Filmrendezőként hogyan talált meg a Rózsavölgyi Szalon felkérése?

Nagyon jó emlékként maradt meg bennem az első színpadi rendezésem, a Diploma előtt a Madách Színházban. A továbbiakban is kedvet éreztem a színházcsináláshoz. Örömmel vettem a Rózsavölgyi Szalon megkeresését: eredetileg egy másik darabra kértek fel, ami végül betegség miatt elmaradt. Aztán jött egy újabb hívás A Díjra. Elolvastam, nagyon izgalmasnak tartottam, és boldogan rábólintottam. 

A szerző történelmileg kiélezett helyzetekben, a tudomány, a politika „háttérszereplőit” helyezi reflektorfénybe. Mennyire kellett a próbák során háttérinformációkat is igénybe venni?

Otto Hahn és Lise Meitner találkozása megtörtént, ezt tudjuk Hahn emlékirataiból, amelyben annyit jegyzett meg: „kellemetlen” beszélgetés volt. A darabban ez a találkozás 1946-ban, közvetlenül a Hahnnak odaítélt Nobel-díj átadása előtt zajlik. Fokozottan feszült helyzetben. Utánajártunk, mindent, amit lehetett, elolvastunk a témában. Otto Hahn kémikus 1944-ben a maghasadásért Nobel-díjat kapott, amit a háború miatt csak 1946-ban tudott átvenni. Bár az elismerésben egyedül részesült, a kutatás, a maghasadás felfedezése közös munka eredménye volt Lise Meitner fizikussal, akivel harminc éven át dolgozott együtt. A felfedezés előtt néhány hónappal Meitner zsidó származása miatt Németországból Stockholmba kényszerült menekülni, ebben Hahn segített neki. A Nobel-díj átadása előtt Meitner betoppan Hahn szállodai szobájába, kérdőre vonja, miért nem említette meg a nevét egyetlen tudományos cikkben vagy interjúban sem. Levelek is léteznek annak bizonyítékául, hogy még akkor is kikérte Meitner véleményét, amikor az már Stockholmban élt. A maghasadás fogalmát is ő javasolta Hahnnak.

Vizuálisan gazdag, látványos filmes munkáidhoz képet mekkora kihívás egy zárt ajtók mögötti, szövegközpontú kamaradrámát színre vinni, minimális térben, minimális eszközökkel?

Épp ez az izgalmas benne, az emberi tartalmak, a két ember közötti feszültség, a sorsuk, a múltjuk összefonódása, ami nagy törést szenved. Közel másfél órás intenzív beszélgetés zajlik kettejük között hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Az érzelmek végtelen széles skálán mozognak, egyes pillanatokban felidézik a múltat, a közös emlékeket, és van, amikor egymás fejéhez vágják a sérelmeket.

Nyolcvan perc lüktetés zajlik a színpadon, amit nagyon finomra kell hangolni, hogy természetes, feszült maradjon. Az én kvázi karmesteri feladatom, hogy végigvezessem a színészeket ezen a rögös úton.

Herendi Gábor (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

A harmadik személy, Otto Hahn felesége háttérszereplőként van jelen…

Edit is sokszor bevonódik a történetbe, de csak az elején és a végén jelenik meg. Van egy úgynevezett szerelmi szál is, vagy inkább olyasfajta érzelemnek nevezném, mint amikor valaki rendkívül tiszteli a másik embert a tudásáért. Otto és Lise a harminc év alatt sokkal több időt töltöttek egymással, mint külön. Még a szabadidejükben is együtt voltak, hármasban jártak síelni, hegyet mászni. Lise Meitner a Hahn család részévé vált. Feltételezem, hogy ez nem a feleség teljes egyetértésével történt. Inkább arról lehet szó, hogy kompromisszumot kötött,

A ma nézőpontjából nézve tetten érhető, hol hibázott Otto Hahn? A saját becsvágyából feledkezett meg kutatótársáról?

Mindketten nagyon jól érvelnek. Nehezen mondható ki feketén-fehéren, kinek van igaza. Hahn abban valószínűleg hibázott, hogy egy adott ponton kizárta Meitnert a kutatásból, a kutatási eredményekből, sehol nem említette meg a nevét. Azzal érvelt, hogy a nő zsidó származása veszélyeztette volna mind a kutatást, mind az intézetet, ahol dolgozott Berlinben. Némileg kibújik a felelősség alól, mintegy kapaszkodónak tekinti, hogy a nácizmus, a zsidóüldözés kényszerítette erre. Ki tudja, talán gyáva volt ahhoz, hogy kiálljon Meitner mellett. A Mephistóban is előjön a dilemma, meddig szabad kiszolgálni a rendszert. Mondjuk, Otto Hahn semmilyen szinten nem vett részt az atombomba előállításában. Sőt! Öngyilkosságot akart elkövetni, amikor kiderült, hogy az amerikaiak felrobbantották az atombombát.

Manapság is égetően aktuális dilemma, meddig terjed a tudomány felelőssége, és hol kezdődik a társadalomé abban, hogy mire használnak fel egy találmányt...

