Olyan kérdésre ad konkrét választ az előadás, amit egyre többen vetnek fel vagy fognak felvetni: mit lehet csinálni, amikor egyre rosszabbul mennek a dolgok, és nem úgy tűnik, hogy a politikusaink bármit is tennének ellene? Merthogy a Ki ölte meg az apámat egy részben politikus produkció, ami egy részben politikus regényből született, és többek között azt mutatja meg, miként mond le a társadalom azokról, akik betegség, öregség és egyéb hendikepes körülmények miatt rászorulnának a segítségre. Néven is nevezi a felelős döntéshozókat és a szociális érzékenység terén analfabéta politikusokat: Édouard Louis regénye a franciákat, a hazai átirat pedig hozzáteszi ezekhez a sajátjainkat is. Sem a regénynek, sem az előadásnak nem ez azonban a legerősebb rétege.
A Ki ölte meg az apámat regényként és darabként egy apa és fia közötti kapcsolat érzelmekkel és ellentmondásokkal teli történetét mutatja meg, néhol apróbb momentumokon keresztül, más pontokon hosszabban elidőzve. A befutott íróként hazaérkező fiú találkozik az akkorra már teljesen megroggyant, súlyosan beteg apjával, és egy neki címzett monológon keresztül felidézi az egymás szeretetéért vívott, sokszorosan megszenvedett küzdelmüket.
A Ki ölte meg apámat előadásának egyik jelenete (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi)
Pontról pontra bontakozik ki az alapképlet egy „toxikusan maszkulin”, agresszív, alkoholista apával és egy meleg fiúval. Innen első látásra nem nagyon lehet nyerni, és talán sokadikra sem,
a sarkos képet mindenesetre árnyalják azok a történetek, amelyek az apa gyengeségeit, gyengédebb oldalát és a fia iránti szeretetét idézik fel. Egy idő után egy hétköznapi család rajzolódik ki előttünk jól ismert félelmekkel, frusztráltsággal és szeretettel, hibákkal és megbocsájtásokkal, újabb hibákkal és meg nem bocsájtással. Egy hétköznapi módon önfejű apával, aki egy fokkal talán suttyóbb az átlagnál, és egy szenzitív fiúval, aki pedig, meglehet, érzékenyebb.
A személyes vonal, az apa előtti múltidézés a darabban végül az apa felmentésével végződik: a fiú szerint a szülő agresszivitásáért és alkoholizmusáért a társadalmi környezet felel, amely folyamatosan erőt és magabiztosságot követel a férfiaktól, és a legszigorúbban tiltja számukra, hogy a női lélekrészükkel is harmóniában élhessenek. Ugyanennek tudja be azt is, hogy az apa tanulatlan maradt: az igazi férfi nem lehet okostojás. Ebből pedig már következik a szegénység, amibe egy iskolázatlan és műveletlen ember törvényszerűen belecsúszik. Hasonlóan plakáttisztaságú az is, ahogy a politikai vonal összeér mindezzel: a szociálisan egyre érzéketlenebb kormányzó erők, közvetetten pedig többek között az egészségügy forráselvonásai tehetnek arról, hogy az apja egészségi állapota ötvenéves korára végletesen megromlott.
A Ki ölte meg apámat előadásának egyik jelenete (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi)
„A politika élet és halál kérdése” – hangzik el a fiú szájából, és az apját halálra ítélték. A hétköznapi életünknek talán legfontosabb kérdése az, egyetértünk-e ezzel a mondattal, hogy egyre többen halnak meg a kormány politikája, azon belül is szociálpolitikája, pontosabban annak hiánya miatt. Vannak, akik osztják ezt a véleményt, mások vitatják, a hazai arányokat nagyjából ismerjük. A darabnak és az előadásnak azonban nem ez az értékmérője:
borzasztó rossz és remek előadások is tudnak születni akár alapvető igazságok kimondásából is, ahogy olyanból is, ami társadalmi léptékben mérve véleményes.
Adva van tehát egy hajánál fogva előrángatott felmentés és egy kiáltványszerű, szociálisan érzékeny, baloldali politikai kiállás: ha csak ennyi lenne, a darab indulhatna is akár a „minden rossz” kategória képzeletbeli címéért. Mindez azonban talán nem más, mint egy fiú kétségbeesett küzdelme azért, hogy megmentsen valamit, ami van, vagy tégláról téglára felépítsen valamit, ami talán nincsen és soha nem is volt. Mit akarhat a fiú az apjától a ráolvasáson és kibeszélésen keresztül? Ezen a ponton kezdődik el ténylegesen az előadás.
A színpadon modellraktárba hányt és ottfelejtett próbababákként különböző implantátumok hevernek szerteszét, mellettük kerekesszékek, járókeretek. Ebbe a rendetlenségbe érkeznek a fiatal játszók, heten, mint a gonoszok – egyik kifejezés sem véletlen. Szenteczki Zita és Kovács Domokos összeszokott alkotópáros, akik most rendezőkként jegyzik a független formációval létrehozott produkciót. Sőt, magára a regényre is ráfordultak már egyszer, néhány évvel ezelőtt a Színművészeti végzős bábszínész osztályának vizsgaelőadásaként szerették volna színpadra állítani. Ami akkor nem jött össze, most megtörténhetett, a szereplők nagy része is az akkor végzett bábszínészek közül került ki.
