Néhány éven belül most már negyedszer dolgozol az Örkény Színház társulatával. Hogyan jött a képbe a jelenlegi projekt?

A korábbi munkáim során kiderült, hogy jól tudok együttműködni a csapattal, azt hiszem, ennek is köszönhető a megkeresés. A Liliom után jó viszonyt alakítottam ki a társulat tagjaival. Szerintem Pali (Mácsai Pál, az színház igazgatója – a szerk.) és a művészeti tanács kíváncsi volt rá, mit tudnék felmutatni, mi lenne a következő ötletem. A felkérés tárgya volt persze az is, hogy az Örkénynek van egy koprodukciós lehetősége a Városmajori Szabadtéri Színpaddal, így az is a feladat része volt, hogy egy teljes értékű nagyszínpadi produkciót állítsunk elő, ami az Örkény következő évadában és a Városmajoriban is megállja a helyét. Ez nagyjából belőtte a próbaidőszak idejét is. Ezt követően kezdődött meg maga az alkotói folyamat alapja, vagyis a klasszikus darabkeresés.

Azt olvastam egy interjúban, hogy van egy hosszú listád arról, milyen problémák foglalkoztatnak. Ezt most is elő kellett venned?

Persze, elő-előhalásztam belőle dolgokat. Anno az egyetemen Székely Gábor erősen ambicionált minket, hogy tárazzunk be különféle ötleteket, hogy ne leforrázva, remegő kézzel kezdjünk el drámák után kutakodni, ha kapunk egy felkérést. Ez egy elég hosszú lista arról, mik azok a dolgok, amik aktuálisan foglalkoztatnak és érintenek engem, olyasmik, amikkel kezdenem kellene valamit. Ez arra is jó, hogy ha küldök a művészeti tanácsnak egy-egy novelláskötetet, drámát vagy saját történettöredéket, képet kapjanak arról, hogy milyen érzések kavarognak bennem éppen.

Hogyan találtatok rá végül a Don Quijotéra?

Őszintén szólva nem emlékszem pontosan. Az búvópatakként egyfajta szempont volt, hogy ha már a Városmajoriban mutatjuk be először, olyan darabról legyen szó, ami ismerősen cseng a nézőknek, hogy a nagy nyári dömpingben is felkapják rá a fejüket. Valószínűleg ez is a Don Quijote felé vezetett minket, de a sors fintora, hogy végül egy olyan történetet sikerült összeraknunk, ami eléggé szerzői, és ilyen értelemben új, ismeretlen. Ez is aktuálisan az egyik mániám volt, hogy készítsünk előadást arról, amit a baráti körömben és a kortársaimon is tapasztalok, hogy nézzük meg, mi a fene van ezzel a generációval. Ez magam felé is elvárás, klasszikus drámákat is csak akkor veszek elő szívesen, ha azt érzem, hogy az abban megfogalmazott problémakör aktuális és érvényes a jelenkorra is. Lényegében arról a pánikról szerettem volna beszélni, amit ma a felnövés jelent.

És eközben a virtuális világ rengeteg lehetőséget kínál ennek a generációnak az elbújásra a videójátékokban. Egyfajta gyerekkorhaladékot kaphatunk, időt kérünk, halogatunk, kitoljuk a fiatalságunkat.

Kovács D. Dániel az [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Hogy jött akkor a képbe Cervantes? Elbújásról, bezárkózásról beszélsz, Don Quijote viszont egy aktív, cselekvő főhős.

Hát, igen, sokáig úgy éreztem, hogy a virtualitás miatt egyszerűen nem fogok találni releváns klasszikus irodalmi előképet, de valahogy mégis eljutottam a Don Quijotéig, és rájöttem, hogy erre a történetre mégis csak rá tudom olvasni ezt a problémát: egy legatyásodó nemesember, aki a felelősségek és a kortárs világ kihívásai elől a könyvtárszobába menekül, és a lovagregényekbe bújva keres menedéket. És örülök is, hogy ezt a párhuzamot felfedeztük, az előadásnak jót tett, hogy találtunk egy klasszikus művet, amit az írás során végig vonalvezetőként használhattunk, hiszen adott volt egy őstoposz, ha elakadtunk, megnézhettük, Cervantes hogyan oldott meg dramaturgiai problémákat. És a próbák alatt is rengeteg lendületet adott, amikor újabb és újabb közös pontokat fedeztünk fel az eredeti regény és a mi történetünk között, olyan kapcsolódásokat, amikre nem is feltétlenül gondoltunk.

