nagyon élveztem, bár majd' meghaltam, amíg megtanultam! És még az is jó, hogy istenien tudunk ezzel a csapattal dolgozni. Ildivel ezer éve jóban vagyunk, Margitai Ágival is, bár vele még sosem játszottunk együtt. Gálffi Lacival a Budapesti Kamarában hat évig dolgoztunk együtt Ruszt József rendezéseiben, örülök, hogy újra találkozunk. Most minden tetszik! Remélem, ez így is marad. Ez egy jó darab, jó rendezővel, általam szeretett kollégákkal. Mi lehetne a baj? Remélem, hogy sikere is lesz. Jó humora van; nagyon ránk fér manapság, hogy humor vegyen bennünket körül.
- Az sem baj, hogy nyáron kell dolgozni?
- Amióta nem vagyok színháznál, nem vagyok társulati tag, azóta felborult az életemben az a rendszer, hogy ősztől tavaszig próbálok és játszom, nyáron pedig pihenek. 4-5 éve elkezdtem nyáron is játszani, azóta ez nem jelent számomra problémát, a pihenésre úgyis szakítok időt. Az sokkal lényegesebb, hogy mit játszom, kikkel és hol. És most jót játszom, jó emberekkel és jó helyen.
hírlevél
