2025-ben az Apertúra kapja a Színházi Kritikusok Céhének Jövő díját. A díj átadására szeptember 15-én, az Eötvös10-ben megrendezendő 46. Színikritikusdíj-átadó gálán kerül sor.
Csáki Judit laudációja
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az egykor volt, mára földbe gyalult kaposvári Színházi Tanszéken nagy volt az öröm, amikor két másodéves fiú – Benkó Bence és Fábián Péter – azzal állt elénk, hogy ők bizony máris színházat csinálnak. Mohácsi János, a szakmai vezető meg én úgy gondoltuk, talán lenne még mit tanulni, mielőtt…
De aztán ez lett: előadások készültek, örömszínház, az ártatlanok magabiztosságával és felelőtlenségével, mármint felelősség nélküliségével. Így lett a k2, és ezért lett k2. 2010-et írtunk.
Aztán ki kellett lépni a Nagybetűsbe – és az minden volt, csak nem fáklyásmenet. Pedig akadtak segítőtársak nem kevesen – és köztük olyanok is, akik maguk is nehéz anyagi helyzetben voltak: a Stúdió K, a Trafó, a Jurányi; Orlai Tibor nagyvonalúan fizetett évekig egy-egy produkciót, és a Szkéné is azt mondta például a Züfecre, hogy állja a költségeket.
Züfec – emlékszem. Bulgakovból dobbantott, és szikrázott szanaszét; érdekes, ez már az a nyílt, odamondós, poénhalmazra gyúrós előadás volt, amitől a mai formáció, az Apertúra nevű azóta sem ment messze. Kicsit túlhabzónak tartottam akkor, de vagánynak, jelenidejűnek, és mindenek fölött érzékenynek mindarra, amiben élünk, és főleg amiben ők élnek. Mert a színház, a színházi világ, és azon belül is a független színházi világ és a színházcsinálás állandó téma,
és ez jól van így; nemcsak azért, mert ez a szcéna cseppben a tenger, hanem mert ez zsigerileg a sajátjuk, nem kell bajlódni holmi színházi hitelesség megteremtésével, mert ab start ott van.
[…] Nagyon drukkoltam, amikor színházra pályáztak. Nemcsak azért, mert az otthontalanság, az örökös vándorlás, a túlhajtott bemutatókényszer és az állandó pénztelenség előbb-utóbb fölzabálja, kioltja a kreativitást, a perspektíva hiánya felpörgeti a csapatban a fluktuációt, hanem azért, mert úgy gondoltam, megérett az idő és megértek ők is arra, hogy egy kőszínházi intézményben dolgozzanak. Csináljanak sikert, és bukjanak is, ha úgy adódik – jöjjön végre a felnőtt világ. Hiszen közben ők maguk is felnőttek – család lett, gyerekek.
Elbukták a pályázatokat, Pécset is, meg a Pinceszínházat is – igazságtalanság volt, szégyelljék magukat, akik így intézték. Szinte szükségszerű volt, hogy ezt már nem bírja ki a csapat: a barátság, a kettős vezetés megroppant, szétvált Fábián Péter és Benkó Bence színházi útja,
és Apertúra lett a k2-ből.
Féltem és féltettem, mégpedig két irányba: Fábián Petyát attól, hogy az ő meglehetősen rendkívüli tehetsége nem kapja meg a megérdemelt lehetőségeket, Bencét és a csapatot attól, hogy megzuhannak. És igazán boldog vagyok, hogy egyik félelmem sem lett valóság.
A teljes laudáció itt olvasható el »»»
Fejléckép: Az Apertúra Sirály című produkciójának alkotógárdája (forrás: Apertúra)
hírlevél