A mesterséges intelligencia komoly felelősség a jövőnkre nézve. Mégsem lehet megróni azt, aki odáig fejlesztette a komputertechnikát, hogy ez létrejöhetett. Mindig a körülményeken múlik, hogy valami jóra fordítódik vagy rosszra. Ezen a téren nem vagyok optimista. Bármilyen újdonságot valami rosszra szoktunk inkább használni.

Seress Zoltán és Kiss Mari A Díj című előadás olvasópróbáján a Rózsavölgyi Szalonban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Mennyire volt elfogadott a nők helye a tudományban Meitner idejében? Azt hihetnénk, hogy Marie Curie kitaposta az utat a tudós nők előtt...

Komoly sarokköve Hahn és Meitner beszélgetésének a női egyenjogúság kérdése is. Meitner a főbejárat helyett egy hátsó ajtón mehetett be az intézet épületébe, ahol nem volt női mosdó, így a sarki kávézóét kellett igénybe vennie. Női tudósnak lenni ritkaságnak számított.

Nagy tisztelője Lise Meitnernek. Kaptunk tőle egy kedves levelet, egy ajánlást, amelyben azt írja: „Madame Curie és Lise Meitner öntudatos, okos és határozott egyéniségek voltak, és most sincsenek könnyű helyzetben a kutatónők, de Lise Meitner korában sokkal nehezebb volt az életük.” Nagyon megtisztelő az is, hogy Krausz Ferenc Nobel-díjas tudósunk is ajánlást írt az előadáshoz, ő hamarosan a Rózsavölgyi Szalon vendége lesz. Úgy fogalmazott: „Lise Meitner személyének, munkásságának nagy tisztelője vagyok, és nagy örömömre szolgál, hogy tragikus történetét ezzel a darabbal is megörökíti az emberiség az utókornak, ezzel is tisztelegve egy Nobel-díjra érdemes kutató emlékének.”

Méltó gesztus lett volna Otto Hahn részéről, ha a Nobel-díj átvételekor köszönetet mond Lise Meitnernek…

De nem tette. Másfél évvel a második világháború után a teljes beszédét Németország és a német tudósok rehabilitásának, a renoméjuk helyreállításának szentelte. Azt állította, német tudósok nem vettek részt a holokausztban, ami nem igaz. Komoly lelkiismeret-furdalása lehetett Meitner felé, mert végül alapított egy díjat, amit elsőként a fizikusnő kapott meg. Bizonyos értelemben Cyril Gely darabja Lise Meitner rehabilitációja. Nagyon sok örök érvényű, tanító jellegű emberi, erkölcsi dilemmát vet fel.

A színészek kiválasztása hogyan zajlott?

Seress Zolival már sokszor dolgoztam, hozzá illőnek éreztem Otto Hahn karakterét. Kiss Marival most dolgozunk először együtt, és nagyon jól áll neki Lise Meitner figurája. Fantasztikusak ők ketten, együtt. Szorcsik Krisztát – aki Edith Hahnt alakítja – régről ismerem, Zoli felesége. A feleség-szereposztás működik nála, elvégre otthonról hozza.

Seress Zoltán, Kiss Mari, Herendi Gábor és Szorcsik Kriszta A Díj című előadás olvasópróbáján a Rózsavölgyi Szalonban (Fotó/Forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)

Filmekről is szólva, a NER-kritikus Bűnös várossal kiírtad magad az állami filmfinanszírozási rendszerből...

Már előtte sem jutottam szóhoz a Nemzeti Filmintézetnél. Nem vagyok egyedül ezzel,

Nekem is ugyanaz a sors jut, mint a többieknek: megpróbálunk független filmeket készíteni, nagyon kevés pénzből. Most készülök egy független filmre. Felkértek rendezőnek, jónak találtam a forgatókönyvet, szívesen belevágtam.

Eldöntötted, hogy ebben a rendszerben nem pályázol többé?

Magamat hoznám kellemetlen helyzetbe. Hétszer is pályáztam, tele van a fiókom forgatókönyvekkel. Közönségfilmek, zenés film, kalandfilm, politikai tartalom nélkül. Vicces indokokkal utasították el ezeket a filmterveket. Elegem lett.

Mit tartanál érdemesnek megörökíteni a mából?

Borzasztóan hiányoznak azok a filmek, amelyek a jelenkort dolgozzák fel, a hihetetlen társadalmi megosztottságot, amit nagyon fájlalok.

A filmes szakmát is érinti ez a kettészakítottság?

Azt gondolom, a szakma döntő többsége egységfrontot alkot abban, hogy borzasztó ez a mai finanszírozási rendszer. Nem mondanám, hogy szét lenne szakítva a szakma, inkább teljesen új, szakmán kívüli emberek bukkantak fel, csinálnak most filmeket. Nem látok különösebb minőségi produkciókat. Még mindig a minimális állami összeggel finanszírozott inkubátorfilmek viszik a prímet, azokra érdemes odafigyelni.

Fejléckép: Herendi Gábor (fotó/forrás: Molnár Miklós / Rózsavölgyi Szalon)