A sötétségből egyetlen fénypászmában sétál a színpad mélyéből előre, majd át a nézőtéren fekete öltönyben, fekete kalapban, napszemüvegben a fehér szakállas Teiresziasz (Martin Schwab). Komótosan jön, de minden lépésének súlya van. Leonard Cohen The Future-ét énekli. Szophoklészhez képest a dalszöveg tele van anakronizmusokkal, képességeinél és munkakörénél fogva ugyanakkor egy jóstól a berlini fal, Hirosima, Sztálin, Charlie Manson, Jézus meg a Biblia említése nem lehet meglepő. Mindentlátása két sorban összefoglalható az elkövetkezendőkre, Antigoné sorsára és a világ folyására vonatkozóan is: „I've seen the future, brother: / it is murder”. A színpad egy kifutóban folytatódik le a nézőtérre, és távozik ugyanolyan enigmatikusan, ahogy érkezett.
Ebbe a felszínen nyugodt, valójában azonban kavargó erőtérbe – amelynek mi is részesei vagyunk – lép be a halott Polüneikészt cipelő, szinte meztelen Antigoné (Aenne Schwarz). Színek nincsenek ebben a képben, a lámpák kivonnak mindent, csak a szürke és a fekete árnyalatai maradnak. Furcsa gyász ez, a fájdalom és a veszteségtudat mellett leginkább az agresszióig fokozott nyughatatlanság formájában felszínre törő féktelen dühben sűrül. Mindazt, ami ide vezetett, a rendező, Jette Steckel állóképekben villantja fel. A kimerevített koreográfiák – szintén a világításnak köszönhetően (tervezte: Peter Bandl) – a szépia legsárgább árnyalatában látszanak, amitől megtelnek balsejtelemmel. (Más kérdés, hogy a díszletet képező falon a 80 lámpa egyidőbeni felvillanása a nézőtér felé talán nem a legpraktikusabb döntés a szem fiziológiai reakcióinak ismeretében.)
Antigone - Burgtheater (Fotó/Forrás: Georg Soulek)
Titokzatos Florian Lösche díszlete a hagyományos lámpafallal, ami méreteiben megképzi a thébai palotát, alkalmas börtönnek, szét tud válni, monumentális akadállyá alakul, ha pedig úgy (nem) esik rá a fény, eltűnik a semmiben. Az atmoszférateremtést erősen segíti – és nem csupán ebben a szekvenciában – az eklektikus zene, ami a tizenéveseknek különösen élményszerűvé teszik az előadást. Az illusztráció szikráját sem találni Anja Plaschg (Soap&Skin) downtempós, jórészt klasszikus gyökerekből táplálkozó, kissé experimentális kompozícióiban, köztük a hangkulisszaként használt, a zsöllyéből, a proszcéniumpáholyokból, az erkélyről, a színfalakon kívülről élőben megszólaló kórusművekben, illetve Anton Spielmann (1000 Robota) erőteljes rockszámaiban. Jette Steckl nem csupán rendezőként, de pedagógusként is jól indít: sokféle hatással bombáz, alkotótársaival sok apró csodát teremt, az előadás erős audiovizualitása azonnal beszippant.
Az üres pátosztól megszabadított, valódi, zsigeri érzelmekkel telített, a lendületet végig megtartó dráma pedig a hatalomról szól, fókuszában Kreónnal (Joachim Meyerhoff formátumos alakítása). Aki maga az őserő, inas, szép férfi, aki képes eltörni puszta kézzel egy lándzsát. Oidipusz ellen van egyértelműen, de öntudata, pragmatizmusa vonzó, és úgy tűnik, a népet komolyan veszi, a kormányzásban partnernek tekinti. Maga sem érti, miért hozzák láncra verve Antigonét. Erősen megöleli – nem egyértelmű a rendezői szándék, hogy rokoni ölelés-e ez, vagy annál többről van-e szó –, a lány félelmében bepisil. Kreón a hírnököt vonja felelősségre. S miközben Antigoné az íratlan törvényekre hivatkozik a már említett harcos agresszióval, a koronát lelökve Kreón fejéről, a hatalom jelképét leköpve, a gyáva népről megvetően szólva, a félmeztelen király nadrágot vesz fel. A rang megköveteli a külsőségeket.
