Fidelio Est: Könnyebb vagy nehezebb a munka a sok éve tartó ismeretség miatt?
Béres Márta: Nekem az nagyon egyértelmű, hogy együtt vagyunk. Olyan értelemben persze, hogy van hátulütője, hogy néha azt kívánom, vigyenek egy kicsit másfelé az útjaink, ugyanakkor viszont ha máshol dolgozom, és visszajövök, mindig megerősödik az az érzés, hogy nekem itt a helyem. Nem tudok olyan címkét ragasztani a kettőnk kapcsolatára, ami teljesen megfelelne a valóságnak, mondhatnám, hogy ő a nővérem, a barátom, a munkatársnőm, ugyanakkor valahol mindegyik igaz és hamis is.
Erdély Andrea: Felelősségérzettel jár, hiszen segíteni, inspirálni kell egymást. Van hátránya, persze, mert egy idő után már nehezebben viseled el a másikat, ugyanakkor nagyobb a feladat is, mert meg kell lepned a többieket. Ez viszont munkára serkent, arra, hogy tudatosan fejlődj. Ahhoz, hogy ne unjuk meg egymást, hogy mindig tudjunk újat mutatni, dolgozni kell.
FE: Alig vesztek elő "megírt" darabokat. Előadásaitoknak persze mindig van egy kiindulópontja Brechttől Pilinszkyig, Danilo Kištől Albert Camus-ig, de az alapanyagból csak a gondolati mag marad meg, a szövegek sajátjaitokká válnak. Hogyan működik egy ilyen alkotófolyamat?
BM: Beszélgetünk. András (Urbán András rendező, a társulat vezetője - a szerk.) felvet egy témát, és arról mindenki elmondja a gondolatait, a véleményét. Nagyon különbözőek vagyunk, és bármennyire is ismerjük egymást, mégsem tudom, mire számíthatok. Rengeteg meglepetéssel járnak ezek a viták, gyakran én is meglepődök magamon, és állandóan arra kell rájönnöm, hogy bármilyen régóta ismerjük egymást, mégsem ismertük még ki egymást az utolsó sejtekig. A Beach alapkérdése az volt, mi az, ami bennünket zavar, pedig nem kellene, hogy zavarjon, vagy ami arról árulkodhat, hogy a toleranciahatárunk nem túl magas. A beszélgetésekből lettek az improvizációk, lassan kialakultak a témák, amik köré csoportosult az előadás. Azt hiszem, a mi közös munkánkban azt a pillanatot szeretem a legjobban, amikor András kiválasztja, mi kerül az előadásba, és azt, amikor megszületik az előadás. Ez kétszer történik meg. Először akkor, amikor először játsszuk, mert azt soha nem lehet tudni, milyen hatása lesz. Hogy megbontránkoztat-e, és a reakciók bennünk hogyan csapódnak le. Másodszor pedig akkor, amikorra leülepszik, és bár marad az improvizatív jelleg, az élőségéből nem veszít, de már tudatosan tudunk létezni benne, és arra újra építhetünk.
EA: Nekem a Beach alapanyagáról, a Közönyről, a szemtelen őszinteség jutott eszembe, meg hogy mennyire kevés az őszinteség manapság. A másság, annak fölvállalása akár a várható következmények ismeretében. Bár Andrásra és egymásra rá kell hangolódni, de mindent ki merünk mondani, mert megteremtődik az a bizalmi hangulat, amiből az improvizatív gyakorlatok kiindulhatnak. Ad időt arra, hogy egy adott témával dolgozzunk. Van, hogy darálod a szöveget, és egy idő után nem tudod visszafogni magad, muszáj kimondanod, kimutatnod mindent, ami az eszedbe jut, mert nem nyúlhatsz semmihez, ami előre kitalált. Ezek, a tehetetlenség állapotában a tudatalattiból feltörő dolgok a legérdekesebbek. Az nagyon fontos Andrásnál, hogy ő ezt kivárja, hogy megfeledkezz mindenről. Ezek ellenére az alapanyagból természetesen nem csak a gondolati mag marad meg.
FE: Felvetődött a pécsi szakmai beszélgetésen, és több kritikus kolléga is az Urbi et Orbihoz hasonlítja a Beachet.
BM: Kicsit olyan, mintha az embert beállították volna a saját árnyékába. Számomra nagyon fontos volt az Urbi..., és tudom, hogy sokaknak az az "igazi kosztolányis előadás", és az a mérce. Az valahogy meghatározott egy irányt, egy kifejezésmódot, amerre megyünk, amin keresztül azóta is kommunikálunk.
