Szinte már szállóige a Kabóca Bábszínházzal kapcsolatban, hogy a világ legjobb bábszínházát akarjátok létrehozni. Mit értetek pontosan ez alatt?
Markó Róbert: A világ legjobb bábszínházának lenni elérhetetlen cél, de ha nem ezzel az attitűddel lépünk be ebbe az intézménybe, akkor nincs értelme a munkának. Ez a mondat számunkra arról szól, hogy folyamatosan haladjuk meg önmagunkat. Ez a szellemiség része, konkrétabban véve pedig jelen akarunk lenni a nemzetközi térképen. Szeretnénk a magyarországi bábműfajt keresztezni azzal a nagyon izgalmas művészi munkával, ami mondjuk Lengyelországban, Csehországban vagy a Baltikumban jelen van. Fontos állomása volt ennek folyamatnak a nemzetközi fesztiválunk, emellett dolgozunk olyan előadásokon, amik eljuthatnak a külföldi színterekbe is.
Kocsis Pál: Fogalmam sincs, milyen a világ legjobb bábszínháza, de én már láttam itt olyan előadást, amire azt tudom mondani, elférne a világ legjobb bábszínházának a színpadán. Én nagyon hiszek ebben, ahogy abban is, hogy e nélkül a szellemiség nélkül szinte hozzákezdeni sem érdemes.
2023 óta teljesen új helyen, új csapattal és új arculattal kezdtetek neki a munkának, ki lehet mondani, hogy a Kabóca Bánszínház korábbi élete amatőr vagy félamatőr környezetben telt?
MR: Erős túlzással, de igen. Viszont érdemes hozzátenni, hogy az összes vidéki bábszínház amatőr mozgalmakból indult el. A Kabóca esetében arról van szó, hogy maga a professzionális intézmény működésében volt amatőr. Ez főként amiatt volt így, mert gyakran cserélődtek a vezetői,
egy ötéves ciklus nem elég arra, hogy műsorpolitikában vagy művészi arculatban kirajzolódjon egy valóságos irány.
Ennek a színháznak az életében minden egyes új igazgató új irányt határozott meg, és ezek valahogy nem épültek egymásra szervesen. Mindeközben a magyarországi bábszínházakat az jellemzi, hogy a rendszerváltástól kezdve egy igazgató vezeti az adott intézményt, és az igazi generációváltás csak most kezdődik.
Mire kell a legnagyobb figyelmet fordítani egy vidéki bábszínház vezetésekor?
MR: Ahogy a vidéki prózai színházaknál, úgy itt is borzasztóan fontos, hogy milyen az otthonát adó város kulturális közege, a felépítése, a története, milyenek a hagyományai, a nézői, egyszóval mire kíváncsi a közönség, mennyire lehet innovatívnak lenni. Mi is próbálunk belekapaszkodni a veszprémiségbe, és emellett persze univerzálisan olyan értékeket vagy irányokat megfogalmazni, ami nemcsak a helyieket érdekelheti, hanem az országban bárkit. A miniévadunkra is egyaránt kíváncsi a szakmai és a nem-szakmai közönség.
Közönség a Kabóca Bábszínház miniévadán (Fotó/Forrás: Kabóca Bábszínház)
Pali, te sok vidéki színházban megfordultál már, mi a tapasztalatod a veszprémi közönséggel?
KP: Nem ismerem annyira őket, még kevés nézővel találkoztam, de ez is a véleményem: egyelőre kevesen vannak. Itt most a felnőtt nézőkre gondolok, mert a gyerekközönség terén hihetetlen jó számokat produkáltunk.
A felnőttek távolmaradásának oka valahol mégiscsak a Kabóca múltjában keresendő, hiszen az gyakorlatilag nem kínált ennek a rétegnek előadást.
Ahhoz a fajta felnőtt- és családi színházhoz, aminek próbáljuk a hagyományát megteremteni – főként Robi rendezéseivel – még nem igazán szoktak hozzá. A Kabóca itt, Veszprémben talán még kevés embernél van ugyanazon a polcon, mint mondjuk akármelyik másik színház. De szerintem ez nem veszprémi sajátosság, talán Győr kivételével minden vidéki bábszínház kapcsán elmondható.
