Rajzolsz rám holdat?

Semmit nem kérdezek senkitől rólad, másra

figyelek, könnyebb lesz, a hidegre mondjuk,

itt ez a rezgő nyomorúság az utcán, lélegzik,

hogy fázhat, jobban zavar a mi bánatunknál,

lüktetve rohan a karácsony, még ez is, a rend

megzökkent, Tündér Sziszi, felborult minden

működő, csatangol benned egy elvándorolt

mellszövet, aznap, amikor indult, kövér, nagy

halakról álmodtál, akkorákról, mint egy hetes

busz, a lehetőségek igéretét akkor válthatta fel

az elvesztéstől való félelem.

Ezüst, nagy halakon lépkedtünk az álmodban,

Tündér Sziszi, mintha hatalmas minták lettek

volna alattunk, holdasak, de igazi halak voltak,

a legszebb rám nézett, beszélt oldalra fordított

okos fejével, nem értettem, mit mond és mit

akar, a te álmod volt, nem az enyém, álltál a

gyönyörű holdhalon, lassan kezdtél el csúszni,

mindjárt bajban leszel, gondoltam, megemellek,

magam fölé tollak, fogást kerestem, éreztelek,

kezemben voltak a megamellek, megcsúsztam

én is, nem bírtalak tartani.

Az én álmom más volt aznap, keltek a fények,

autóban ültünk, mondom inkább jelenben, nem

látok ki jól, elmosódik minden, eső eshet, vagy

valami még rosszabb, várom az ütközést, tartom

görcsben a kormányt, különös, még mindig nem

csattanunk, fájni fog, mégse félek, oldalra nézek,

itt se vagy, mellettem ültél, biringáztál az előbb,

ólomlábakon járnak a másodpercek, hát meg se

halsz velem, de borzasztó, jobb lenne, ha csak

álmodnék, hova tűntél, mélytengerlány, Tündér

Sziszi, szép szerelmesem?

Tiszta női hang ébreszt, azt mondja: “fal”, a te

hangod ez az én álmomban, fekszünk, ezt nem

értem, hogyhogy válaszolsz, víz jön majd szembe

vagy a semmi, ezen tűnődtem épp, és akkor “fal”,

mondod, szóval te meg az én álmomat látod hunyt

szemed mögött, és beleszólsz, nem voltál velem,

mikor majdnem meghaltam, gyámoltalan leszek

most már, mint egy kabátját ki-be gomboló ember,

rajzolj rám holdat, Tündér Sziszi, akkor olyan lesz,

mintha ébrednénk, és álmunkat befutná egy szép,

lelakkozott szőlőgyökér.