EA: Nagyon másnak érzem a két előadást. Sok kritikát kapunk, hogy ismételjük magunkat, de magunkat ismételjük. Nem utánozunk senkit, nekünk ez a nyelvünk. Az Andrásé és a miénk. Ezt hoztuk ki egymásból, és nem hiszem, hogy mindig ezt fogjuk beszélni, hogy ebbe beleragadunk, mert zajlik az életünk, éretebbek leszünk, más tapasztalatokat szerzünk. Mert változunk. Mellesleg a Beach nem önmagunk ismétlése, tovább lépés, egy újabb állomás.
FE: Obligát a kérdés: mennyire fontosak a díjak?
BM: Jó érzéssel töltenek el, de olyan, mint ha sportként fognánk fel a művészetet. Mi alapján lehet eldönteni, hogy nagyon különböző stílusú és irányultságú színházak közül melyik a jobb? Mi a mérce, ami alapján hasonlítanak bennünket egymáshoz? A művészet számomra arról szól, hogy egyedi, és mer az lenni, ami.
EA: Örülök a díjaknak, de meg is ijedek tőlük, mert felelősséget és elvárásokat támasztanak, sokszor feleslegeseket is. Azért pedig szomorú voltam, hogy csak mi ketten kaptuk. Más, amikor egy színházban nagy a társulat, a Kosztolányiban viszont csak öten vagyunk. Itt egészen más az alkotás folyamata, igazi közös munkáról van szó. Ebben a díjban ezért Imre és Árpád (Mikes Imre Elek és Mészáros Árpád - a szerk.) is benne vannak.
FE: Nemsokára Japánba utazol Min Tanaka workshopjára. Mi vonz benne?
EA: Döbrei Dénessel és Varga Henivel dolgozva találkoztam azzal az egészen másfajta szemszöggel, ahogyan Tanaka a színészt, a testet látja, és számított, hogy András is dolgozott Tanakával. Azt hiszem, időről időre ki kell lépni abból, ahol vagy, és külső szemmel meg kell nézni önmagad és a helyzeted. Ha ez nem történik meg, nem lehetsz objektív magaddal szemben. Ahhoz, hogy tudjak beszélni, hogy képes legyek mindig a nulláról kezdeni, látnom kell magam kívülről, ezt pedig radikálisan csak akkor tudom megvalósítani, ha egy idegen környezetbe, messzire, ismeretlen helyre, ismeretlen emberek közé utazom. Elvárásaim nincsenek, csak annyi, hogy új ajtók nyíljanak a bensőmben, hogy tanuljak és új tapasztalatokat szerezzek. Hogy találkozhassak olyanokkal, akiknek ugyanazok a dolgok fontosak, amik nekem: a munka, a szeretet, az odaadás. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy eljuthatok Min Tanaka workshopjára, hiszen jelentkezni kellett és nem mindenkinek adatott meg a lehetőség, hogy vele dolgozhasson. Nagyon kemény munka vár rám. Szeretném az ott gyűjtött tapasztalatokat hazahozni és az életemben és a színpadi jelenlétemben kamatoztatni és tovább adni. 2007-ben és 2009-ben voltam Kanadában Richard Nieoczym workshopján. Amikor hazajöttem, sokan értetlenül álltak az előtt, hogy a húsz nap alatt kenuztam, néztem az erdőt, vagy épp egy békával beszélgettem. Na igen, de amikor kenuztam, vagy néztem az erdőt és a kegyetlen csöndben ültem (hiszen az elvonulás volt), vagy egy békával beszélgettem, milyen belső örvényekkel szembesültem, milyen energiák mozdultak meg bennem és azok, hogyan kerültek a helyükre egy másik előjellel, az nem elmondható. Richard ráébresztő odafigyelése nélkül ez nem történhetett volna meg. Vannak, akik értik, miért fontos ez nekem, mások azt kérdezik: Megint mész furcsálkodni? Megyek.
FE: Márti, te viszont maradsz itthon.
BM: Engem nagyon foglalkoztat egy ideje az egyszerűsödés, a letisztulás. Minden emberben benne van a tetszeni vágyás, és ha ezt le tudom vetkőzni, az hihetetlen szabadsággal jár. Nekem nem az a fontos, amilyen voltam vagy amilyen leszek, hanem az, amilyen éppen vagyok. Én pedig most értem el oda, hogy nem akarok megfelelni. Az idén nem lesznek nagy utazások, inkább leülök egy fa alá egy időre. Szokták mondani, hogy megvan az ideje a gyásznak is, az örömnek is. És annak is, amikor menni kell, meg annak is, amikor maradni.