MR: De tulajdonképpen, ezeknek a bábszínházaknak az intézményes léte is meglehetősen rövid, mondjuk harminc év. A szocializmusban alapvetően az ő feladatuk volt a vidéki gyerekközönség kiszolgálása. Ebben az időszakban egyenlőségjel tevődött a bábszínház és a gyerekszínház közé, mindez nem Magyarország-specifikus, hanem kelet-közép-európai jelenség. Hozzáteszem, van ennek jogos alapja, pszichológusok által igazolt, hogy az 5 és 10 év közötti közönség sok esetben könnyebben azonosul egy tárggyal vagy egy bábbal, mint egy jelmezes színésszel. Ugyanakkor a műfajban rejlő lehetőségek, a stilizáció, az absztrakció, az abszurd, a groteszk meg az irónia igenis alkalmassá teszi a bábot a felnőtt közönség meghódítására. Igen, a mi nézőink 90 százalékát is a gyerekek és családok teszik ki, de egy ilyen alternatív felnőtt színházi irányra szükség lehet egy ötvenezres városban. Pali Győrt említette, ahol 15-20 éves munkája van a Vaskakasnak abban, hogy elérte a felnőtt közönséget is, és bekerült a köztudatba, ugyanez történik a Budapest Bábszínházban is Ellinger Edina igazgatásával. Nálunk ez a folyamat most indult el.
Az eddig látott előadásokon azt tapasztaltam, hogy nagyon tudatosan szólnak egyszerre a gyerekhez és a felnőtthöz is.
KP: Ez valóban tudatos, és színészként is jót tesz, ha ennyi mindenkire kell figyelni, de ami a legfontosabb: ha a gyerek és a felnőtt is jól érzi magát egy előadáson, akkor együtt érzik jól magukat. És ez a fajta közös élmény szerintem sokkal többet tud jelenteni. Kaposváron is a hétvégi matinéelőadásokat szerettem, ahol akár több generáció is eljött, egészen más volt a hangulat. De itt, a Kabócában is elcsíptem már többször fontos pillanatokat, amikor például egy apuka beült telefonozva egy előadásra, aztán tíz perc múlva fölnézett, elkezdett röhögni, és eltette a telefont. Az ilyen kis változásokért szeretnénk színházat csinálni.
Prózai színészként mi a viszonyod a báb műfajához?
KP: Mondjuk úgy, hogy ismerkedésben vagyunk egymással. Mióta behatóbban foglalkozom vele, rájöttem, hogy láttam már nagyon komoly bábelőadásokat, csak nem a műfaj okán, hanem mondjuk, mert egy japán Oidipuszt akartam megnézni. És az is igaz, hogy életem során számtalan olyan rendezővel dolgoztam, aki tulajdonképpen egyfajta bábos gondolkodást képviselt. Rusznyák Gábort is ki tudnám emelni például, akinél a tárgyaknak mindig volt története. Ez egyébként a román színház jellemző vonása, amit én végtelenül szeretek. De ez csak a hozzáállásom, azt muszáj leszögeznem, hogy ez egy végtelenül technikai műfaj, rengeteget kell még tanulnom.
Jelenet a Szélkötő Kalamona című előadásból (Fotó/Forrás: Peka Roland / Kabóca Bábszínház)
Ha már itt tartunk, mit tanultok egymástól a közös munka során?
MR: Palitól sok olyat kapok, ami a bábművészoktatásban kevésbé volt jelen. Ugye a mi képzésünknél a bábos szaktudás elsajátítása volt a legfontosabb, és mindez pusztán fizikai időkorlátokat tekintve is rengeteg mindent elvesz abból a fajta színészképzési lehetőségből, ami a prózai osztályokban jelen van. Meczner János azt szokta mondani, hogy a bábszínész olyan színész, aki bábozni is tud. Ezt én is így gondolom, ezért jó, hogy nálunk olyan művészeti vezető van, aki nem bábos világból jön. Amikor elkezdtük a közös munkát, akkor a társulat egyfajta képzése volt a cél, aztán természetes módon alakult ki ez a munkakör, és Palié lett. Én akkor tudok igazán jól működni egy társulatban, hogyha megtalálhatom, vagy kialakíthatom azt a feladatkört, ami nekem is komfortos, meg a közösségnek is jó.