Antigone - Burgtheater (Fotó/Forrás: Georg Soulek)
Ha mellé is állunk Antigonénak, mert együttérzésünk egyértelműen az övé, módszere és hangneme azonnal taszítóvá is teszi. Így nem lehet, így nem szabad, ennyire kontrollálatlanul nem érhet el eredményt. És nem állunk Haimón (Mirco Kreibich) mellé sem, akinek hangja fokozatosan jön meg, és ahogy hergeli magát, mániákussága egyre ellenszenvesebb. Kreónnak nekimegy, az apa ellenáll egy darabig, majd egyetlen mozdulattal a földre löki a fiút.
Antigone - Burgtheater (Fotó/Forrás: Georg Soulek)
A középnemzedék államberendezkedése a hübrisz ellenére mégiscsak egyfajta megszokáson – hogy konszenzuson vagy kompromisszumon, az tulajdonképpen mindegy –, bevett rutinon és a kritika tudomásul nem vételén alapszik. A fiatalok számára ez tarthatatlan, vállalhatatlan. Ami rendben is van, különösen akkor, ha a morális igazság az ő oldalukon áll. Ellenszenvüket, változásigényüket, forradalmi gondolataikat és jogos indulataikat nem tartják kordában. Eddig még szimpatikus is lehetne az álláspont, ugyanakkor azzal, hogy elfogadható alternatívát nem kínálnak, stratégiájukat kizárólag az ellentmondásra építik, a köz számára veszélyessé, az állam ellenségévé válnak. (Iszménéről – Mavie Hörbiger – nem tudunk meg eleget, hogy biztosan kijelenthessük, végül ki mellé tenne le a voksát.) Kreón pedig a rendet akarja fenntartani. Börtönbe záratott Antigonéval, magától eltaszított Haimónnal, ignorált Teiresziásszal. Mindenáron. Fekete öltönyben. Tökéletes vezetőként. Higgadtan, megingathatatlanul.
De nem megrendíthetetlenül.
Bár vérbűnt valóban nem vesz magára, a keze mégis véres lesz. Miután nejlonszatyorban megkapja Haimón szívét, megelevenedik előttünk mindaz, ami Antigoné börtönében történt. Ahogy a lány felakasztotta magát, a fiú pedig a kötélen lógó testet kezével felfelé nyomva akarja életben tartani. A küzdelem, a szó szerinti élet-halál harc kimenetele előre megjósolható. Aztán Haimón egy óvatlan mozdulattal lekapja Kreón fejéről a koronát, azzal vágja el saját torkát. A szülő, aki előtt lett öngyilkos saját gyereke, transzba kerül az őrülettől, úgy táncol, vadul, esetlenül, esendően.
Antigone - Burgtheater (Fotó/Forrás: Georg Soulek)
Az öltönyt azonban makulátlanra tisztítva-vasalva vissza kell vennie. Uralkodni akart, uralkodásra is termett, és/de kihívta maga ellen a sorsot. Ebből a játszmából nem kerülhetett ki győztesen, mert emberként nem mindenható. S erre nem Eurüdiké, hanem mi, a feloltott nézőtéri lámpák fényében ülők, a modern poliszlakók vagyunk a tanúk. Hogy aztán tanulunk-e a példából? Kérdés, hány politikus jár a Burgtheaterbe.
Ugyancsak a Burgtheaterben látható a John Gabriel Borkman, amelyet Simon Stone rendező minden pátosztól mentesen vitte színre. Erről szóló kritikánkat itt olvashatja el.
hírlevél
