16 évnyi franciaországi távollétét követően nagy élmény volt Szilágyi Enikővel újra Budapesten találkozni és beszélgetni. A színművésznő föllépett már Románia, Magyarország és Franciaország színpadain.

A darab és az előadás ötlete abból a döbbenetből született – meséli –, hogy színházi világunk ma is ugyanazokkal a gondokkal, problémákkal, emberi hitványságokkal küzd, mint Jászai Mari korában – ezt tanúsítani tudom. És mai napig tapasztalom. A színdarabban felhasználtam Jászai emlékiratait és azokat a verseket is, amelyeket rendszeresen szavalt évtizedeken át. Ezek a művek ma is az eleven húsunkba vágnak. Az előadás az én visszaemlékezéseimen alapszik. Nem eljátszani fogom Jászai Marit, hanem a jelenünket elevenítem meg általa. A Gyulai Várszínháznak története van az életemben. ’78-ban, amikor a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán diplomáztam, Sík Ferenc, a budapesti Nemzeti Szinház akkori főrendezője meghívott Illyés Gyula: Homokzsák, avagy nevetni könnyebb című darabjának fiatal lány szerepére. De a román kormány nem adott útlevelet, csak a bemutató előtt három nappal. Így végül nem játszhattam el, Kováts Kriszta helyettesitett. Pedig két héttel a premier előtt még vártak rám. A bemutató előadáson viszont – nézőként – Illyés Gyula és Flóra asszony mellett ültem, akik azt mondták, fog még maga játszani Gyulán! Sinkovits Imre, Gombos Kati, Ronyecz Mari, akik a partnereim lettek volna, a legnagyobb szeretettel és figyelmességgel vettek körül.

Miért éppen most érezted úgy, hogy szeretnéd papírra vetni a magyarországi élményeidet?

Most fontosnak tartom a személyes megszólalásom, ami egybekapcsolódik a száz évvel ezelőtti Jászai Mari szavaival. Kritikus, építő látásmódja, harca a művészi igényességért és jó ízlésért a színházainkban, küzdelmei nemzeti értékeink megőrzéséért, az anyanyelv szép, tiszta, magas szintű használatáért, a mai napig fájdalmasan aktuális témák. Körömszakadtáig küzdött a színházak felett összecsapni készülő szenny ellen.

Szilágyi Enikő (Fotó/Forrás: Woytek Konarzewski)

A színdarab segítségével művészetté szeretnéd emelni a bántást?

Nem, nem magát a bántást, hanem ennek következményét. A hatását, amely egy életre elkísér.

Nem csak Gyulán láthatunk majd, hiszen Balázs Zoltán rendező meghívott a Nine, vagyis a Kilencek című musical egyik női főszerepére, a Budapesti Operettszínházba. Jól tudom, hogy eredetileg az anya megformálását szánták neked, majd egy másik szerepet kaptál?

Azt mondták, „te még La Fleur vagy”, ami nagy örömömre szolgált, bár az anya is kitűnő szerep. Az én bemutatóm szeptember 26-án lesz, mert mindent három szereposztásban játszunk. Remélem, hogy ősszel végre közönség elé állhatunk. Kitűnő csapatmunka volt és a próbák jelenleg is folynak. Rég nem dolgoztam ilyen jó hangulatban. Balázs Zoli nagyon felkészült, pontos alkotó-rendező, jó humorú, fantáziadús. Szeretjük.

Akkor most hosszú távon is Magyarországon maradsz? Mi lesz a párizsi fellépéseiddel?

Két éve teljesen leállt minden a Covid miatt. Az aláirt szerződéseim 2022-ben újra érvénybe lépnek és akkor lejátszom az elmaradt előadásokat.

Szilágyi Enikő (Fotó/Forrás: Cári Tibor)

Több országban is éltél és dolgoztál. S talán az első költözés lehetett a legnehezebb. Otthagyni mindazt, amit fiatal, sikeres színésznőként fölépítettél Erdélyben. Ha jól emlékszem, egyik este játszottál volna egy nagyon kedves szerepet, de az előadáson már nem tudtál ott lenni, mert a férjeddel elhagytátok az országot.

Sigmond István: Szerelemeső című darabjának Krisztina szerepére, Kolozsvárra hívott meg a rendező, Tompa Gábor. Ezt a felejthetetlen, gyönyörű előadást fél év után többé nem játszhattam.

Tompa Gábor az utolsó pillanatig azt hitte, egyszer csak megérkezel a színházba. Mi volt az előzmény? Az Elena Ceaușescunak címzett köszöntő?