Nálunk valahogy így alakulnak ki a feladatkörök, organikusan a színház előmenetelének tempója függvényében.
KP: Dramaturgiailag nagyon nagy a különbség a között, ahogyan a prózai meg a bábelőadások dolgoznak. Én szeretem az apró részletességgel kibontott történeteket, a bábszínháznál meg bizony sokkal szélesebb ecsetvonásokkal kell dolgozni. Ez egyfajta sűrített színház, ahol pillanatok alatt történinek a dolgok, és a játékidő is rövidebb. Egyébként csináltam már ilyen előadást, pont Kecskeméten, a Vérnász ilyesmi lett, és rettenetesen élveztem. Úgyhogy sokat tanulok, Robitól elsősorban türelmet, amiben ő sokkal jobb, mint én.
Mire lehettek igazán büszkék?
MR: Leginkább erre az egész helyre, az épületegyüttesre. Mi úgy vágtunk neki ennek az egésznek, hogy meglegyen a kellő infrastruktúra a magas színvonalú művészi munkához. Az épület erre maximálisan megfelel, és elképesztően jó helyen van. A színház arculata szintén a büszkeségünk, gondolok itt a dizájnra, a logóra. Hiszen a színházzal való kapcsolat ott kezdődik, hogy bejössz egy épületbe vagy felmész egy honlapra, rátalálsz a közösségi médiában, megnézel egy plakátot, szórólapot. Viszonylag egységes, de ami annál is fontosabb, egyedi a színházunk arculata, tehát összetéveszthetetlen a magyarországi színházi szakmán belül. A közönségbázis megnövelésére megint csak büszkék lehetünk, hiszen három és félszeresére nőtt a nézőszámunk, plusz lecseréltük a komplett repertoárt, és növeltük az előadások számát. És nem utolsósorban születtek olyan előadások is, amikre szakmailag igazán büszkék lehetünk.
KP: Amire én úgymond specifikusan büszke tudok lenni, az az, hogy nálunk szeretnek játszani a színészek, és hogy az előadások nem rekednek meg, hanem fejlődnek. Tulajdonképpen állandóan érnek kellemes meglepetések ezzel kapcsolatban.
Jelenet a Csillagbusz című előadásból (Fotó/Forrás: Peka Roland / Kabóca Bábszínház)
Mennyire hierarchikus egy ilyen, gyakorlatilag a nulláról felépülő rendszer?
MR: Szerintem hierarchia nélkül nincs színház. Én nagyon erősen hiszek társadalmi szinten a demokráciában, nincs annál működőképesebb rendszer, de a színházban csak bizonyos szintig tud működni a demokrácia. Lehet nyitottnak lenni, lehet vitázni, kíváncsinak lenni más véleményére, nyitott ajtókkal működtetni a vezetést, de a végső döntést mégiscsak a hierarchia csúcsán kell meghozni, és az ezzel járó felelősséget is vállalni kell. Ahogy a programunban megfogalmaztuk, tradíció és innováció mentén gondolkodunk, és azt gondolom, van olyan, amit egy hagyományos színházi struktúrából érdemes továbbvinni. És persze, ami nem korszerű vagy kontraproduktív, azt elhagyni.
Egy színház életében magától értetődő dolog, hogy prioritást élvez az előadás, aztán a próba, és csak aztán a magánélet.
Ennek kénytelenek vagyunk alávetni magunkat, ezt várom el a kollégáktól és magamtól is. Ez a komoly munka oka lehet a fluktuációnak is, hiszen aki ezzel elvi szinten nem tud azonosulni, vagy nem tudja ehhez hozzáigazítani az életvitelét, annak művészi kiválóság ide vagy oda, nem kell velünk dolgoznia. De fontos hangsúlyoznom, hogy a színházi hierarchia számomra nem az ordibáló rendezőt vagy a 60 év feletti, elnyomó férfi igazgatót jelenti. Ezt a jelenséget már jócskán meghaladta az idő, lehet normálisan is kommunikálni és színházat vezetni.
KP: A színházcsinálással együtt jár egy bizonyos önzetlen áldozathozatal. Furán hangozhat így kimondva, de mégiscsak erről van szó. És Robi jól mondja, hogy egy ilyen közeg kiveti magából azt, aki nem gondolja komolyan a színházcsinálást. Aki viszont odateszi magát, legyen az olyan színész, aki Pécsről jár ide vagy aki többgyermekes családanya, az valami iszonyat erőt képvisel. Olyan erőt, amiből tud születni nemzetközi fesztivál és miniévad.
