A színházról akartam beszélgetni, de Bandi bácsi azt mondta, inkább a nőkről. Miért is?

Botár Endre: Hát azért, mert annál szebb, jobb nincs a Földön. Van egy 52 éves házasságom, két nagy lányom, van két unokám, de az mind a kettő fiú. Hát, ezért a nőkről. Csodával ajándékoznak meg bennünket.  Gondolj bele, hogy kilenc hónap alatt kifejlődik egy teljes élet egy nőben. Van ennél csodásabb?

A legnagyobbakkal álltatok egy színpadon vagy kamera elé. Volt olyan, akitől be voltatok tojva, hogy itt áll előttem egy legenda?

Kiss Gábor (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház)

Kiss Gábor: Érdekes módon, bennem nem merült fel sohasem. Nem. Talán azért – elmondok Neked egy storyt -, valamiért a Páger engem nagyon szeretett. Nem tudom, miért, de valamitől… Forgattuk a Bálvány című filmet, és egy szünetben – én nem dohányzom – a Páger megkínált cigarettával. Nem mertem visszautasítani azzal, hogy köszönöm, nem dohányzom. Elfogadtam a cigarettát. Egy kicsi beszélgetés után a Págert elhívták, odajött hozzám a Kaló, Te rokonod Neked a Páger? Bolond vagy, miért lenne a rokonom? Az soha meg nem kínált senkit cigarettával. Volt egy tévéfilm, ott beültetett az autójába - sosem felejtem el- az R16 Renault akkoriban fenomenális volt, és neki volt egy, és valahol az érdi kanyarban forgattunk a Makkal egy filmet. Kutya hideg volt, azt mondta a Páger, gyere, üljünk be az autómba, és ez engem olyan boldogsággal töltött el, de tudja fene. Manyikával, például – őt nagyon régóta ismertem, mert díszítő-segédszínész státuszban voltam a Madách Kamara Színházban 1959-ben, és hát a Manyi ott játszott keresztbe-kasba. Ott szaladgáltunk a Szigeti-Schwetz Andrással és boldogok voltunk, hogy nézhettük őket, tanulhattunk tőlük.

Éppen szoktam mondani a kollegáknak, hogy rettentő dolog… a díszítők. Régen olyanok voltak, akik utána színészek lettek, tehát ott már megismerték a színházat elölről- hátulról, mindenhonnan és ma, sőt derogál, ha valakinek meg kell fogni egy széket. Nem így van? Ez nálunk fel sem merült, és lestük árgus szemekkel, hogy mit csinálnak. Mi még játszottunk kisebb szerepeket, olyan boldogok voltunk, hogy nem igaz.

Botár Endre (Fotó/Forrás: József Attila Színház)

Botár Endre: Gondold el az én helyzetemet. Én pszichésen, drukkal mentem be. Én csíkszeredai vagyok, erdélyi, Nagyváradról jöttem át. Gondold el, hogy 1968-ban december 21-én azt mondták a Nemzetiben, hogy este be kellene, hogy ugorjak az Ember Tragédiájába Gábor Főangyalba és Saint- Justbe. Délutánra megtanultam a szöveget, bementem és vártam este, hogy jöjjenek. És jöttek – azóta is így hívom, az Istenek – Básti, Bihari Józsi bácsi, Kálmán Gyuri, Rajz János, Sinkovits Imre, Major Tamás… és én ott álltam megsemmisülve, hiszen nem hittem, hogy én valaha az életben egy levegőt szívok ezekkel az emberekkel. És, miután beugrottam és kijöttem a Gábor Főangyalból, a sötétből megjelent Major, és azt mondta: Botár Endre elvtárs – mert akkor így hívtak – holnap menjen fel Zankó elvtárshoz szerződni. Hát, így kezdődött. Hogy ha elindultam, és bementem a Nemzeti Színházba, a színpadra, nyolc Kossuth-díj volt bent. A legcsodálatosabb például ott volt Balázs Samu bácsi - így hívtuk -, aki nagyváradi születésű volt, ahol én színész voltam korábban, és ismertem a testvérét, ugyanis Samu bácsi egyszer átjött a Mosoly országa premierjén és Gróf Laci bácsi bemutatta őt.

És miután átjöttünk, mindig szeretett velem beszélgetni, hogy mit tudok Váradról. Bejött a társalgóba, ahol mindig egy kicsit csend lett, odajött, és azt mondta: Botár Endre úr, kérem, szeretnék Önnel beszélni, legyen a vendégem, mit parancsol. Köszönöm, Samu bácsi, kávét szeretnék. Kikérte a kávét, leültünk, beszélgettünk, és a beszélgetés után azt mondta, köszönöm a társaságát, elmehet, köszönöm, ha jobb társasága van. És képzeld el: próbáltunk november hetedikére egy Gyurkó darabot, és ott álltunk Izsóf Vilivel – Isten nyugtassa – álltunk és vártuk, hogy megszólaljunk. Volt vagy 10-12 mondatom, és elmondom a szöveget, lent Major rendezte, és amikor elmondtam a szöveget, Samu bácsi mellett álltam, az visszafordult, és azt mondta, nagyszerű, amit csinál, de ne kasza-baszáljon a kezével, mert levágom. Megsemmisültem. Elbújtam a wc-be, hogy ne kelljen találkozni vele. Éjjel megcsináltam a jelenetet, másnap a színházba bementünk, és ez a ravasz Major azt mondta: 13-as jelenet. Ugyanazt a jelenetet kérte. Megcsináltam, és azt mondta Samu bácsi, hogy köszönöm, meghívhat egy kávéra.

