Ibsen 1896-os, nálunk gyakorlatilag nem játszott drámájának címszereplője nyugodtan lehetne a legutóbbi idők gazdasági válságának vagy a financiális szektort érintő botrányának egyik hőse, mozgatója, aki a dráma kezdőpontjában áldozati szerepben tetszeleg. Borkmant több évre ítélték csalásért, saját és ügyfelei pénzéből végzett illegális tranzakciói csődbe vitték a bankot, ahol dolgozott. Miután kiszabadult – három év vizsgálati fogság, öt év börtön –, a világtól nyolc éve elzártan, amolyan önkéntes száműzetésben él, mert szégyent érez a történtek miatt, és azt is nehezen viseli, hogy emiatt a társadalmon kívülre került. Házuk első emeletén lakik, felesége, Gunhild a földszinten. Házasságuk régen megromlott. A mélyről induló Borkman Gunhild ikertestvérét, Ellát szerette, de a jobb állás érdekében másképp döntött, a nők konfliktusa innen ered. A csőd után Ella magához vette és nevelte Borkmanék fiát.
John Gabriel Borkman, Burgtheater (Fotó/Forrás: Reinhard Werner)
Az asszony búcsúzni jön, mert halálos beteg, rákos, és az a kívánsága, a még egyetemista Erhart maradjon vele a városban. Ella nem teljesen stabil érzelmileg, az érzelmi zsarolásai mellett mégis jóval praktikusabb és racionálisabb, mint testvére. Gunhild a saját világába és fantazmagóriáiba zárkózott, erősen teátrális, szinte a röhejességig fokozott érzelemkitörésekkel. Folyamatosan amellett kardoskodik, hogy Erhart csináljon politikai karriert, állítsa helyre a család megtépázott becsületét. Borkman pedig még mindig abban reménykedik, hogy visszamenőleg fölmentik, hatalmas tervei vannak, és biztos abban, hogy ha azokat Erhart segítségével véghezviszi, oda jut vissza, ahonnan lezuhant.
A család egyetlen racionális tagja így nem is két, de három (sőt négy) tűz közé kerül. A lehetőségeket és a korlátokat képes pontosan felmérni. A kívánt áldozatokat nem hozza meg: menekül apja, anyja, nagynénje fojtása alól, lepereg róla az érzelmi zsarolás, és nem vállalja, hogy mások bűnei helyett ő vezekeljen. Mindössze boldog akar lenni, egyetlen vágya, hogy a saját életét élje Fanny Wiltonnal. Akinek már volt férje, ráadásul hét évvel idősebb is nála, de titkok nélkül, nyílt lapokkal játszanak egymással. A pár elutazik (Ibsennél délre, itt hátizsákkal Dél-Amerikába), a társaság harmadik tagja az egyszerű családból származó Frida Foldal, akit a mindenre felkészült Fanny épp Erharttal taníttat, és egészen bizarr módon potenciális utódjául szemelt ki.
John Gabriel Borkman, Burgtheater (Fotó/Forrás: Reinhard Werner)
Borkman egyetlen pillanatig nem pragmatikus. A végletekig önző, csak magára gondol minden esetben, saját nevére, hírére, karrierjére, a hatalomra. Utolsó fellángolása, hogy ismét a csúcsra jusson, minden realitást nélkülöz. Hiába erősködik, hogy kilép a négy fal közül a levegőre – szó szerint és átvitt értelemben is –, csak álmokat kerget, képtelenség hinni neki. Egy fantaszta, aki képtelen felmérni tettei súlyát. Hiába hát az elhatározás, Borkman infarktust kap. Holtteste fölött a két nő meg- és kibékül egymással.
Simon Stone rendező teljességgel kimozdította a darabot a 19. század végéről, a szövegmódosítás nem csupán új fordítást jelent, hanem olyan beavatkozásokat is, amelyek a legjelenebb időre utalnak: az Y2K-ról van szó, Britney Spearst, Stefan Raabot, Ryan Goslingot, Youtube-ot, Playstationt, Facebookot, drónokat, telefonos és webterápiát, kínaiakat, akik elveszik a munkát. A ház lakói azt mantrázzák, a 90-es években véget ért az életük, de minden, ami kell, megvan a négy fal között. (Leginkább az internet.) Ezek az emberek nem csupán azért nem tudnak menekülni a múlt elől, mert az bennük él, azt egymásnak hánytorgatják fel, hanem mert ami megtörtént, azt a Google is eltárolja. Mindezzel viszont épp az ellenkező hatást éri el: vékonyabbá, Zeitstückké teszi az alapanyagot.
Pedig Katrin Brack látványa paradox módon épp azzal tágítja ki az értelmezési teret, hogy a szerzői előíráshoz alkalmazkodik, amely szerint kinn „alkonyodik, kavarogva esik a hó” (Kúnos László fordítása). Az Akademietheater sötétkék függönye mögött a színpadot bokáig-féllábszárig érő, hó textúrájú anyag borítja, és ez az előadás két órája alatt végig zuhog. A szereplők amolyan önszántukból eltemetett halottakként első alkalommal mindannyian ez alól bukkannak/támadnak fel, meglepetésszerűen, innen kerül elő az a néhány kellék – telefon, katódcsöves tévé –, amit használnak.
John Gabriel Borkman, Burgtheater (Fotó/Forrás: Reinhard Werner)
Ennyire szórakoztató Ibsent, mint a Bécsi Ünnepi Hetek, a Burgtheater és a Theater Basel koprodukciója, keveset látni, Stone több ponton a bohózat felé viszi a játékmódot, ami szintén erősen kérdéses, de a színészi játékra egyáltalán nem lehet panaszunk. Különösen a címszereplő Martin Wuttke esetében, aki őszinte emócióból és egoizmusból gyúrja össze Borkmant, és úgy néz ki, mint egy kivénhedt, bár energiáit pillanatnyi, főnixszerű comebackre még összpontosítani tudó egykori sztár; illetve Gunhildként Birgit Minichmayrnál, aki a delíriumban állandóan pörög, mérhetetlen keserűségét kioktatóan szórja mindenkire, egy igazi drama queen, akiről nem lehet eldönteni, valóban annyira csodálatosan buta-e, vagy erre rájátszik. Hasonlóan irritáló Ella karaktere, akit Caroline Peters játszik. Ahogyan a Wuttke és Peters a haldoklási jelenetben egymás mellett ülnek, a nő simogatja a férfi haját, kiröhögik a múltat, a jelent és talán a jövőt is, sűrített, igaz pillanat. A rendező viszont ismét a csavar egyet: Borkman utolsó gesztusa egy V betűt formáló mutató- és középső ujj. Csak tudnánk, ki győzött és miben.
hírlevél
