David Eldridge darabja egy harmincas évei végén járó nő és egy negyvenes férfi nehezen induló kapcsolatáról szól. Mennyire generációs kérdés ebben a korban párt, szerelmet találni?
Danis Lídia: Nem gondoltam, hogy ennyire húsba vágó a téma, de amióta próbáljuk a darabot, többektől hallottam hasonló történeteket, például hogyan alakul olykor korombéli nők élete úgy, hogy akár állandó kapcsolat hiányában is – a totális magány tükrében – hajlandók gyereket vállalni. Az is igaz, hogy nehéz ma negyvenesnek lenni, alig van lehetőség a találkozásokra, egy nő ebben a korban nehezen találja meg a másik felét.
Schmied Zoltán: Mindenképp generációs probléma, mi is bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy egyedül maradunk.
Nehéz, mert annyi mindenen túl vagy már, de még nem mondtál le arról, hogy valakivel együtt öregedj meg.
Előadásunk szereplői mindketten maguk mögött tudnak egy komoly kapcsolatot. Abszolút a mi korosztályunk problémája az, hogyan lehet új életet kezdeni, újra elindítani valamit. Főleg ahogy a Kezdetben, ha már megszoktad az egyedüllétet, mint Laura, aki egy elegáns helyen él másfél szobás lakásában, vagy Danny, aki az anyjával és egykori dadusával maradt. Nehéz felvállalni, ha az ember ebben a korban így rendezkedett be, mindenki azt gondolja róla, hogy úristen…
Schmied Zoltán és Danis Lídia a Kezdet című előadásban (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)
Egyszerű párbeszédek viszik előre a történetet, de számos érzékeny kérdés, mint a gyerekvállalás – a nő vágyik rá, a férfi a válás óta nem találkozott a kislányával –, adhatja az előadás mélységét, drámaiságát.
SZ: Nyilván mindenki a saját életét nagyítja fel. A nőt szorítja az idő, a férfi négy éve nem látta a gyerekét, amiről feltehetőleg maga is tehet. A gyengesége, a mamlaszsága, a rossz kommunikációja teszi? Sok mindenen múlik, hogy így alakult.
DL: A legtöbb nőnek fontos, hogy gyereke legyen, de a mi történetünkben ez már csak hab a tortán, mert a nő képtelen úgy élni az életét, ahogy vágyna rá. Két nagyon érzékeny, szorongásos ember története, akiknek nincs már vesztenivalójuk. Fiatalként az ember nem ilyen életre vágyik, akkor még nem a karrier, a lakás számít, csak a boldogság, hogy megtaláld a másik feledet, megtaláld a békédet. Olyan gyönyörű az a mondat, amit a nő mond: „Életem hátralévő részén végig szeretnék sétálni lassan, hogy mindent meg tudjak élni, amit érdemes.” Olyan sűrű Eldridge szövege, ezért is van nehéz dolgunk, mert
nagy drámai dolgok nem történnek, piciségekből rakódik a történet.
Egymás mellett elmenő mondatok, zavart beszélgetések, hosszú csendek. Kínos, kényelmetlen, kiszolgáltatott helyzet számukra ez a váratlan együttlét?
DL: Bénázás történik, s ezt nagyon szeretem benne, ettől életszerű. Az emlékeimben vannak ilyen esték, amikor ott ragadsz valahol, és olykor még elkezdeni beszélgetni is nagyon nehéz. Zolival nekünk is meg kell találnunk, mitől lüktetnek kettőnk között a fél mondatok, mi van, ha már elfogytak a szavak. Én ezeket a gyakran ismétlődő csendeket is szeretem.
SZ: A kettőjük bénázása humorforrás is, ahogy próbálják megtalálni egymáshoz az utat, de mindig félrecsúsznak mindketten a maguk ügyetlenségéből. Ezzel játszik a darab. A csöndek nekem is nagyon fontosak, talán a legizgalmasabb részei az előadásnak, olyan, mintha ott is szöveg lenne. Tudjuk már, mit jelentenek a hallgatások, de még meg kell találnunk a ritmusukat, az értelmüket, azt, hogyan lendíti tovább a történetet.
Schmied Zoltán és Danis Lídia a Kezdet című előadásban (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)
Olyan, mintha két saját monológ, két belső hang lenne. Ez megnehezíti a játszást?
