- Mennyiben a véletlenek játéka, illetve tudatos választás a részedről, hogy a Dogville és az Esőember után megint filmes alapanyaghoz nyúltál?

- A Bárkabeli Dogville egy régi tervem volt. Az Esőember Orlai Tibor producer felkérésére történt. A Főfőnök esetében Bálint András szerette volna, ha dolgoznék a Radnóti Színházban. Elkezdtük keresgélni, mivel lehetne foglalkozni, de különböző egyeztetési problémák miatt egyik ajánlat sem passzolt bele a képbe. Nagy segítségünkre volt a színház dramaturgja, Kovács Krisztina. Az ő ötlete volt ez a Lars Von Trier-vígjáték. Elképesztően izgalmas téma.

- Milyen átfedései vannak a mai korra ennek a történetnek, aminek a központi témája a teatralitás, egy színész, akit valóságos figurának hisznek?

- Az élő színház mindig valamilyen módon reagál a minket körülvevő világra. Abban hiszek, hogy a színháznak nem válaszokat kell adni, hanem kérdezni kell tudni jól. Mindig saját magunkra kell rákérdezni. A Főfőnök esetében egy borzasztóan egyszerű, mégis zseniális dramaturgiai ötlet, hogy van egy baráti társaságból alakult cég, aminek a vezetője a nehéz döntéseket nem a saját nevében hozza meg. Kitalál egy kvázi főfőnököt. Egy tárgyalás alkalmával olyan helyzetbe kerül, hogy egy partner találkozni akar a főfőnökkel. Ezért felbérel egy színészt, hogy játssza el a szerepet. Csakhogy ez a bizonyos színész, akit Csányi Sándor alakít, elszabadul, túljátssza a szerepét. A társaság életét felbolygatja, nagyon sok feszültséget, konfliktust hoz a felszínre.

- A mi korunkra vonatkoztatva ez a darab arról is szól, hogy hajlamosak vagyunk áthárítani a felelősséget másokra, kibújni a döntéshozatal alól?

- Igen, azt látom, hogy csak kevesen akarnak felelősséggel élni. A frusztráltság, a gyávaság, az infantilizmus nagyon meghatározza a korunkat. Egy viszonylag egyszerű és bohózatba illő félreértés-sorozatot indít el, hogy egy színész nem a színpadon játszik egy szerepet. Ha nem ez a darab lenne, akkor szélhámosságnak is mondhatnánk. Itt nem ez a főtéma, hanem az, mennyire vágynak arra az emberek, hogy megmondják nekik, mit kell tenni. Vágyunk egy követhető vezérre, példaképre, valamire vagy valakire, amiben vagy akiben lehet hinni. Úgy gondolom, hogy a világ digitális, amelyben két számjegy van, a nulla meg az egyes. A nulla az igen, az egyes meg a nem. Hiszek benne, hogy az embernek is mindig két választása van. Nagyon kevesen jönnek rá, hogy az életének a maguk urai, hogy szembe kell nézniük a problémákkal, hogy meg kell hozniuk bizonyos döntéseket. Félreértés ne essék, megoldást ez a darab nem ajánl, inkább egy gondolati katalizátor. Ha esténként a kétszázötven emberből csak tizenöten elgondolkodnak azon, hogy is állunk a döntésképtelenséggel, a gyávasággal, akkor már megérte.

- Milyen filmes eszközökhöz nyúltál Lars Von Trier amúgy is teátrális, megfilmesített színház verziójához képest?

- Ő azzal kísérletezik a dogmában, hogy eldobja a mankókat. Csak az ember és az ember reakciói, tekintete, gondolatai érdeklik őt.

- Téged is ez vonz?