Igen, az a születésnapi köszöntő levél, amit megírtak, aláírtak a nevemben és a Hét című folyóiratban jelentettek meg. Ez volt az utolsó csepp, amikor az ember azt mondja, ezt a fajta becstelenséget nem lehet vállalni. És még sok ilyen volt ezután.

Mikor is jelent meg az az ominózus cikk?

'88 januárjában. ’89-ben távoztunk.

Melyik volt az a pont, amikor azt mondtad, hogy most már csomagolunk?

Amikor a férjemet eltávolították az állásából, mert nem volt hajlandó együttműködni a biztonsági szervekkel. Engem pedig eltiltottak a filmforgatásoktól.

Kiderült később, ki írta a cikket a nevedben?

Én tudom, hogy ki írta.

Úgy tudom, később bocsánatot kértek érte.

Igen, Szőcs István – Szőcs Géza édesapja – az egyetlen újságíró, aki kollégái nevében, nyilvánosan, az Igazság című napilapban, levélben kért bocsánatot tőlem. Akkoriban olyan művészek nevét használták fel, akiket nem tudtak másként kompromittálni. Nincs írott és filmes bizonyíték, dokumentum arról, hogy én valaha is Ceaușescut dicsőítő verseket szavaltam, vagy részt vettem volna az ál-hazafias műsoraikban.

Szilágyi Enikő (Fotó/Forrás: Szlovák Judit)

Akkor vajon miért tették?

A magyar nyelvű lapoknak kötelességük volt politikai vonalon teljesíteni, hogy életben maradhassanak. Diktatúra volt.

Miért feszül egymásnak ellenségként a magyar? Miért? Nem értem! Nemzeti értékek tagadása, nemzeti érdekek gáncsolása. Miért? Miért nem fogadjuk el, ha valami jó, ha valami fontos? Miért nem tudunk örülni neki? Miért baj az, hogy az elszakított területeken élő magyarságnak segítség jut Magyarország kormánya jóvoltából? Miért, miért? Jászai Mari élete legnagyobb szerencsétlensége a hihetetlen nagy igazságérzete volt. Ez pedig meg tudja keseríteni az ember mindennapjait. Saját magadnak ásod meg vele a sírod, ahová boldogan belöknek.

De te onnan is kijössz, igaz?

Igen. Én is.

Persze ez nem mindenkinek adatik meg.

Veled viszont így van?

Én pozitív beállítottságú, erős hitű ember vagyok, és ez az, ami mindig regenerál! A hajamnál fogva húzom ki magam, az Isten segítségével, minden rosszból, bármilyen mélyre taposnak. Oxigénhez jutottam, amikor Párizsba hívták azt az előadásomat, ami Budapesten nem kellett. Az invitálás Pierre Cardin fesztiváljára, Dél-Franciaországba szólt, egy csodálatos kastélyba. Onnan aztán „kézről-kézre adtak”, egyik felkérés jött a másik után. Soha nem hittem volna, hogy 16 évig fogok Párizsban élni és dolgozni.

Szilágyi Enikő (Fotó/Forrás: Óbudai Társaskör)

Pár évvel ezelőtt kaptál egy kitüntetést is a Francia Köztársaság Kulturális Minisztériumától. Fantasztikus ez az elismerés!

Igen, 2017-ben ért ez a megtiszteltetés, ami nagy meglepetés is volt egyben. Sokat jelent nekem a Művészet és Irodalom Lovagrendje díj, ez egy nagyon fontos szakmai kitüntetés.

Talán most van itt az ideje, hogy újra Magyarországon légy?

Én örök vándor voltam. Ha valakire, rám érvényes a Déryné-korszak. Erdélyben régen gyertyafénynél játszottuk az előadásainkat, mert tíz órakor elvették a villanyt. Spórolt az egész ország. A pap szaladt a gyertyákért, a tanító a petróleumlámpáért és a lovasgazda hozta a fáklyákat is, hogy „fénypompában” és ne megalázva játsszuk végig az előadásokat. A közönség gyapjú plédekkel és bundákkal takaródzott. Az erdélyi telek nagyon hidegek voltak és fagyoskodva, iszonyú körülmények között dolgoztunk. De a legnagyobb szeretettel, odaadással, hittel tettük a dolgunkat. Küldetés volt. A vidékieknek csak ez volt, ennyi kulturális esemény és semmi más. Magyar szó a színpadról hangzott el, a katedráról és a szószékről.

