- A Naphosszat a fákon óta nem alakított olyan nagy ívű szerepet, mint az Éjjeli menedékhelyben.

- A klinikai halálom egyéves évfordulóján volt a Duras-darab bemutatója Kaposváron Schwajdánál, amit Vasziljev rendezett. Búcsúelőadásnak szántam. Utána kértem a Nemzeti akkori igazgatóját, Alföldi Róbertet, hogy csak kis szerepeket adjon. Megviseltek az évek, nem vagyok már fiatal. Tavaly egyéves szerződést írtam alá, idén kértem Vidnyánszky igazgató urat, hogy csak darabra szerződjek, ő ezt megértette. Boldogan mondtam igent Rizsakovnak, a Művész Színház rendezőjének. Ő a negyedik nagy orosz rendező Konszkij, Ljubimov és Vasziljev után, akivel dolgozom. Azok közé tartozik, akiknek érdemes hinni.

- Végigkísérik a pályafutását az orosz klasszikusok. Néhány éve Szent-Györgyi Érmet kapott az orosz és magyar kultúra közötti élő kapcsolat terén kifejtett sok évtizedes művészi tevékenységéért. Miben látja az orosz rendezők titkát?

- Mindennek a titka a tehetség. Az orosz színház mindig jó volt, mert volt három nagy teoretikusa, Sztanyiszlavszkij, Vahtangov és Meyerhold.

- Rizsakov a zsákutcába jutott emberiség metaforájaként értelmezi az Éjjeli menedékhelyet. Szerinte nem az anyagi, hanem a lelki szegénység a világ legfőbb gondja. Egyetért vele?

- Túlságosan diktál, mindent meghatároz a pénz.

- Úgy tudni, kikötése volt a rendező felé, hogy a saját arcával hajlandó játszani Luka szerepét. Miért?

- Nem kötöttem ki semmit. Már Gorkij életében, és azóta is örök kérdés Oroszországban, hogy ki ez a Luka. Egy filmrendező nemrég filmre vitte az Éjjel menedékhelyet, amiben egy kisfiúval játszatta Lukát. Nem tudni, honnan jön, másképp gondolkodik a világról, mint akik közé érkezik. A külső formámat a rendező és a jelmeztervező határozta meg.

- Miben jelent más kihívást ennek a titokzatos vándornak a megformálása az eddigi szerepeihez képest?

- Szerepekről nem szeretek beszélni, mert olyan bonyolult folyamat, amíg összeáll egy előadás. A mesterségről is nagyon nehéz beszélni, mert ötvennyolc éve, amióta a pályán vagyok, már azóta is változott a színészet. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni - lehet, hogy nem is lehet. Soha nem egy szerepre készülök, nem arról van szó, hogy embereket figyelek az utcán vagy a környezetemben. Az egész életemet felhasználom a szerepeimhez. Szerintem születni kell egy tehetséggel, meg kell tanulni a szakmát, persze nem mindegy, hogy kitől. Ezután jön az, hogy helyesen döntünk-e a pályánk kezdetén, hogy kire kell figyelni. Úgy érzem, a tenyerén hordozott az Isten, mert olyan mestereim voltak, mint Gellért Endre vagy Major Tamás, és kaptam legalább tizenhárom-tizennégy elképesztően jó rendezőt.

- A Nemzeti Színházban látható újra Vidnyánszky Attila emblematikus rendezése, a Szarvassá változott fiú, amiben a puszta létezés eszköztelenségével eleveníti meg az Anya figuráját. Mit jelent önnek ez az előadás?

- Életem egyik legfárasztóbb színészi feladata, mert minden pillanatban a fiamat nézem, az egész idegrendszeremmel végig őt követem. Emlékszem, nagyon rossz voltam a bemutatón Gyulán, a beregszásziak már egy kész előadással jöttek, és én még nem tudtam igazán a részévé válni. Kíváncsian várom a filmváltozatot, amit hamarosan bemutatnak. A színpadon együtt látja a közönség a fiút, az anyát, a tömeget, amelyik hol szarvasokat jelenít meg, hol a falu népét. Alig várom, le fogják vetíteni nekem a filmet, fantasztikus, ha létre tudja hozni a filmen is azt, amit a színpadon.

- Nemet mondott Vidnyánszkynak Kiss Manyi szerepére a Körhinta színpadi változatában.

- Különleges helyet foglal el a Körhinta az életemben. Megkértem Vidnyánszky Attilát, hogy ne játsszak a darabban. Ő ezt megértette. Biztos vagyok benne, ha a Körhintához nyúl, alapvetően mást csinál belőle, mint a film.

- Ilyen fantasztikus életúttal a háta mögött mi motiválja hetvenkilenc évesen, hogy játsszon?

- Most például olyan rendezőt kaptam, akinek elhiszem, hogy érdemes színpadra lépnem.