Kislányként kezdetben szertornáztál, majd évekig rangos táncegyüttesek tagja voltál, és csak ezt követően csöppentél bele a színház világába. Mennyire volt nehéz érzelmileg váltani?

A szertornát nehéz volt elengednem. Orvosi javaslatra kellett abbahagynom. Vékony kislány voltam, ami egy szertornásznak előny, könnyű voltam és lebegtem, mégis túl megterhelő volt a szervezetemnek. Viszont mivel sporttagozatos általános iskolába jártam, a mozgás nem maradhatott el. Atletizáltam, de gyűlöltem, máig kizárólag akkor futok, amikor az idegrendszeremet muszáj valahogy lenyugtatni. Tíz évesen kezdtem néptáncolni a dunaújvárosi Vasas Táncegyüttesben, ami azonnal szerelem lett. Érettségit követően a Közép-Európa Táncszínház társulatának a tagja lettem, aztán huszonhárom évesen úgy éreztem, öreg vagyok már a tánchoz, s nyomasztott a gondolat, vajon meddig csinálhatom még. Akkor a Jóisten Iglódi István színe elé vezetett, és beleszerettem a színházba.

Többször nyilatkoztad, hogy ez egy meghatározó találkozás volt az életedben. Mit látott meg benned Iglódi István?

A táncos létet ő mindig is csodálta, felesége, Fábry Zsuzsa is táncos volt. A tánc iránti rajongása miatt Iglódi István gyakran eljött a Közép-Európa Táncszínház előadásaira, és az egyik ilyen alkalommal Don Juan szerelemhalála darab ment, amelyben a halál előszeleként egy pókot játszottam. Annyira megtetszett neki az alakításom, hogy előadás után a feleségével hátrajöttek gratulálni. Így ismerkedtünk meg. Azon a nyáron Székesfehérvárott rendezte A régi nyár című produkciót, és kitalálta, hogy az egyik táncos a „póklány” legyen. Ez volt az első közös munkánk, és jól sikerült. Amit ő talán leginkább szeretett bennem, az a táncos alázat, fegyelem volt. Egyébként abban az előadásban énekelnem is kellett, és kiderült, hangi adottságom is van, bár soha nem képeztem. Ezt követően a Csókos asszonyba is elhívott, abban már egy kisebb prózai szerepet osztott rám, a Marcsa nevű szolgálólányét.

De ez volt az áttörés: Iglódi István felvetette, hogy esetleg komolyabban kéne foglalkoznom a színészettel – ekkor én még a Közép-Európa Táncszínház tagja voltam –, és azt tanácsolta, hogy 23 évesen már ne jelentkezzek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, mert túl öreg leszek, mire végzek, majd nála megtanulom a szakmát a színpadon. Így kerültem az akkori Nemzeti Színházba (később Pesti Magyar Színház - a Szerk.), ahol akkor főrendező volt, idővel igazgató lett. Kezdetben főképp zenés darabokban szerepeltem, valamint segítettem betanítani a színészeknek a táncos jeleneteket.

Auksz Éva az El kell mondanom című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Élete végéig mestered volt. Mit tanultál tőle a szakmáról?

Mindent. Ő a zenés mesterséget nem a zenén, hanem a prózán keresztül fogalmazta meg. Volt, hogy próbán úgy éreztem, most leénekeltem a csillagos eget, ez biztos neki is tetszeni fog, de ő csak annyit mondott: „Az nem érdekel, hogy szépen elénekeled a kottából a hangjegyeket, azt szeretném hallani, amiről énekelsz.” Mai napig így állok a zenés darabokhoz.

Hamar komoly főszerepet kaptál a Nemzeti Színházban, a My Fair Ladyben Eliza Doolittle-t alakítottad, melyet majdnem húsz évig játszottál. Hogyan lehet ennyi időn át megőrizni egy figura frissességét, fenntartani magadban a kíváncsiságot?  

Ennyi év alatt számos esemény történt a magánéletemben, amit mind belevittem a szerepemben, ez mindig frissességet adott neki. Ugyanakkor negyvenéves korom körül már komolyan aggasztott, való-e még ez a karakter nekem.

De hát így néztem ki, míg érettebb korban már mással dolgozik az ember, tisztában kell lennie a külső adottságaival. De aki Iglódi Istvánnál nevelkedett, az elfelejthette, hogy a kinézetére építsen.