Szilágyi Enikő (Fotó/Forrás: Kasza Gábor)

Amikor Erdélyt elhagyva, először Hollandiába, majd Belgiumba mentél és dolgoztál többek között felszolgálóként, egy helyen a tulajdonosnő azért mondott fel neked, mert folyton azt hitték, nem ő, hanem te vagy „a hely úrnője”. Ez a tiszteletet parancsoló kisugárzás most is benned van. Általában milyen hatást váltasz ki az emberekből? Tartanak tőled?

Nagyon hamar és könnyen eltávolodnak tőled az emberek, főleg akkor, ha igaz vagy. A legjobb barátság sem bírja el az igazságot.

Biztosan így van?

Lehet, hogy nem is volt igazi barátság, csak én hittem annak... Nekem ilyenfajta csalódásaim voltak. Most már ritkábban, de

Nekem a munkámban kell megtalálnom a legnagyobb örömömet. Szenvedélyesen és elmélyülten tanulni, amíg engedi az agyam és a lelkem. Csakis azzal foglalkozni, amit rám mérnek. Ha azt jól meg tudom csinálni, abban igaz tudok lenni, ha a munkámon belüli igazságomért és őszinteségemért nem bántanak, az már nagy dolog. Sajnos olyan világban élünk, ahol az embereknek hazug szavak és hamis ígéretek kellenek, amiket aztán ópiumként szívnak magukba. Most már meg tudom tenni, hogy kizárjak az életemből bizonyos embereket.

Azt mondtad, nagyon hiányzott Magyarország.

Nagyon!

És Erdély?

Tudod, mi hiányzik nagyon? Székelyföld! Édesanyám székely lány, Csíkszereda mellett született Csíkszépvízen. Gyerekkorom vakációi mind ott teltek. A nagytatám és a dédnagyapám építészek voltak. Az erdélyi templomok nagy része az ő terveik alapján született. Dédnagytatám, Szász István építette a Madéfalvi veszedelem csodálatos emlékművét. Ez a mesevilág, a tisztaság, no meg a nyílt és őszinte emberek, ők hiányoznak.

Édesapám operaénekes volt és szabadidejét Székelyföldön töltötte. Amikor pici voltam, nagytata lovas fogattal várt bennünket az állomáson. Majd elvették a fogatot, a lovakat, a földeket és a kertet, ami a ház körül volt. Aztán a ház alól a földet, később a házat is. Mindent. Erdélyben az államosítás az ötvenes évek végén kezdődött, és a hatvanas évek közepéig eltartott. Nyomon követtem, hogyan semmisülünk meg. A háború után nagyapámat bebörtönözték társadalmi hovatartozása miatt. A kommunisták földönfutókká tettek minket.

Szilágyi Enikő (Fotó/Forrás: Pávai Csanád)

Ha az ember diktatúrában nő föl, mikor eszmél rá, hogy valójában miben él?

Én beleszülettem! Felnőtt korban értékelsz és elemzel. Az én generációm mindennek ellenére még szerencsés volt, mert – akárcsak én – magyar óvodába, magyar középiskolába, magyar nyelvű színművészeti akadémiára járhattunk, járhattam. Magyar újságokat és magyar nyelvű könyveket olvastam. Akkoriban nagyon sok magyar nyelvű kiadvány jelent meg. A '80-as évek elejétől kezdett nagyon eldurvulni a helyzet.

Úgy hallottam, az utcákon mindig nagy sorok voltak, és ha az ember egy sort látott, beállt, abban a reményben, hogy ott majd kap valamit. Van, aki – épp ezért – a mai napig zacskót hord a táskájában.

Igen, ez megszokássá vált, hogy ahol sor van, oda érdemes beállni, hátha kapunk valamit… Arról nem beszélve, hogy a biztonsági szervek lépten-nyomon követték az embereket. Figyeltek és hallgatóztak. Emlékszem, már a főiskolán is mondták, hogy vigyázzatok, mert ez besúgó! Vigyázzatok, mert ez az ügyeletes figyelő! Elveszítetted a bizalmadat az emberekben, a kollegáidban, a tanárokban. Ez volt a cél. Nem tudtad, mit lehet és mit nem szabad mondani.

Kétszer volt az otthonunkban házkutatás, keresték Móricz Zsigmond: Erdély című könyvét és az István, a király című lemezt. Nem voltak eldugva, nyilván meg is találták.

Szóval ilyen „bűneitek” voltak…

Ezek abszurd dolgok! Felbolygatták a lakást és a lelkedet, a könyveket meg ledobálták. Fura érzés, amikor idegenek bejönnek az otthonodba és elkezdenek rombolni. Később az is kiderült, hogy amikor távol voltunk, bementek a lakásunkba, és beépítették a mikrofont a falba, egy kép mögé. Majd szépen levakolták, hajszárítóval megszárították, és a képet visszahelyezték. Ugyanígy a telefonba is, csak vakolás nélkül.

