Az év végéhez közeledve az az egyre erősödő érzés keríti hatalmába az embert, hogy Liszt Ferencről, erről számtalanszor megfogalmazott zseniről 2011-ben több bőrt lehántani már nemcsak, hogy nem szabad, de nem is lehet. Nem mintha attól kellene tartanunk, hogy a zeneszerző a nagy marketinghadjárat közepette elfogy, inkább csak attól, hogy a minőségi brand erodálódik a nagy használatban. Még pontosabban: a néző nem vesz jegyet a sokadik Liszt életművét feldolgozó darabra. Ilyen és hasonló borús gondolatok közepette kezdődik meg a Liszt-faktor, hogy aztán a HOPPart a másodperc töredéke alatt bizonyítsa be a fentiek ellenkezőjét.
Alan Walker három kötetre rúgó Liszt-monográfiáját, mely az est kiindulópontjaként szolgál, másfél órás előadásba sűríteni a legelvetemültebb színházcsinálók (esetünkben: Fábri Péter és Harsányi Sulyom László) számára is embert próbáló feladat. Nem pusztán a szöveg terjedelme miatt. A zenetörténet kulcsfontosságú momentumainak precíz elemzésén túl Walker a zeneszerzőről fennmaradt anekdoták garmadát adja. Az így kirajzolódó kép egyetlen dramaturgiai ívre történő felfűzése óhatatlanul ortodox lisztológusok tucatjainak felháborodását vonja magával; még annak ellenére is, hogy amit kapunk, az hosszú idők óta a legprecízebb életrajzi átdolgozás.
Ahogyan azt korábban olvashattuk, a Liszt-faktor megközelítőleg úgy viszonyul a zeneszerző életéhez, mint a svéd kultfilm, a Picasso kalandjai a festőéhez. Metszően pontos, de egymáshoz lazán illeszkedő képeket, etűdöket látunk, melyeken keresztül nemcsak Liszt életútjának burleszk változatát ismerhetjük meg, hanem magát a kort is, melyben alkotott. Láthatjuk például a romantikusok banálisra hangolt forradalmát, élén Heinével, Delacroix-val, Chopinnal. Találkozunk a Liszt kontrasztjában arisztokratikusan pökhendi Schumannal. Wesselényivel Budapesten, Wagnerrel Drezdában majd Bayreuthban, Rossinival Párizsban. Mindezek azonban csak szeletei egy szélsőségekben gazdag életműnek, apró mozaikjai a teljes képnek.
A szaggatottság mutatkozik meg Zeke Edit forgószínpadra állított, történelmi tablónak ható díszletében is: egyik felén egymástól elváló, hintókkal, huszárokkal tarkított drapériát látunk, másik felén ugyanerre a háttérre felhúzott emeletes épületet. Ezt leszámítva a színészek üres, puritán térben mozognak, ahol az egyetlen, mindvégig változatlan elem egy apró, proszcéniumra állított, csúcsfénnyel megvilágított zongora. Tegyük hozzá: a HOPPart színészei, illetve a Lisztet hozó Széles László mellett még ezt a színpadot sem túlzás zsúfoltnak nevezni.
Harsányi Sulyom az életművet nagyjából harminc, végtelenül szuggesztív képbe sűrítette bele. Széles László nagyjából úgy Liszt, ahogy a közönség bármelyik tagja lehetne. Hétköznapok abszurditását idézően csöppen egyik szituációból másikba, melyet leginkább a személye körüli banálisan megjelenített rajongás hív életre. Az előadás leghangsúlyosabb (és kissé elnyújtott) jelenete, mikor a címben is jelzett tehetségkutató show égisze alatt a zeneszerző sorra gyűjtheti be a legbanálisabb, dobozos sörtől kezdve az angyalkaszárnyon át Mozartkugelig terjedő díjakat. A begyűrűző lisztomániával párhuzamosan sorra jelennek meg az életműről leválaszthatatlan nőalakok. A magából különösebb probléma nélkül gyermekeket szó szerint potyogtató Marie d'Agoult (Szilágyi Katalin) éppoly groteszk, mint Carolyne hercegnő (Kiss Diána Magdolna) és Liszt a Szentatya előtt lejátszódó, minden politikai korrektséget szerencsésen nélkülöző házassági kísérlete. Nem maradnak el a híres kortársak sem. Beethoven patinásodó torzója (Herczeg Tamás) Lisztet egyetlen társként kíséri végig pályáján, hogy aztán egy erős záróképben a túlvilágon is együtt komponáljanak. Paganini háromméteres óriás Párizsban, Schumann öntetszelgő vamp, Wagner pedig néhány jelenet alatt ördögi géniuszba csapó piti forradalmár. Mielőtt még azonban e tekintélyes névsor ledarálásának következtében úgy tűnne, hogy az alig másfél órás előadás didaktikus iskolaóra, meg kell említeni annak legnagyobb erényét: a Liszt-faktor szemtelenül aktualizált, minden mondatában friss és kikacsintó. Ez embernek legalábbis ez az érzése támad, mikor kétségbeesett alkotókról, nemmagyar művészekről, demagóg kultúrpolitikáról hall. Kétszáz év ide vagy oda.
Az előadás utolsó jelenetében a társulat egy repülőtéren áll. Kezükben táblákkal, rajtuk a név, Liszt Ferenc. Túl sokáig várnak, már-már zavarba ejtően sokáig. A közönség sorai nem mégsem mozdulnak. Beugrik, hogy egy év alatt tényleg mindent kihoztunk zeneszerzőnkből, amit ki lehetett. A darab utolsó kérdésére mégsem tudunk választ adni: hol van a következő Liszt?
2011. október 14. 19:00 - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház
A Liszt-faktor
Alan Walker Liszt-életrajza és Harsányi Sulyom László ötlete alapján írta Fábri Péter
Közerműködik: a HOPPart Társulat
Zenei szakértő: Mácsai János
Zenei vezető: Lázár Zsigmond
Díszlet-jelmez: Zeke Edit
Rendező: Harsányi Sulyom László
hírlevél
