- Ha jól tudom, kamaszkori olvasmányélményeid közé tartozott Flaubert utolsó, befejezetlen regénye, a Bouvard és Pécuchet.

- Az Érzelmek iskolája mellett ez volt a kedvencem Flaubert-től. Ez a mű ádáz gúnnyal, ördögi kacajjal leplezi le az emberiség egyetemes ostobaságát. Rendkívül türelmes részletezéssel bont ki egy történetet, amelyben a világ lelkes megismerésének vágya éppúgy az egyetemes hülyeség része, mint mindazoknak az emberi megnyilvánulásoknak a baljós reménytelensége - a tudomány, a költészet, a szerelem, a politika -, amelyeket a szereplők megismerni vágynak. Annak idején Színművészeti főiskolai felvételimen Hegedűs Géza tanár úr megkérdezte, hogy milyen regényt szeretnék színpadra adaptálni. A Bouvard és Pécuchet-t neveztem meg, amivel kellő feltűnést és ámulatot keltettem.

- Miért éppen mostanra időzítetted ennek a régi tervnek a megvalósítását?

- Régóta gondolom, hogy időnként adaptációkat is játszani kell - sokféle tartalom, mondanivaló kívánkozik színpadra, érvényes irodalmi művek, amelyeknek meg kell keresni a színházi formáját. Így, amikor tavaly Zsámbéki Gábor felvetette, hogy mit szólnék a Bouvard és Pécuchet-hez, azonnal örömmel fogadtam, inspirálóan nehéz feladatnak találtam. Minden ízében epikus mű ez, leginkább képregénnyé lehetne adaptálni. Születtek belőle filmes adaptációk, sorozatok. Az egyik francia sorozat tizenkét részben meséli el Bouvard és Pécuchet kalandjait, az élet különböző nagy területein való kísérletezésüket, hogy megértsék és megtapasztalják mindazt, ami az emberiség kincse érzelemben, gondolatban, tudásban. Nekem mindezt három órában kell megmutatnom a színpadon. Forgách Andrást választottam a darab megírására. Neki is régi kedvence Flaubert. Megpróbált egy olyan szerkezetet kitalálni, amiben a mű minden lényeges eleme jelen van, ha nem is szabályos drámaként.

- Atmoszférában, korhangulatban, iróniában hová helyeződik a történetet?

- A darab ugyanazt a kort ábrázolja, mint amelyben a regény született 1838 és 1860 között. Néhány csomópontba sűrítjük ezt az időszakot. Az egyik fontos csomópont 1838, amikor Bouvard és Pécuchet leköltöznek egy birtokra, ahol megpróbálják, mint valami utópiát megvalósítani elveiket a korszerű gazdálkodásban, viszonyulásban a faluhoz, a néphez, a különböző tudományokhoz. A darab második része 1848-ban és az azt követő években játszódik, amikor a forradalmi hangulattól áthatva beleártják magukat a politikába. Semmiféle aktualizálásra vagy modernizálásra nem volt szükség, mert III. Napóleon kora a megszólalásig emlékeztet a mi korunkra. Lajos Fülöp rezsimjének összeomlása, a köztársaság kikiáltása, majd ahogy a köztársaságból ismét császárság lesz; nos, ez olyan folyamat, ami önmagáért beszél. A darab nem afféle tudományos enciklopédia vagy politikai parabola kíván lenni. Két ember fejlődését vagy fejlődésre való alkalmatlanságát ábrázolva egy olyasfajta stáció- sorozatot próbálunk ábrázolni, amilyet csak Az ember tragédiájából, a Faustból vagy a Peer Gyntből ismerünk. A mulatságos éppen az lehet, hogy ezekhez az egyetemes művekhez képest két kisember próbálkozik mindezzel, és ennek megfelelően maga a közeg is kicsinyes és dilettáns.

- A Dilettánsok cím mennyiben utal korunk dilettantizmusára, hozzá nem értésére, felületességére?

- Hogy kik a dilettánsok, az éppúgy értendő a tanulni vágyó két kísérletezőre, mint az emberekre, akik képviselik mindazt, amit ők megtanulni vágynak. A dilettantizmus egyetemes. Ilyen értelemben nem korfüggő.

- Tóth Árpád fordítói előszavában kegyetlen, rideg, az emberiség elleni bosszúműnek nevezi a regényt, Maupassant Sziszüphosz mítoszával rokonította. Számodra mi a legfontosabb olvasata?

- Az abszurd. Szeretem a kegyetlen és rideg műveket, amelyek persze nem a gonoszságot reklámozzák - kizárólag a tunya, hazug gondolkodásmódot leplezik le kíméletlenül. Minden művészi kegyetlenség mögött ott van a kétségbeesett vágy valami értelmes, valami emberi, valami érzelmileg elfogadható iránt. Ott van a fájdalmas hiány, ami a művészt éri, miközben csupa szépet és jót szeretne látni a világból. Az a rengeteg rémületesen és röhögtetően kellemetlen, sötét dolog, ami körülvesz mindannyiunkat, csakis az készteti arra a szerzőt, hogy kegyetlen és rideg, önmagával is kíméletlen ábrázolásmóddal egyértelmű tükröt tartson az emberiség elé.

- Ez az első hazai rendezésed a Ványa bácsi óta. Milyen lényeges tapasztalatokkal gazdagított, hogy a világ másik végén egy vadidegen társulattal, a mozivászonról ismert nemzetközi sztárszínészekkel dolgoztál?

- Sydney kicsit messzebb van, mint mondjuk Berlin, Bécs vagy Helsinki, ahol eddig rendeztem, de a munka a világ minden színházában hasonló. Ami különbség, hogy még nem dolgoztam angolszász színészekkel. Az a tény, hogy nem kedvelik az előadásban a csendeket, számomra váratlan volt, de még inkább váratlan volt az ő számukra, hogy mennyi szünetet, csendet, megtorpanást követelek.

A Ványa bácsi trailere

- Könnyen megértették a kelet közép- európai látásmódodat, a hagyományos zsánerelemeket nélkülöző Csehov értelmezésedet?

- Állandóan kérdéseket tettek fel és vitatkoztak, amit kedvelek, hiszen én magam is azáltal értem meg jobban a darabot, ha a vitapontokban helyt kell állnom. Elvben pontosan tudták, hogy kelet közép-európai értelmezés lesz... Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára című filmjét ők is jól ismerik. Többen közülük látták az Ivanov előadásomat, ami jellegzetes példája a mütyürkés, zsánerrészletektől megtisztított groteszk szemléletmódnak.

- Miben lesz groteszk a Flaubert értelmezésed?

- Egyszerre mulatságos és sírnivaló előadásra törekszünk. Flaubert visszafogottan gunyoros tekintete vezet mindannyiunkat. Nem történt semmi az elmúlt negyven évben Magyarországon, ami cáfolná az én kételyekkel teli ironikus látásmódomat.