Jupiter felveszi Amphitryion alakját, hogy annak feleségét, Alkménét egy éjszakára megkaparintsa. A főisten tervéhez Merkúrt hívja segítségül, aki egy éjszaka erejéig az egyszeri udvari szolgává, Sosiássá vedlik át. Az isteni terv látszólag sikerül. Aztán váratlanul betoppan a ház igazi ura.
Valamivel több, mint két évszázaddal a darab születése után még mindig kérdéses, hogy a szövegbe kódolt vizuális rendszer, a szerep-, és alakfelvétel miként ültethető át a színpadra. A problémára Gothár Péter ezúttal kézenfekvő választ ad: rendezéséből kíméletlenül kigyomlálja a szcenikai ügyeskedésnek még a gyanúját is, színészeit jelmezük alapján éppúgy nem próbálja meg egymáshoz hasonlatossá tenni, ahogy alkatukban, sőt, Sosias-Merkúr esetében nemükben sem. Leválasztja a történetet a színészek testéről, s eközben olyan kulturális axiómának feltételezi Kleist darabját, amit a néző korábbi színházi-, vagy olvasmányélményeiből, esetleg az előadás szóróanyagának kivonatából már jól ismer. Rendezésének nem célja a cselekmény újbóli illusztrálása, lecsupaszított terében olyan mikrotragédiákat kezd el kibontani, amelyeknél gyakorlatilag másodrangú kérdéssé válik, hogy a látvány alátámasztja-e, vagy sem az elhangzó szöveget. Mindez két dolgot eredményez. Az egyik, hogy a darab valódi főszereplőjévé Gáspár Ildikó Forgách András fordítása alapján újraírt, arcpirítóan aktuális, ismerősen mai szövege válik. A másik pedig, hogy a helyzetkomikum színpadi megkerülésével - Znamenák István egyszemélyes jelenetét leszámítva - az Amphitryon végeredményben megszűnik vígjátékként működni.
Az előadás minden lehetséges irányból használja a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadát. A nyitójelenetben Merkúr és Jupiter előbb a színpad felett kifeszített vászonmennyezeten látszik végiglépdelni, majd valahonnan, a fejünk feletti padlásról sétálnak le, közénk. Gothár Péter játéktere egy zárt, frissen meszelt miniamfiteátrumra emlékeztet: három oldalról üljük körbe, és közben statisztálunk, ahogy egy felsőbb hatalom szórakozik kedvére Théba (?) népével. A minimális díszlet minden pillanatban a feje tetejére fordult világot tükrözi: csődöt mond a fizika általunk ismert rendje, a görög oszlopok a mennyezetről lógnak alá, támasztják a semmit, anyaguk szilárd kő helyett lenge fátyol.
Tihanyi Ildi durva papírból tervezett jelmezei elsősorban nem látványosságukkal, hanem anyagszerűségükkel értelmezik tovább a darabban felvázolt, identitás-szerepcsere problémakört. Meg-megszakadó, zajos, olykor koszosan szürke ruhadarabok ezek, sérülékenyek, akárcsak a szerepek, amiket az égiek és földiek egyaránt felvesznek, majd (önszántukból, szükségszerűségből) levetnek. Az előadás egészét jellemző steril színvilágban különösen erősen hat Tenki Réka hófehér jelmeze, ami aztán szégyenével párhuzamosan csap át lassan, de biztosan bíborvörösbe.
Gothár közel két és fél órás félmaratoni, szünet nélkül végigjátszott rendezése akár unalomba is fulladhatna, ha nem hat, maximálisan koncentrált színészt látnánk. Nagy Zsolt dühös Amphitryonjában mindvégig a győztes hadvezér dolgozik, gyöngédségnek csak halvány nyomait fedezni fel benne, mintha számára a valódi tragédiát nem Alkméné szégyene jelentené, hanem megrendült családfői és uralkodói státusza. Indulatának éppúgy nem ura, mint testének: a mindenéből kiforgatott államférfi váratlanul (zseniális!) csuklani kezd. Tenki Réka mesterségbeli palettáján döbbenetesen sok színt tesz láthatóvá, Alkménéje a legvidámabb árnyalatokból jut el a teljes sötétségig, romantikus vígjátékból a horrorba. Alföldi Róbert az utolsó felvonásban váratlanul csap át az érzékeny, szavakat éteri eleganciával suttogó hódítóból kérlelhetetlen despotába, indulatával a pillanat törtrésze alatt tesz egyenlőségjelet önmaga és Amphitryon közé. Udvaros Dorottya Merkúr nadrágszerepben kalapos dandy, aki mindentudó flegmasággal döngöli földbe evilági tükörképét, Sosiast, Znamenák István tutyimutyi clown, aki egy pillanatnyi tiszta nyugalomért - bohóc és próféta - bármikor hajlandó lemondani nevéről, énjéről. Nagy Mari ízes tájszólású Charisa egyszeri, és olykor mégis számító asszonyka, aki úgy finom, mint a fejébe húzott súlyos acél fejdísz.
A darab zárójelenetében Tenki Réka a földre roskad, Nagy Zsolt az őrület határán táncol, az istenek pedig, mint akik jól végezték dolgukat, visszakapaszkodnak a fejünk fölé. Igazi vígjátéki befejezés ez, mert tudjuk: odafönt valakik mégiscsak jól szórakoztak.
hírlevél