Hogyan válik a ti figurátokból aktív hős?

Ha jól csináltuk, akkor a néző eljuthat addig a felismerésig, hogy a mi hősünk már nem is afféle kafkai kallódó ember, hanem egy poszt-posztmodern hős. Miután szembesül a világ mindenféle nyavajájával, az elsődleges válasza erre az időkérés, az elbújás, mint a tanmesei homár, aki elrejtőzik a kő alatt, hogy páncélt növesszen. Később azonban felismeri, hogy ő is csak sodródik, és a világ minden búját-baját adottként kezeli. Attól válik aktívvá, hogy a virtualitásban megélt élményeit alkalmazni kezdi a való világra is. A mainstream videójátékok nagyrésze ugyanis arra az alapattitűdre épít, hogy a játékos, vagyis a te tetteid az adott virtuális térben valódi, érzékelhető hatással vannak a világ építésére, fejlődésére. Rengeteg játék kifejezetten arra az egyébként a valóságban ritkán tapasztalható érzésre épít, hogy a tetteinknek valódi hatása van. A mi hősünk magára ölti ezt az attitűdöt, és nekiront a problémáknak.

Az ő tévképzete tehát az, hogy egy videójátékban van?

Erre a gondolatra építettünk legalábbis, és ehhez egy pszichológiailag is konzekvens személyiséget kellett megalkotnunk, akinél végül valóban felfedezhetőek a Don Quijote-i tudatzavar jelei.

És megnéztük, mi történik, ha ezzel a mindsettel intézi nemcsak a legnagyobb problémákat, hanem a legkisebbeket is. Például mit tesz, ha a kormányablaknál hosszas sorban állás után végül hazaküldik egy újabb dokumentumért, amit nem hozott magával.

Don Quijote egyrészről szánni való, nevetséges a regényben, másrészről viszont mégis úgy érezheti az olvasó, hogy az erkölcsi alapja rendben van, a világot akarja jobbá tenni. A ti hősötökhöz hogyan kell viszonyulnunk?

A fene se tudja, hogy Don Quijote tényleg az igazság bajnoka volt-e. Amikor lepárolva, képregény-, rajzfilm- vagy filmadaptációban látom a cervantesi történetet, ott persze erősebb hangsúlyt kap ez az olvasat. De ha az eredeti regényre gondolok, csak nagyon nehezen fedezem fel, hogy valóban az igazság szent bajnoka volna. Don Quijote a saját logikáját követve él meg valamiféle alternatív szabadságot a világban. De közben juhnyájaknak megy neki, és bűnözőket szabadít fel, mert ezt tette valamelyik herceg egy lovagregényben. Nem találom az utalást Cervantesnél – persze, lehet, hogy csak figyelmetlen vagyok –, ahol kiderülne, hogy Don Quijote valóban a világot szeretné megjavítani. Ha engem kérdezel, ezt már csak az olvasó olvassa rá a történetre. Időnként bizonyos részeknél úgy tűnhet, hogy Don Quijote valóban ezt teszi, de aztán Cervantes rögtön keresztpéldákat is hoz a pikareszk során, és elbizonytalanít minket. Ha jól csináljuk, az előadásunkban ugyanez a dilemma fog megjelenni: ha akarom, keretezhetem úgy, hogy a világ romlottsága ellen ágál, másrészről úgy is nézhetem, mint egy téveszmés ember kirohanását.

Kovács D. Dániel az [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt című előadás nyílt próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Lesz fegyverhordozója is?

Sancho Panza karaktere egy újabb kihívás volt. Abban a pillanatban, hogy a történetet a jelenkori Budapestre helyeztük, felmerültek újabb problémák. Azt a mesét, hogy egy kiöregedő nemes azt mondja egy parasztnak, ha velem tartasz, földeket kapsz, Cervantes még többé-kevésbé egyben tudja tartani logikailag. De tegyük fel, hogy ma kilépek az utcára, és azt mondom valakinek: gyere velem, és lakást fogsz kapni! Még ha rá is bólint, abban a pillanatban, hogy az első, nyilvánvalóan őrült marhaságot elkövetem, le fog lépni mellőlem. Az alapvető kérdés az volt, hogy mi történik ma Budapesten, ha valaki átlépi azt a konszenzust, hogy egy tisztességes állampolgárnak hogyan illik viselkednie az utcán. Megnéztük, vajon ez mivel járna, nem csupán a magánéletében, hanem a közösségi térben is. Így jutottunk el a média szerepéig, mert szinte biztos, hogy egy kortárs Don Quijote rövid időn belül felkerülne a TikTokra azzal a szöveggel, hogy nézzétek meg ezt a vén bolondot, ahogy óbégat a Blahán.