A Ki ölte meg apámat előadásának egyik jelenete (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi)
Az általuk és Lázár Helga látványtervező által megálmodott előadás
olyan, mint amikor élénk gyerekek beszabadulnak valahová, ahol a legkevésbé sem szabadna lenniük, és hirtelen minden játékká válik a kezükben, legyen az műláb vagy oltári szentség.
Az egymásra figyelésük és alázatuk pedig egyenesen lenyűgöző: igaz, ez alap egy olyan műfajban, ahol a színészek nem is mindig látszanak, máskor meg négyen-öten mozgatnak egy bábot, és a bal láb irányítása, mit mondjunk, nem egy főszerep, mégis örömmel vállalkoznak rá. Éppen az összjáték az, ami miatt nem lenne fair bárkit is kiemelni a szereplők közül, a teljes csapat: Bánky Sára, Bartos Ági, Csarkó Bettina, Csernák Norbert, Hrisztov Toma, L. Nagy Attila és Szekeres Máté. Ez a mindenek feletti játékosság pedig a maga karcosságával együtt (nincs rá jobb szó) igazzá teszi az előadást: fiatalok, akik azt tanulták, hogy tárgyakkal játszanak, most tárgyakkal játszanak. Képletesen és valóságosan egyaránt.
Az a fajta keresetlenség azonban, ami önazonossá teszi a játékot, és amire karcosságként utaltunk, nem mindig könnyíti meg az előadáshoz való kapcsolódást.
Talán mindenki játssza az apát és a fiút is, aminek a beleélés és elfogadás szempontjából a darabra nézve is fontos jelentése lehet, azonban a színészi játékok és megszólalásmódok szóródnak: van, akivel könnyebb együtt menni, másvalaki kicsit leejti a figyelmet. A raktárba beszabadult gyerekek érzetét többek között az tartja fenn, hogy a színészek általában nem kiemelt bábművész készséggel nyúlnak a tárgyakhoz, inkább csak úgy, ahogy ezt bármelyik ügyes kis lurkó tenné: például a füléhez emelt műkézzel telefonálnak vagy műlábbal a hónuk alatt sántikálnak. Talán egyetlen jelenet van, amikor rácsodálkozhatunk arra, mire képes a báb műfaja: miközben egyikük fiúként beszél, a többiek különféle művégtagokkal és egy modell fejjel összeállnak az apává, aki egy kerekes székbe rogyva araszol előre, lánctalpként sorra maga alá gyűrve a játszókat. Nem véletlenül ez az előadás egyik legerősebb jelenete.
A Ki ölte meg apámat előadásának egyik jelenete (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi)
Nem csupán a színészek részéről érződik az előadás felszabadult játéknak, de
mintha az alkotók is bedobnának a közösbe mindent, ami a „kezük ügyébe” kerül.
Bizonyos pontokon a capella művek hangzanak el (zeneszerző: Kákonyi Árpád), máshol táncmozdulatok teszik érzékletessé, vagy éppen emelik el a történteket: az apa és a báty vérre menő verekedését például egy kontaktkoreográfia oldja elviselhetővé, az apa viszonyát a társadalmi korlátokhoz pedig egy bordaszorító implantátummal való viaskodás képezi le. A tárgyakkal való játékokhoz hasonlóan általában ezek is a profi és az ügyes közötti határvonalon mozognak, ennek megfelelően az erejük is felemás. Az előadás legélvezetesebb momentuma az, ahol mindez eltolódik az agyeldobós paródia felé: a Titanic című film sziruposságát kenik szanaszét. Olyan, mintha éppen melegében sütötték volna ki a dolgot, közben pedig vélhetően ez az egész előadás legprofesszionálisabban megcsinált, grammra kimért jelenete. A filmet lesajnáló, a szíve mélyén azt talán mégis szerető apa és a fimért rajongó, de giccses voltát is pontosan értő fiú ezen a ponton egy rövid pillanatra valóban találkoznak.
A Ki ölte meg apámat előadásának egyik jelenete (Fotó/Forrás: Gulyás Dóra / Jurányi)
Mindezekkel az eszközökkel, játékosságával és visszafogottabb érzelmi hullámaival az előadás mégsem tud (vagy nem akar?) magával ragadni.
Mintha az alkotók inkább azt szeretnék, hogy kicsit távolabbról nézzünk rá.
Így is történik: nem vagyunk elragadtatva, és létrejön a perspektíva, arra a kérdésre azonban nem biztos, hogy választ kapunk, mit akarhat a fiú az apjától. Talán fel sem merül bennünk a kérdés. Azon viszont elgondolkodhatunk, hogy esetleg nem elég jó a kérdésfelvetésünk egy olyan előadásnál, ami a címe alapján eleve egy halott apából indul ki. A játék felszabadultsága és a felelősség alól felmentett apa ellenpólusaként az előadásban szereplő fiatalok végül a legkomolyabb módon kiállnak valamiért, amiben hisznek. Az apáik (és anyáik) által elcseszett ország előtt ezzel a gesztussal átveszik a szülők politikai felelősségét. Innentől kezdve nem kérdés, ki ölte meg az apát.
Fejléckép: Az előadás egyik jelenete (fotó/forrás: Gulyás Dóra/Jurányi)
hírlevél