A Patkó Bandi legendája a Kabóca Bábszínház miniévadán (Fotó/Forrás: Kabóca Bábszínház)
Bár, ahogy említettem, a felnőttközönségnek szóló üzenetek, kikacsintások, áthallások, a társadalomkritika mind-mind megjelenik a Kabóca előadásaiban, jövőre viszont nagy vállalásként minden szombaton lesz felnőtt bábszínházi előadás, sőt improvizációs esteket is terveztek. Mit vártok ettől?
MB: A társadalomkritikához csak annyit fűznék hozzá, hogy én nem szeretem azt a színházat, ami direkt politizál vagy direkt reflektál. Mi zömmel népmeséket dolgozunk fel, és ezeknek a történeteknek az örökérvényűségük miatt egyszerűen alámegy az élet. Van, ami aktuálisabb, és van, ami nem, de bármihez nyúlsz, az nem tud nem a mának szólni. A gyerekközönséget persze sosem traktálnánk közéleti aktualitásokra utaló poénokkal, értelme se volna, de mégiscsak az volna a cél, hogy valamilyen szinten tükröt tartsunk a természetnek és saját magunknak az előadásainkon keresztül. A szombati alkalmakkal az a célunk, hogy megmutassuk, ezt a fajta – leginkább szórakoztató – tükörbenézést át lehet élni a mi, felnőtteknek szóló előadásainkon is. A heti egy alkalom abból adódik, hogy a város hozzászokjon. Hogy a veszprémi polgár szombat este kulturális kikapcsolódásként ne csak a Petőfi Színház, a Pannon Várszínház vagy a Hangvilla programjai közül választhasson. Az impróval pedig valami olyasmit szerettünk volna, ami még sohasem volt. Hiszen a műfaj gyakorlatilag ledobja magáról a rögtönzést.
KP: Nagy rácsodálkozás ért az édes hazám próbafolyamata alatt, amikor Markó-Valentyik Annát megkértem, hogy a bunraku mozgatása közben mondjon el egy verset. Nyilván volt az előadásában rossz vagy nem odaillő mozdulat is, de elképesztő ereje volt a rögtönzésének, hiszen egy profi bábosról beszélünk. Ez a jövő évadban beinduló bábos imprózás sztárvendégekkel fog megvalósulni, igazából a célunk az, hogy a közönség rácsodálkozhasson erre varázsra, miközben jól érzi magát, természetesen.
Kocsis Pál és Markó Róbert a 2024-es Kabóciádén (Fotó/Forrás: Peka Roland)
Mi az, amivel leginkább meg kell küzdenetek a színház életében?
KP: A rossz beidegződésekkel. Számomra ezt jelenti a szocialista munkaerkölcs és munkatempó, amit még a szüleink, nagyszüleink hagyományoztak ránk. Nehéz ezt körülírni, de része valami általános rossz szájíz, kedvetlenség, bizalmatlanság, sumákolás. Szerintem nemcsak a Kabóca, hanem Magyarország és Közép-Európa működésének a legfőbb ellensége ez a fajta attitűd, amit próbálunk valamiféleképpen kiműteni tulajdonképpen magunkból is. Mert ilyen kis megúszásokra mindenki hajlamos.
MR: Abszolút egyetértek, plusz még hozzátenném, hogy meg kell tanulnunk elfogadni, hogy sosem lesznek maximálisan ideálisak a körülmények. Tehát hogyha arra vágyunk, hogy minden klappoljon, mindenki ráérjen, legyen pénzünk is, próbatermünk, a híres emberek is pont ráérjenek, a nap is süssön, na és akkor fogjuk megcsinálni életünk előadását vagy fesztiválját… nos, akkor az a büdös életben nem fog megszületni. A melóban van a siker – vagy hogy szokták mondani? – inkább csináljuk, minthogy várjunk a legideálisabb körülményekre.
Fejléckép: Kocsis Pál és Markó Róbert, a Kabóca Bábszínház vezetői (fotó / forrás: Toroczkai Csaba / Kabóca Bábszínház)
hírlevél