Jó megoldásnak tűnt, hiszen egyrészt jól egyben tartja a történet logikáját, másrészt – ha ügyesen csináljuk – még a médiaetika kérdéseibe is bele-belekóstolhatunk, hiszen a stáb tagjai idővel természetesen egyre több dilemmával találják szemben magukat.

A szövegkönyvet Závada Péterrel és Varga Zsófiával írtátok közösen. Hogyan nézett ki a munkamegosztás?

Az alapötlet tőlem származott, hoztam ezt a kis mániámat, hogy Cervantes világát össze tudom olvasni ennek a mai fickónak a történetével, akiről az elmúlt percekben hebegtem-habogtam. Innentől pedig közösen gondolkodtunk. Petivel több mint tíz éve dolgozom együtt rendszeresen színházi projekteken. Zsófi az Örkény dramaturgja, vele még nem volt közös munkánk, épp ezért rettentő kíváncsi voltam, vajon hogyan jár az agya, hiszen hármunk közül neki van a legnagyobb tapasztalata abban, hogyan kell a nulláról felépíteni egy színházi szövegkönyvet. Közösen állapodtunk meg a legfőbb karakterekben, az ő motivációjukban, a történet főbb pontjaiban. És innen aztán egy őrült, lázálomszerű Google Docs file-t kell elképzelned, ahol egymás kommentjeinek a kommentjeinek a kommentjeit javítgatjuk. Valahogy így, kaleidoszkópszerűen, szépen lassan megtaláltuk azt a közös ízlést és nyelvet, amivel el tudjuk mesélni ezt a történetet. Legalább tizennégy revíziókörön vagyunk túl, most már szinte lehetetlen beazonosítani, melyik ötlet kitől származott eredetileg.

Előzetesen valahogy úgy képzeltem, te és Péter hoztátok a lázálomszerű ötleteket, amiknek aztán Zsófia a dramaturgok szemével valamiféle vázat, gerincet adott.

Bárcsak ennyire pontos, letisztult lett volna a módszerünk! A folyamatot inkább úgy írnám le mint energiák és ellenenergiák találkozása, na meg persze fokozott egymásra figyelés. Ha túlzottan elkezdtem habzani a dilijeimmel, akkor Peti szólt közbe, hogy oké, rendben, de akkor itt most szükség van, mondjuk, egy klasszikus hollywoodi dramaturgiára. Ha ezt kibontottuk, akkor Zsófi néhány nap múlva írt egy hosszú levelet, hogy akkor viszont bizonyos korábbi jelenetek nem stimmelnek, és azokat is meg kell változtatni. Ezen felül még az is alakította az előadást, hogy mivel sajnos-szerencsére az Örkényben kevés bemutató volt az évadban, hosszabb ideig tudtunk próbálni, ezért elkövethettük azt az álnokságot, hogy úgy hoztuk be a szövegkönyvet, hogy tudtuk, ez még rengeteget fog változni, mire átmosódik a társulaton. Végül sokat alakított is rajta az, hogy a színészek hogyan reagáltak, mely jeleneteknél zártak be, és hol voltak képesek a teljes idegrendszerükkel magukévá tenni a karaktereket. Ahogy kibomlott a kreativitásuk, úgy kellett újra és újra módosítani a szövegkönyvön. A múlt héten már úgy érkeztem a próbára, hogy körülbelül a hatodik verziót tettem le a csapat elé azzal, hogy mostantól e szerint dolgozunk, ilyen értelemben ez nem egy hagyományos próbafolyamat. Egyébként nem is szívesen osztom meg az emberekkel a szövegkönyvet, mert pontosan tudom, hogy nem mint drámakönyv íródott, hanem sok esetben már az audiovizuális történetmesélés veszi át a szerepet. Nem is vagyok benne biztos, hogy önmagában, színpadi szövegkönyvként értelmezhető valamiről van szó, ezért is beszélek róla ilyen nehezen.

Kovács D. Dániel instruálja Hajduk Károlyt az [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt című előadás nyílt próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Jól értem, hogy a videójátékok világát próbáljátok megjeleníteni vizuálisan is?