DL: Zolival nem játszottunk még soha együtt, nem is igazán ismertük egymást, így nagy öröm most együtt dolgozni, hihetetlen impulzust ad, jól működünk együtt. Olyan figyelemmel vagyunk egymás felé, mintha tényleg egy monológot mondanánk. Laura talán kompaktabb személyiség, őszinte, kimondja a dolgokat – ahogy mindig mi, nők mondjuk ki az első mondatot –, de ez látszat, mert Dannynél is alkalmatlanabb erre az egészre.
Szeretem a Rózsavölgyi pici terét, ahova nem kell más, csak az ember lelke és gondolatai.
SZ: Nagyon hálás ilyen kis térben játszani, mert bizonyos színésztechnikai dolgokra nem kell annyira figyelni, ehelyett egymásra, a belső dolgokra lehet koncentrálni. Annyira jó próbálni, annyira jó együtt dolgozni Lidivel, a Rózsavölgyi csapatával, hogy már csak ezért is nagyon remek.
Danny válása után most újra az anyjával, egykori gyerekszobájában él. Általában férfias, hódító karaktereket játszol, milyen az ő szerepében lenned?
SZ: Danny valamilyen irodában dolgozik reggel nyolctól délutánig, nincs sok barátja, azokat is elveszíthette. Hazamegy, megeszi a mama készítette vacsoráját, aztán visszahúzódik a szobájába. Már elszokott attól, hogy beszélgessen, főleg hogy kitárulkozzon az életéről. Képtelen például beszélni az apjáról, aki kiskorában hagyta el őket. S amikor adódik egy helyzet, hogy akár még történhet is valami, fuldoklik benne. De éppen ettől őszintébb is, mint máskor, mer kimondani dolgokat. Nem játszottam még Dannyhez hasonló karaktert, az eddigi szerepeim azt sugallják, hogy nekem a csajozás, a férfias karakter könnyen megy. Talán pont ezért is élvezem Dannyt játszani.
Schmied Zoltán és Danis Lídia a Kezdet című előadásban (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)
Anyaszínházadban, a Centrálban a Házassági leckék… 1-2-ben nagyon hasonló témával foglalkoztok, csak egy másik optikából.
SZ: Ott azt dolgozza fel a darab, mennyi őszinteséget és hazugságot bír el egy kapcsolat. A Kezdet meg éppen arról szól, mi minden kell ahhoz, hogy egyáltalán megtörténjen egy ismerkedés. Mennyire kell hozzá őszintének, bátornak lenni, ha már hozzászoktunk ahhoz, hogy az nem megy.
Hogy mi minden jelentheti két embernek a harmóniát, az idillt, az a darabban egy másnapi közös reggeli vagy kézen fogva sétálni. Ez a líraiság is erősen benne van a Kezdet szövegében?
SZ: A magány súlyosságát is mutatja, hogy mennyit jelent ez nekik. Nem a szex, nem az egyszeri alkalom a tét, mindketten ezekre az apró boldogságokra vágynak.
Lídia a tatabányai Jászai Mari Színház tagja. Nehezítő körülmény a próbák megszervezése?
DL: Vonattal járok fel, ami most kapóra jött, az út alatt rengeteg időm volt a szöveget tanulni. Örömmel jövök, több elmaradt bemutató után nekem most ez jelenti a harmóniát, hogy dolgozunk. Az is jólesik, hogy a lét súlyos kérdéseit egy látszólag hétköznapi történeten keresztül feszegeti az előadás. Nagyon szeretem azt a mondatát a darabnak, hogy szeretném a vasárnapi reggelimet veled elfogyasztani.
A boldogságot picinységekben mérni, az nagyon emberi, és az közel is áll hozzám.
Schmied Zoltán és Danis Lídia a Kezdet című előadásban (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)
SZ: Nagyon szeretem, ha olyan kollégával dolgozhatok, akivel nem szoktam, nem is futunk össze, mert nem egy városban élünk, s ettől mindketten behozunk valami mást is a próbákba, a közösbe. Ettől is izgalmas a munka.
A darab címe Kezdet, amit nyitva hagy az előadás, talán csak sejteti, hogy mi lesz a vége.
SZ: Oda nehéz eljutni, hogy valami elkezdődjön. Ez a darab is erről szól, hogy két ember ügyetlensége ellenére mégis hogyan indulhat el valami közöttük. De úgy látom, ott van kettőjükben a boldogság lehetősége.
hírlevél
