Florian Zeller egészen friss (2012-es) darabja egy Alzheimer-kóros apáról és a róla gondoskodni akaró/kényszerülő lányáról a primer történet szintjén nagyjából úgy, azokon a stációkon keresztül halad, ahogy azt bárki, akinek a környezetében volt hasonló beteg, elmondhatná. A kezdeti, alkalmankénti segítéstől az ápolónő keresgélés viszontagságain, majd a kényszerű összeköltözésen és az ezzel járó összes konfliktuson keresztül egy intézetig.

A darab különlegessége, hogy a kívülállók szemszögéhez képest itt nagyrészt a beteg nézőpontjából láthatjuk, hogy éli meg a körülötte lévő világot. De csak nagyrészt: néha egyértelmű, hogy az apa (Lukáts Andor) fejével látunk, olyan szereplőt, aki a darab valóságában nem is létezik, de legalábbis nincs, vagy nem úgy van ott, máskor visszazökkenünk apa és lánya közös valóságába, megint máskor a többiek szemével látjuk őt. Gáspár Ildikó rendezése váltogatja ezeket a nézőpontokat, és ha ez néha okozhat is bizonytalanságot a nézőben, az összbenyomás mégis az, hogy a több szemszögűség az előadás erénye - amihez a bizonytalanság nagyon is hozzátartozhat.

Helyükön vannak a rendezői eszköztárból ehhez használt eszközök is: a vetítés, az árnyjáték. Amivel már nehezebb mit kezdeni, az a térben szétszórt papírgalacsinok folytonos összesöprése és ismételt szétszórása. Miközben világos, hogy mindez az idővel és a betegséggel folytatott, majdhogynem reménytelen harc, a megállíthatatlan entrópia metaforája, didaktikusan hangsúlyos motívummá teszik mindjárt az előadás elején, amikor a lány (Hámori Gabriella) szándékoltan ügyetlen söprögetése egy idő után (szándékoltan?) idegesítővé és hiteltelenné válik. Minderre később műanyagnak látszó, de üveghangon eltörő poharakkal is ráerősítenek.

A díszlet meghatározó részét azonban a színpadot félkörívben átszelő függöny adja. A vajszínű anyagon átszűrődő fények, a láthatatlan, néha csak körvonalaiban sejtett külvilág árnyképei sokkal kevésbé direkt, éppen ezért hatásosabb eszközök. Ahogy haladunk előre a stációkban, úgy nyílnak ki a függöny mögötti terek, miközben ezek a kinyílások valójában nem a külső világba, hanem az életből kifelé, az apa saját, külön világába vezetnek, ahová a lánya már nem mehet utána.

Ahogy a már említett papírsöprögetésben, pohártörésekben, a színészi játékban is érződik némi távolságtartás, különösen az előadás elején, a két főszereplő, Lukáts Andor és Hámori Gabriella kettősében. Mintha már ekkor két, egymás számára idegenné vált ember küszködne egymással. Hámori Gabriella szavaiból, gesztusaiból a kényszerű kötelesség érződik, az apához fűződő érzelmi kötelék azonban nem. Lukáts Andor játékából később eltűnik ez a távolságtartás, és éppen úgy rátalál a karakter rémült, gyermeki esendőségére, mint a nővérrel kokettáló, öreguras jovialitásra vagy a betegségből fakadó önző, kíméletlen hangra. Egy olyan apát formál meg, akit lehet szeretni és utálni, megsajnálni és menekülni tőle, megérteni, ahogy a betegség démonai egyre inkább bezárják a saját világába, és a világos pillanataiból meglátni, hogy milyen lehetett, amikor még az a másik, időközben elveszett önmaga volt. Hámori Gabriellánál, ha a mértéke csökken is, végig megmarad ez a távolság, és nem is nagyon lehet eldönteni, hogy a karaktere a rendezői szándék miatt marad érzelmileg távol az apától, vagy színészileg nem tudja megteremteni a közelséget. Átjön a lány kétségbeesett erőlködése, a saját életéért való küzdelme, a megbántottsága, amikor az apja folyton a - balesetben meghalt - testvérét emlegeti, az azonban nem világos, hogy érzelmileg hogyan viszonyul ehhez az apához.

Bohoczki Sára karikatúraszerű nővért formál, aki hol odaadó figyelemmel fordul a beteg felé, hol groteszk táncban tör ki. Makranczi Zalán a lány társának szerepében a helyzet megértése és a türelemvesztés között ingadozik. Lázár Kati (az apa képzeteiben élő lányként és nővérként is) nagyon természetesen van a helyén, ahogy Molnár Gusztáv is a (képzelt vagy nem képzelt) férfiak szerepében. Esetükben nem merülnek fel nézői kétségek, de remélhető, hogy ahogy távolodunk a bemutató időpontjától, ezek a kétségek másoknál is csökkennek majd.

Az Orlai Produkció nem először vállalkozik arra, hogy a könnyed, szórakoztató előadások mellett súlyos témáknak is színpadot adjon, gondoljunk csak a tavaly bemutatott, rákos betegekről szóló Happy Endingre. Kérdés, hogy mit adhat hozzá egy olyan előadás, mint az Apa, a figyelemfelhíváson, a különböző szempontok, utak mérlegelésén és - nem utolsó sorban - a színházi élményen túl mindahhoz, amit az ilyen helyzetekről tudunk vagy tudni vélünk? Amivel ez az előadás túl tud mutatni a konkrét betegségen, az minden bizonnyal sajátos nézőpontjában rejlik. Megpróbálni a másik fejével gondolkodni, és úgy nézni rá a saját helyzeteinkre, kapcsolatainkra, a másik igazságára - kortól és kórtól független hiánycikk az életünkben.