Nagyjából erről van szó. A Narratíva Kollektívával készítettünk már egyfajta előtanulmányt, amit Dimenziólépcső címmel mutattunk be. Azt a kérdést jártuk körbe, hogy vajon a videójáték és az ehhez kapcsolódó függőség, az vajon negatív vagy pozitív előjelű dolog-e. Már akkor megsejtettem, hogy ezt a témát csak nonverbális eszközökkel lehet megközelíteni. Néhány éve, a Covid alatt meghívtak egy házibuliba, és ott volt egy Play Station is egy igényesen megtervezett játékkal, amit projektorral vetítettek ki a falra. Az egyik színészbarátom életében először fogott a kezébe kontrollert, és ott próbálta ki először, milyen egy videójátékkal játszani. Hát, az álla leesett! Ezt a zsigeri élményt szerettük volna átmenteni az előadásba, hogy megtörténjen ez a valami, amiről szavakkal egyébként csak nagyon nehezen lehet beszélni. Aki életében használt már egeret, billentyűzetet vagy kontrollert, és játszott videójátékkal, annak van fogalma arról, mit jelent ez, de sokan vannak, akiknek nincs erről tapasztalata. Ez a játékoknak egy olyan része egyébként, amiről sajnos kevés szó esik. A bulvármédia többnyire negatív előjellel keretezi a témát, és ezért jönnek aztán az olyan cikkek, hogy „Túl sokat GTA-zott, lövöldözni kezdett a való életben”.

Ehhez képest kevesebb szó esik például a kontemplatív játékokról, amelyekben te csak szemlélőként jelensz meg, és kirándulhatsz, felfedezhetsz, és beletanulhatsz egy másik világ szabályrendszerébe. Ezt akartam megmutatni, azzal a kitétellel, hogy pontosan tudom, szöveg- és drámaszinten ez sohasem lesz ugyanolyan élmény, mint amikor valaki leül, és ténylegesen kipróbál egy játékot. Ezt a hatást legfeljebb a hang, a zene, a csöndek és a vizualitás segítségével van módunk megteremteni – és jó esélyt látok rá, hogy valamennyit sikerül is ebből felvillantanunk az előadásban. 

Egy barátom, aki végigjátszotta a The Last of Us-t, azt mesélte, hogy legalább háromszor sírta el magát a történet közben. Ez alapján gondolom, hogy egy videójáték hasonló élményt válthat ki, mint egy jó film.

Ez így van. És ahogy a filmek esetében, úgy a videójátékok között is van rengeteg rossz és jó is. Egyébként a virtualitás mint fogalom rendkívül tág, a legtöbb görcsöt éppen az okozza nekem, hogy az előadásban leszűkítettük kizárólag a videójátékokra. De az internet és a social media felé nem volt lehetőségünk kiterjeszteni, ahhoz talán egy tizenötórás színdarab sem lett volna elegendő. Alapvetően úgy állok a dologhoz, hogy ha az előadás hatására annyit el tudunk érni, hogy elindulnak beszélgetések, az már jó. Ha egy szülő, aki korábban csak annyit mondott a gyerekének, hogy „ne lógj már egész nap azon a szaron, hanem menj ki az udvarra”, hazamegy, és megkérdezi, hogy egyébként milyen játékkal játszik a fia vagy a lánya, az már egy kis nyereség. Persze, ez sem egy rendkívüli kultúrmisszió, hiszen ma már felnőtt egy generáció, akinek vannak ősélményei a videójátékokkal gyerekkorukból. A téma nem lesz mindig olyan erősen stigmatizálva, ahogyan jelenleg van a magyarországi közbeszédben. Még ha értem is, hogy nehéz megérteni – megmagyarázni meg pláne! –, egy felnőtt, családos ember adott esetben miért tölt el órákat a videójátékok előtt.

A túlhasználás veszélyeit persze én is látom, felismerem, amikor tudatosan arra használom a játékokat, hogy kicsit megszüntessem magam körül a világot.

A túlhasználás valószínűleg minden hobbi esetében problémás.

Persze. Don Quijote éppen a túlzottan sok olvasástól zavarodott meg.

Kovács D. Dániel az [ESCAPE] – A Donkihóte-projekt című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Az előadásaidban te és Závada Péter is gyakran áttöritek a negyedik falat: bevonjátok a nézőket, kikacsintotok, jelzitek, hogy színészek vagytok egy színpadon. Nagyon szeretem, ha ezt sikerül kreatívan megoldani, de miért van szükség erre?