Szilágyi Enikő (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa)

Az ember később el tudja engedni az ebből fakadó óvatosságot?

Szerintem ezért is voltunk bemikrofonozva. Viszont mindig rám lehetett verni, hogy művész vagyok, éppen ezért bolond…

Milyen szerencse! Minden bizonnyal komoly várakozásokkal érkeztél Magyarországra.

Az ember olyan érzésekkel és vágyakkal jön, amik már gyerekkorától bele vannak táplálva. A piros-fehér-zöld addig soha nem loboghatott, csak a lelkünkben.

Édesapám hét évig orosz fogságban volt, utána a kolozsvári magyar operaház egyetlen lírai tenorja lett. Ebben az időszakban nagyon kicsi fizetések voltak és igen nagy lakáshiány. Nyomorúságos körülmények közé születtem, hatéves koromig egy nedves, egyszobás lakásban laktunk öten. A hideg miatt otthon is kesztyűben voltam, sapkával a fejemen.

Erősen emlékszem arra a pillanatra, amikor a kiságyamban voltam. Édesapám háttal volt nekem, szólt a rádió, tudod, az a régi fajta. Kerestük a hullámhosszt. Láttam, ahogy apámnak ritmikusan mozog a háta, és remeg. Azt mondta, menjetek a templomba, imádkozzatok, mert Budapest utcáin folyik a magyar vér. 1956-ot írtunk és bennem ez annyira megmaradt. Tragédia volt, amelynek részesei voltunk. Nem fizikálisan, hanem lelkileg. Én magyar szellemiségben nőttem föl. Apám, anyám, az egész családom magyar. Azok a mélységes magyar gyökerek, amik ott voltak Erdélyben és Székelyföldön, elszakíthatatlanok. Ettől függetlenül,

Ez egy ajándék a sorstól. Mert mindenre számítottam, csak arra nem, hogy Magyarországról Párizsba megyek koncertezni és kitűnő helyeken játszani. Ezt sorsszerűségnek nevezem, megkerülhetetlennek, ennek így kellett lennie.

Szilágyi Enikő

Mi az első magyarországi emléked?

Lengyel György nagyszerű igazgatóm volt Debrecenben, ott voltak az első gyönyörű szerepeim is: Hedda Gabler, Stuart Mária, az Amerikai Elektra Christinje... És itt éltem meg a poklok poklát is az első évadban, amikor több kolléga részéről ért méltatlan és ellenséges támadás. De hála Istennek a sikereim elsöpörték ezeket a bántalmakat.

Érdekes ismétlődés, hogy mindig két évet töltöttél társulatban.

Igen, két év Debrecen, két év Kecskemét, újra két év Debrecen, majd két év a Budapesti Kamaraszínházban. Mintha mindig két évre lett volna szabva a maradásom…Utána jött a szabadúszás, a Thália Színház, a Merlin Színház, a Bárka, a Szolnoki Szigligeti Szinház, a kolozsvári magyar színház... Sokat játszottam.

Milyen érzés most visszajönni?

Balázs Zolival már régóta tervezzük a közös munkát. Nagyon nyitott volt rám Kiss-B. Atilla főigazgató úr, aki – erdélyi származású művészként – ismerte a munkásságomat, fölkért művészi beszédet tanítani a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés szakán. Megtisztelő a bizalma! A Budapesti Operettszínházban zajlottak a felvételi vizsgák, és – nagy örömömre – csodálatos és tehetséges fiatalok jelentkeztek. Ha abból a 45 évnyi munkából, ami mögöttem van, csak néhány szeletet át tudok adni a diákjaimnak, már nem éltem hiába!

Most először tanítasz?

Debrecenben volt egy osztályom, ahol négy gyönyörű emberrel foglalkozhattam. Keresztes Tamással, aki most a Katonában játszik, Szabó Máté rendezővel, Gibárti Viktor operatőrrel és Pribék Nóra színésznővel. Nagyon szép két év volt…

Lám, a dolgok valahogy mégis körbeérnek.

Igen! Az élet édes és rettentő ízét soha nem vették ki a számból. Mert a szenvedés megedzi az embert! Nagyon le tudsz menni, nagyon mélyen taposnak beléd, nagyon sok rosszat okoznak, és érdekes módon, mégsem! Még erősebben és még megtisztultabban tudsz a felszínre kerülni! Ahol csak tudtak, ott vágták alattam a fát. Bántottak és hazudoztak rólam, hogy ellehetetlenítsenek. De mégis itt vagyok!

Támogatott tartalom.