Zeller trilógiája – Az apa, A fiú, Az anya – a családon belüli mentális betegségekkel foglalkozó darabhármas: a színpadon az Alzheimer-kór, a depresszió, a bipolaritás és ezek emberi viszonyokra gyakorolt hatása teremt drámát. A trilógia talán legismertebb része Az apa, amiatt, hogy 2020-ban Anthony Hopkins főszereplésével filmet forgattak belőle, A fiú 2022-ben került a mozikba Hugh Jackmannel, Hopkins szintén feltűnt a vásznon. A befejező rész, Az anya még csak színpadon hódít, itthon is játsszák a Karinthy Színházban, ahogy Az apát is (Pesti Színház). A Bartók Színház legfrissebb bemutatója Dicső Dániel rendezésében kiteljesíti a hármast.
A történet szerint Pierre-t (Marton Róbert) felkeresi volt felesége, Anne (Györgyi Anna), hogy a segítségét kérje: közös gyermekük, a kamasz Nicolas (Csiby Gergely) az utóbbi időben abnormális módon viselkedik, nem jár iskolába, mintha teljesen idegen lenne. A fiú beköltözik apjához, aki időközben új családot alapított: Sofiával (Holecskó Orsolya) és közös kisbabájukkal él. Nicolas jelenléte megakasztja az addig olajozottan működő kapcsolatot, Pierre-nek pedig szembe kell néznie azzal, mit hozott szerettei életébe távozása.
Jelenet A fiú előadásából (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Zeller családi drámáinak valahol rokonműfaja a pszichokrimi, nincs ez másképp A fiú esetében sem. Nicolas megszólalásait a kendőzetlen nyíltság jellemzi, pedig ő maga csupa titok, ahogy a felnőttek is saját múltjukat, valódi érzéseiket próbálják leplezni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire jól megírt ez az anyag, milyen életszerűek a dialógusai, hány meg hány izgalmas jelenetet tartogat.
Már az alapvetés, hogy az érzékeny tinédzser édesapja új családjában mozog, jó táptalaj a kínos és szembesítő helyzeteknek,
Nicolas amúgy is valamiféle indikátorként működik: kimutatja környezete felszínességét. A fiú olyan kérdéseket tesz föl, amelyeket rendszeresen igyekszünk kikerülni.
Valahol pont az ismerősség, ami igazán erőssé teszi A fiút, az, hogy a karakterek semmivel sem rosszabbak vagy jobbak bármelyikünknél. A mai átlag családi dinamikára vall, hogy nem figyelünk egymásra, vagy nem jól figyelünk egymásra, és a drámában is csupán a szokás hatalma vezet tragédiához. Az sem kirívó, hogy egy őrlődő fiatal hangulatingadozásait, dühét, fájdalmát látva a környezete abba az illúzióba kapaszkodik, hogy ez csupán átmeneti időszak. A felnőttek viselkedése a problémák egyszerű, de nem feltétlenül sekélyes kezelésére vall. „Nem te vagy az első férfi, aki elhagyta a családját” – hangzik el Sofiától,
mintha a tény, hogy valami nem először történik meg az univerzumban, felülírna egy aktuális gyászt, mintha megkönnyítené a személyes tragédiát.
E jó szöveggel jól is kell bánni. A dunaújvárosi előadás Oláh Krisztina fordítását vette alapul, a dramaturg Hárs Anna volt. Hatásos, letisztult előadás született. Dicső Dániel rendezésében nem állt egyik karakter oldalára sem, némi abszurd humort is belevitt a feldolgozásba. Bár nehéz témáról van szó, nem valami mélabús érzettel ülünk a nézőtéren. Bánki Mihály zenéje leginkább a neurózis élménye felé közelít, nem az érzelmek lírai aláfestője. És még a zenénél is fontosabbak a gyakori csendek. A fiú szövege javarészt mindenféle akusztikus rásegítés nélkül hangzik el, ereje a jól kezelt történetben, a minőségi színészi játékban és az azt szolgáló látványban (Rákay Tamás) van.
Jelenet A fiú előadásából (Fotó/Forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
Kihívás kamaszt játszani. Csiby Gergely jól kitalált mozgásával, testtartásával, apró gesztusaival nagyon hitelesen formálja meg Nicolas-t, érdemes rá odafigyelni. Györgyi Anna először játszik a Bartók Színházban, megformálásában az anya érzékeny, de nem elég éleslátású ahhoz, hogy felismerje a fiában tomboló vihart. Holecskó Orsolya kerüli a sémákat, Sofiája életigenlő nő, aki csak eggyel racionálisabb a kelleténél, emiatt képtelen valódi lelki támaszt nyújtani. Igazán nem lehet haragudni senkire, még a szemellenzős Pierre-re sem: Marton Róbert képes a karakter minden színét megmutatni, bár a címszerep nem az övé, mégis középpontban van. Pierre azzal, hogy egy második életbe kezdett, szétrombolta a fiáét, ennek az elsőre nem egyértelmű bűnnek, mohóságnak a felismerése az, amit Marton nagyon tisztán jelenít meg.
A színészek egyenként is nagy utat járnak be A fiú által, amely így a dunaújvárosi teátrum életében is fontos produkcióvá vált.
Fejléckép: Jelenet A fiú előadásából (fotó/forrás: Ónodi Zoltán / Bartók Színház)
hírlevél