Erre nincs kész, bejáratott válaszom, de valószínűleg arról van szó, hogy szeretem, ha az alkotó és a néző összekacsint. A játékosság felvállalásáról van szó, ehhez viszont kell egy cinkostárs. Ezzel talán többet tudok megmutatni a színház élő jellegéről, mint azzal, hogy egy zárt, szigorú rendszerben, klasszikus formákkal dolgozunk. A színház akkor jó, ha közösen történik a nézővel, ha az ő fantáziája repíti tovább a történetet. Ez közhely, de igaz.

Hogy ne csak üljetek a sötétben, és passzívan befogadjátok, amit láttok. Az ilyesfajta előadásokat szeretem, és ezért olyan színházat is csinálok, ami nekem tetszik és a fateromnak meg a tizenhat éves deszkás énemnek, aki még akár a csaját is elvinné rá randizni.

Te is olyan rendező vagy, aki elsősorban egyetlen nézőnek készít előadást: saját magának?

Persze, ez az egyetlen reális mérce számomra a színházcsinálásban, hogy nekem releváns-e. Ha sikerül az adott kis problémáimat megfelelően közölni, és azt érzem, elértem vele, amit szeretnék, figyelni kezdem a többieket, rájuk miként hat. Merem hinni, hogy ami engem izgat, az a többieket is fogja. A színházcsinálás ehhez szerencsére ideális kereteket biztosít, mert nem egyedül kell ülnöm egy íróasztalnál, és azon görcsölnöm, vajon ez monománia-e. Egyszerre húszan-harmincan dolgozunk rajta az Örkényben, rögtön látom, mi az, ami közös ügyünk, mi indította be az emberek fantáziáját. Ha pedig túlzottan kapálózok valamelyik aktuális mániámmal, akkor a többiek rögtön jelzik is, hogy talán ez már a pszichológusomra tartozik, nem a stábra. Ilyen alapon a színház kijavítja magát. Nekem jó kontroll az, hogy közösségben alkotunk.

Évek óta jobbára függetlenként dolgozol, ami azt jelenti, hogy széllel szemben, dacból, minimális lehetőségekkel alkotsz. Most, hogy az Örkény biztosítja a megfelelő kereteket, hogyan éled ezt meg? Levette a terheket a válladról, vagy épp ellenkezőleg, nehéz volt elengedni a kontrollt, amihez hozzászoktál?

Szerencsés helyzetben vagyok abból a szempontból, hogy „kvázifüggetlenként” azért a színmű óta folyamatosan kaptam megkereséseket nagy műhelyketől. Dolgoztam a Katonában, a Vígben, az Örkényben vagy épp Nagyváradon is, ezért eléggé otthonosan mozgok a nagyobb rendszerekben. Ebben a helyzetben számomra inkább az a fontos – és itt most nyithatnék egy hosszú zárójelet a kultúrafinanszírozás rettenetes állapotáról –, hogy valójában ezek a helyek is késélen táncolnak. A nézőszám, a popularitás egyfajta fenyegető szükségszerűséggé válik. Szerencsére van néhány társulat, amelyik megengedhet magának némi kísérletezgetést, de rengeteg színházban tapasztalom, hogy szimpla egzisztenciális félelemből a biztonságra játszanak, és népszerű darabokat visznek színre, mert azt díjazza a rendszer. Függetlenként viszont kipróbálhatok olyan dolgokat is, amiket egy nagyobb kőszínház nem biztos, hogy bevállalna. A függetlenek meg legfeljebb zakóznak vele egyet. Na és? Ha viszont sikeres, a nagyszínházak is szívesebben veszik át ezt a fajta esztétikát. Ez a fajta átjárás a két világ közt külföldön sokkal kézzelfoghatóbb, itthon viszont a függetlenek gyakorlatilag bakanccsal vannak elnyomva. Emiatt a kettősség miatt nagy magabiztossággal tudom belevetni magam egy kísérletező projektbe nagyobb színpadon is, mert tudom, hogy mi az, ami egyébként működik a nézőknek is. Persze, ezek a fajta munkák szokatlanok lehetnek, mert a magyar színpadokon gyakran nagyon hasonló előadásokat és esztétikát láthatunk, hiszen ezt termeli ki a rendszer. Mindenki figyeli a másikat, hogy mi az, ami éppen jól megy. Ettől gyakran kiszámíthatóvá is válik a színház. És én semmitől sem félek jobban, mint hogy az említett tizenhat éves énem elmegy egy kiszámítható előadásra, és a végén azt mondja: hát, a jelenlegi jegyárak mellett inkább előfizetek három streaming szolgáltatóra, de ide nem jövök többet.

Támogatott tartalom

Fejléckép: Kovács D. Dániel (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)