Karriered során számos kihívás elé állítottak: autodidakta módon sajátítottad el a klasszikus balettmozdulatokat, az éneklést és a színjátszást is. Aztán végül diplomát szereztél a Színművészetin. Volt benned valaha kétség afelől, hogy képes vagy-e az elvárásoknak megfelelni?

Amikor ezeket a szerepeket megkaptam, soha nem volt bennem kérdés, meg tudom-e, csinálni. Ösztönösen mentem előre, és szerencsére az élet visszaigazolta, hogy jó úton vagyok. Érdekes, idősödve, tapasztaltabban egyre kevésbé vagyok ilyen szinten bátor.

Auksz Éva az El kell mondanom című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Sokféle szerepkörben játszol, különböző színházakban. Kell küzdened a beskatulyázás ellen?

Amikor a Budapesti Operettszínházban vagyok, azt érzem, inkább prózai színész vagyok, amikor a prózisták között, akkor azt, hogy zenés. A Pesti Magyar Színházban megszoktam, hogy egy évadon belül játszom prózai és zenés darabokban is, és amint valamelyik felé elbillent a mérleg, rögtön hiányozni kezdett a másik műfaj. Örülök annak, hogy ez szabadúszóként is megmaradt.

Másfelől egy könnyedebb, szórakoztató zenés-táncos szerep, más miatt, de szintén komoly munkát igényel.

El kell mondanom címmel Zalán Tibor drámájának ősbemutatójára készültök a Rózsavölgyi Szalonban. A különféle kapcsolati hálókat felvonultató családtörténetben a főszereplő Fiú nővérét alakítod.

Zalán Tiborral a Közép-Európa Táncszínházban találkoztam először, amikor az ő verseit alapul véve hoztunk létre egy előadást. Nagyon jó volt ennyi év után újra találkozni vele, ugyanolyan érzékeny művész, mint akkor volt. Meghatározó élmény számomra az El kell mondanom című előadás, nem tudom, voltam-e már ilyen darabban, mikor már az olvasópróbáról úgy állt fel mindenki, hogy nemcsak szereti a rá osztott figurát, hanem teljesen megtalálta magát benne.

A darabban egy kemény nőt játszom, ami távol áll a személyiségemtől – bár biztos a gyerekeimnek erről más a véleménye –, ugyanakkor van egy gyönyörű íve az egésznek, ahogy a karakterem belemenekül a gondolataiba, vágyaiba, majd egyszer csak megnyílik, és elmondja, mi van a felszínen túl, legbelül. Komplex, sűrű, nehezen tanulható a szöveg, költőien van megírva, ha egy hangsúlyt arrébb teszek, már megváltozik az értelme, elveszik a varázsa. Nagyon szeretjük próbálni, ritkán adatik meg, hogy ilyen lelkes csapattal dolgozhatok, és ehhez még hozzájárul az is, hogy a Rózsavölgyi Szalonba belépve az ember mindig azt érzi, hazaért.

Az előadás rendezője a férjed, Őze Áron. Mi a titka annak, hogy a munkában is gördülékenyen tudtok együttműködni?

Keveset dolgozunk együtt, szerintem ez az egyik kulcsa: mindkettőnknek megvan az egymástól független karrierje. És pont ezért, amikor viszont együtt dolgozunk, az varázslatos. Egy ritka kegy, ami nem magától értetődő. Emellett törekszünk rá, hogy a munkát ne vigyük haza, és otthon a családról szóljon az életünk.

Ágoston Péter és Auksz Éva az El kell mondanom című előadásban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

A járványhelyzet miatt hogy viseled azt, hogy nem játszhatsz közönség előtt?

Szerintem nincs ember, aki ezt az állapotot ne viselné nehezen, hozzászokunk, elfogadjuk, alkalmazkodunk hozzá, de nem könnyű. Tavasszal, mint a legtöbb anyuka, én is tanító néni lettem, a kisebbik fiammal minden nap otthon tanultunk. Mikor újra megnyílt a színház, rögtön három előadást is elkezdtem próbálni, amiket gyors bemutatók követtek. A próbákon újra érezhettem, hogy színész vagyok, a szakmámnak élek, de az előadások nem olyan gyakorisággal és nem olyan nézőszámmal mentek, miután a vírus nem múlt el. Kihívás ebben a helyzetben is szinten tartani magamat, hiszen egy színész akkor érzi jól magát, ha sokat játszik.