A fiatalok még tudják ezeket a neveket?

Egyszerre: Sajnos nem.

Botár Endre: Ez borzalmas dolog.

Kiss Gábor: Egy fiatal kollégától hallottam, hogy a nagyjaink közül a nevet sem ismerik, nem tudják, kiről beszélsz. A generációs különbség… nem volt mobil, másfajta közeget kovácsolt össze. Kisebb volt a generációs rés… ez változtat a közegen?

Kiss Gábor: Ez nagy baj. Ne haragudj, mert abban az időben sokkal többet beszélgettünk egymással.

Botár Endre: Elmondok egy számomra tragikus történetet. Tanítottam az Akadémián a Magyar Színházban, és képzeld el: Vettünk a Bánk bánból egy jelenetet, és mondom – Ottó Melinda jelenet -, azt mondja a gyerek: Bandi bácsi… elővette a tabletet, és döbbenten láttam, hogy… Te nem olvastad a Bánk bánt? Bandi bácsi, minek, hisz itt van. Mondom, és Az ember tragédiáját? Itt van, Bandi bácsi. És a Csongor a Tündét? Az is itt van. Nem, nem olvasták. Nem állítom, hogy mindenki, de botrányos. Gondold el: beüti, és megtalál mindent rajta. Hihetetlen.

Kiss Gábor: Nem botrányos, de ez a világ.

Vizlendavi Áron, Szilágyi Kata, Kiss Gábor (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház)

Elkanyarodtunk… Olyan közegben éltetek, ahol esélyetek volt ismerni egymást. Beszélgettetek. Volt Fészek, Rátkai Klub. Gyanítom, a mai fiatalok nem is ismerik igazán egymást… plusz volt egy „egy alomból valóság”. Talán kevésbé is volt könyöklő a világ.

Kiss Gábor: Egy kicsit túlteng a szakmánk most képzésben. Tehát egy csomó ember- sajnos annyian jönnek ki a képzésről, amit ez a szakmai nem bír felvenni, ezt te is tudod. Évente 100-150 ember; képtelenség felvenni. Csomó ember teng-leng. Bemész a szinkronba például, azt sem tudod, kivel dolgozol, mert be sem mutatkozik.

Botár Endre: Régebben azok az emberek voltak a szinkronban, akiket este láttál a színpadon, és tudtad, hogy amit ők csinálnak, az úgy van.

Kiss Gábor: Ez nem is lenne baj, Bandi, de legalább azt mondja, hogy jó napot kívánok, ez és az vagyok.

Botár Endre: Ez alaphelyzet.

Kiss Gábor: De nem. Nem is tudod, kik azok.

Botár Endre: Ha mást nem, legalább a színházi korunkat tisztelhetnék. De itt, a József Attila Színházban ez nem jellemző. El kell, mondjam az előbbihez.

Beszéltük sokszor Gabival is. Az igazgató műve, hogy összehozott egy nagyszerű társaságot, a fiatalok elmondhatatlanul tehetségesek, sokoldalúak és boldogság ez.

A fiatalok kondicionálnak Benneteket? Fiatalon tartanak?

Egyszerre harsogják: Természetesen

Néztek fiatalokat? Jártok színházba?

Botár Endre: Én járok.

Kiss Gábor: Én is járok.

Botár Endre (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház)

Emlékeztek az első szerepetekre?

Kiss Gábor: Alapító tagja voltam a Veszprémi Petőfi Színháznak és Palvicz Ottót játszottam.

Emlékszel egy mondatra?

Kiss Gábor: Mindenre emlékszem, a körülményekre, Egervári Klári volt az Alfonsine, de a szövegre nem. Egy olvasás után viszont az egészet.

Botár Endre: Légy jó mindhaláligból most István bácsit játszom, koromnak megfelelően, 1963-ban Nyilas Misi voltam. Emlékszem a szövegre:

Mondjatok egy kedvenc anekdotát a végére.

Még egy történet – mondja Botár Endre – A Coriolanus ment a Nemzetiben. Hindi Sanyi bácsi felesége volt a súgónő, néha kötött a súgólyukban. Állt Básti a színpadon, bejött Csurka Laci, és azt kellett volna mondja Básti a Csurkának: Te jó Volumnius, ki egykor iskolatársam voltál, tartsd kardodat, hadd dőljek belé, ne érjen a szégyen. Bejött Csurka, lenézett a súgólyukba és a súgó kötött. Csurkának azt mondja, hogy hívnak. Azt mondja Csurka Laci. Kifordult, megint lenézett. Még mindig kötött. - Civil életben Papizta- Básti: nem úgy, Papi. Csurka: Csurka Papi. Básti: Tudod mit, döfj le.

Kiss Gábor: Szegeden játszottam az Ephesusi Dromiot a Tévedések vígjátékában. Térden csúszva berontok – a Demjén Gyöngyvér ott ül egy trónon: „Úrnőm, repice finem! Vedd számba végedet, mert jön urad és megöl”. Berontok és… úrnőm, repice finem! Vedd szádba végemet!... A közönség senki nem röhögött, de a színpadon sírt mindenki.

Támogatott tartalom.