„Az egész emberiség abból él, hogy narratívákat gyárt” – interjú Egyed Attilával

Van valamilyen különleges viszonyod a görög drámákkal? Milyen korábbi tapasztalataid vannak ezekkel a darabokkal?

Engem elkerültek, ha jól emlékszem magyar színházban nem is játszottam görög drámában. Azért mondom így, ugyanis egy nyári színházi projekt alkalmával a kilencvenes évek végén dolgoztam egy román együttműködésben Zsámbékon, ami egyébként szintén a trójai mondakört dolgozta fel. Mindez csodás zenével és néhol eredeti ógörög szöveggel. Nehéz, húzós előadás volt, de csodálatos élmény. Ezen kívül nem játszottam görög drámában, sőt, talán egy kezemen meg tudom számolni a jó előadásokat, amiket személyesen láttam.

Mik voltak az első gondolataid, amikor megtudtad, hogy az Iphigeniában kell majd főszerepet játszanod?

Nem is a szerep súlya, hanem inkább a szerep lényege ijesztett meg. Én is apa vagyok, van két gyerekem, nekem is van egy kislányom. Megijesztett a témája és a problematikája. Ettől egy kicsit előre rettegtem, hogyan tudom én majd ezt magamban megoldani, meg persze bíztam benne, hogy kisegít azért a rendező, a partnerek és Euripidész. Aztán elkezdtünk próbálni, és kiderült, hogy nem csak a gyermek-áldozat a témája a történetnek,

Végtelenül szimpatikus a darabban, hogy mennyire szánalmasan gondolkodnak az emberek a hatalomról, nem bírják elengedni és még arra is hajlandóak érte, hogy a gyermeküket feláldozzák. Aztán csak széttárt karokkal azt mondják, hogy úgysem tudunk mit csinálni, az istenek kezében vagyunk. Maga a kérdésfelvetés hibás, miszerint csakis két rossz döntés közül lehet választani. Lehetne egy másik nézőpontból is szemlélni a helyzetet és kijönni ebből a kibogozhatatlannak tűnő problémából. Amikor ezt a gondolatmenetet felfedeztük, könnyebbé vált nekem is fogást találni a szerepen.

Egyed Attila az Iphigenia Auliszban című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Burkus D. Egon)

Milyen típusú örök emberi karakterek viszik tovább ezt a történetet? Melyek azok a személyiségjegyek, akikre ma is rá tudunk ismerni?

Talán a legfontosabb, hogy ez a csapat a hierarchia csúcsán helyezkedik el. Agamemnón az argoszi király. Öccse Menelaosz, a spártai király, felesége Klütaimnésztra, lányuk Iphigenia. Ott van Akhilleusz, aki istenek gyermeke. Mind olyan személyek, akik közel vannak a tűzhöz, és nagyon-nagyon fontos számukra, hogy ezt ne veszítsék el, ne kerüljenek ki abból a közegből, amibe beleszülettek. Ők tulajdonképpen valamifajta politikai vagy gazdasági – ebben az esetben politikai/hadi – csúcsintézmények vezetői, akik ragaszkodnak az állásukhoz, ragaszkodnak a hatalmukhoz, az életszínvonalukhoz és nem hajlandók alapkérdésekre helyes válaszokat adni, inkább mismásolnak és kiegyeznek egymással, hogyha az érdekük azt kívánja. Érdekszövetség és érdekemberek csapata jön össze. Ennek válik áldozatául egy gyermek, aki ártatlan.

Mindig hivatkoznak valamire, ami változtathatatlan. Állandóan elmondják, hogy muszáj valamit tennünk, idemennünk, odamennünk, holott egyáltalán nem lenne muszáj. Meg kellene állni, gondolkodni és helyes döntéseket hozni. Persze ez nem mindig könnyű.

Színészként mennyire tudsz ítélkezni a saját karaktered felett? Elítélni vagy esetleg igazolni a döntéseit.

Magánemberként nagyon határozott és gyors döntést tudok mondani: mélységesen elítélem. Színpadon persze többrétegű az előadás. A színpadon azt kell látnunk, hogy ez az ember vívódik. De van egy következő szintje. A rendező nagyon helyesen betette az előadásba Euripidész szerepét, alakját, mintegy segítendő a nézőt monológokkal, szövegekkel abban, hogy közelebb hozzuk az ókori görögök rendkívül bonyolult mítosz-világát a közönség számára. Euripidész alapvető gondolkodása arról is szól – Szophoklésszel és Aiszkhülosszal ellentétben –, hogy mennyire fogadjuk el az isteneknek különböző ránk mért szabályait, vagy mennyire merünk ellenállni ezeknek. Agamemnón vívódásának szerepe az, hogy rámutasson ezzel Euripidész arra, valóban ezt akarják-e az istenek? Ilyen helyzetbe hozni az embereket? Egyáltalán léteznek-e az istenek? Felveti a kérdést, hogy valóban más erők hoznak-e minket ezekbe a lehetetlen helyzetekbe, aminek nem tudunk megfelelni, vagy csak saját magunknak gyártjuk-e ezt a narratívát, amivel aztán igazoljuk a döntésünket. Ráadásul egy háborúba való elindulás dilemmája van a középpontban. Hiszen az a vége a színdarabnak, hogy mindenki megnyugszik, a narratíva az, hogy mint áldozat, az egekbe emelkedik Iphigenia, és a jó istenek megdagasztják a vitorlákat, így elindulhat végre a várva várt háború. Szóval ez nagyon érdekes kérdés, hogy miről beszél Euripidész.

Egyed Attila az Iphigenia Auliszban című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Burkus D. Egon)

A színpadkép, a látvány és Euripidész közjátéka is azt sugallja, hogy a produkció egy valódi mai üzenetet szeretne kommunikálni. Mi az, amit a mai néző elvihet ebből az előadásból?

Amit most a legérdekesebb üzenetnek látok, hogy az egész emberiség abból él, hogy narratívákat gyárt. Felmutatjuk ezeket és elhitetjük az emberekkel, hogy ez a magyarázat, majd felment minket. Az előadás végén ez nagyon jól érzékelhető, kitalálják maguknak, hogy Iphigeniát magukhoz vették az istenek, nyugodjon meg mindenki. És a háborút elkezdik. Ma azt látom, hogy ez nagyon súlyos probléma. Mások sulykolják belénk a narratívákat ahelyett, hogy önmagunk fedeznénk fel az összefüggéseket. Így jóval befolyásolhatóbbak, ezáltal sebezhetőbbek vagyunk.

Szerző: Kozma Botond

Támogatott tartalom

Fejléckép: Egyed Attila az Iphigenia Auliszban című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Burkus D. Egon)