- Mindig azt kutatom, színészként is azzal kísérletezem, hogy az embernek titka legyen. Hogy aki kívülről nézi, az kíváncsi legyen, és sok kérdést tegyen fel az adott pillanattal kapcsolatban, hogy vajon most mi játszódhat le egy szereplő fejében. Rendezőként próbálok arra törekedni, hogy minél kevesebbet játsszanak el nekem a színészek. Egy egyszerű helyzettel élve, egy alak a színpadon zavarban van. Ha in flagranti ránk nyit a férj, minimum ketten, de inkább hárman értjük ezt a helyzetet. Ha egy színész a zavart játssza egy ilyen helyzetben, akkor a néző csak erre az egy dologra gondol. De a valóságos életben az ember minden energiával arra törekszik, hogy megpróbálja leplezni ezt a zavart. Arra törekszem, hogy a nézők egy nagyot sóhajtva azt mondják a körmüket rágva: "Úristen, ennek mi járhat a fejében!" Mindig azt keresem, hogy mivel lehet a néző fantáziáját begyújtani. Ilyen szempontból a látványban is azt keresem, hogy minél puritánabb, minél egyszerűbb térben történjék. Félreértés ne essék, nem akarnék a Sirály Trepljovjának a szerepében tetszelegni, amikor egy háromfalú szobában az emberek úgy csinálnak, mintha élnének, igazi kandallónak látszó tárgyak előtt sóhajtoznak. Ezt ugyanis már ismerem. Azt keresgélem, hogy miként lehet az emberek fantáziáját újra feléleszteni. Szerintem a színház fontos alkotóeleme a néző fantáziája.

- A filmes vonatkozások mennyire épülnek bele az előadásba?

- A filmen nem lehet hazudni, mert a kamera beléd lát. Én abban hiszek, hogy nemcsak a kamera lát bele az emberbe, hanem a néző is, csak konvencionálisabban reagálnak a színházban. Ha tetszett, ha nem, tapsolnak. Nem azt szeretném, ha színházba járósdit játszanának a nézők, hanem tényleg elgondolkodtatná és jóízű nevetésre fakasztaná őket ez az előadás.

- Amit mondasz, amit csinálsz, abból is kitűnik, hogy tele vagy kreatív energiákkal. Manapság mindez inkább a rendezésre vonatkozik, mint a színészetre?

- Több konkrét színházi munka vár ebben az évadban. Kaposvárott az egyetemen tartok egy kurzust a mostani másodéveseknek. Tavaly az akkori harmadévesekkel dolgoztam. Közülük Formán Bálint vendégként szerepel ebben az előadásban. Aztán a Fahrenheit 451-et rendezem Ray Bradbury regényéből a Bárkában. Utána a Magyar Színházban Feydeau Egy hölgy a Maximból című komédiáját állítom színre. Annak idején az egri Gárdonyi Géza Színházban kaptam lehetőséget a rendezésre. Valószínűleg azért is kezdtem rendezni, mert egyre kevesebbet találkoztam olyan rendezővel, akivel közös inspiráció alakult ki volna. Úgy hozta a sors, hogy sok rendezői felkérés érkezett, ezért könnyeden tudom elengedni a színészetet. Kíváncsian várom, hogy mi az a szerep, amivel visszatalálok a színpadra színészként. Ez az időszak egy érdekes töltődés arra nézve, hogy egy másik Anger Zsolt jelenik meg majd a színpadon, mint ami eddig volt. Elmúltam negyven, valószínűleg jönnek majd az apa szerepek, ha egyszer újra elkap a színész ékszíj. Semmit nem tervezek, csak várok.

- Olyannak tűnsz, mint akiben nincsenek különösebb ambíciók, karriervágy...

- Kíváncsi vagyok és borzasztóan infantilis. Nagyon szeretek kísérletezni, mindenre nyitott vagyok. Nincsenek dogmáim, úgy esik jól élni az életemet, hogy ha van egy fal, akkor bele verem a fejem. A világnak ezen a felén kiszámítható sorsra vagy karrierre a következő száz évben nem számíthatunk, csak taposással, kapaszkodással meg kivételes szerencsével. Nem vagyok szerencsés ember, de szerencsétlennek sem tartom magam. Azt csinálhatom, amit szeretek, és ez nagyon fontos nekem.