Napjainkban egyre népszerűbb foglalkozni a mentális egészségünkkel. Társadalmunkban tudatosulni látszik, hogy a boldog és teljes élethez nemcsak a karrierben elért sikerek, az anyagi jólét és a fizikai egészség szükséges, hanem pszichés kiegyensúlyozottságunk is elengedhetetlen. Ugyanakkor a népszerűségre könnyen rátelepszik a divat, és a mentálhigiénés szakemberek mellett megjelenik a konyhapszichológia. Ennek következményeként a közbeszédben is elkezdtünk pszichológiai címkéket aggatni egymásra vagy önmagukra, sokszor alaptalanul. Emiatt mindig nagy kérdés bennem, hogy mit kezd a színház az olyan klasszikus darabokkal, melyek a pszichoanalízis hajnalán íródtak, vállaltan a lélektani realizmus esztétikai regiszterében. Képesek mélyíteni gondolkodásunkat a lelki folyamatokról, vagy éppen sematizálásra késztetik a befogadót? Kérdés, hogy
érvényesek-e még a lassan százötven évvel ezelőtti karakterek,
lélektani patológiájukat meghaladta-e már korunk, vagy még magunkra ismerünk bennük. Panoptikumba illő bábukká merevedtek, vagy lélektani ősképek ma is eleven figurái?
Urbán-Szabó Fanni és Dobó Enikő a Hedda Gablerben (Fotó/Forrás: Prokl Violetta Photography / Jászai Mari Színház)
Ibsen Hedda Gablere kapcsán azt érzem, hogy a határán van a panoptikumnak – dramaturgiáját már saját korában is sokan túl visszafogottnak és kimértnek tartották – viszont bőséggel rendelkezik olyan pontokkal, fordulatokkal, titkokkal, amelyek mentén egy rendező-dramaturg páros életet lehelhet bele. Guelmino Sándor egy személyben rendezőként és dramaturgként lett e darab Frankenstein doktora.
A mára halott anyagból alkotott egy picit darabos, picit fércelt, nem hibátlan, ám szeretetreméltó és emberi igazságokról szóló, érző lényt.
A néhol homályos történetet komoly tudatossággal mesélte el a nézőknek, a mai kornak megfelelően volt hatáskeltő, kemény, szókimondó, nélkülözve mindenféle múlt századi „lila ködöt”, ugyanakkor pont annyi kétértelműséget hagyott a darabban, hogy hazafelé sétálva legyen min vitatkozni a karakterek motivációiról, tetteiről, vétkeiről.
Dobó Enikő és Crespo Rodrigo a Hedda Gablerben (Fotó/Forrás: Prokl Violetta Photography / Jászai Mari Színház)
A korszerűen frissített szövegből kimaradnak az avittas frázisok, ugyanakkor Guelmino mai vicceket, szóképeket is csak éppen, hogy a poén kedvéért írt bele. A színpadi szöveg élőbeszédszerű volt, a dialógusok könnyedén és dinamikusan hangzottak el. A nyelvezet felszámolta az évszázados távolságot a karakterek és a nézők között. A rendezőnek nagyon határozott elképzelései voltak a karakterekről, erős kézzel állította őket dramaturgiai irányba, párhuzamos utakon terelve őket a végkifejlet felé. Ez jót tett az anyagnak, hiszen az eredeti szövegnek felróható, hogy az egymást követő jelenetekben kevés az előremozdulás, a dráma mintha ugyanazokat a köröket róná. Például a felvázolt szeretői négyszögben minden karakter megbeszéli egymással a helyzetet, melyek sok újdonsággal nem licitálnak egymásra. Ugyanakkor az első felvonásban még így is sok egy helyben járó dialógus követi egymást, talán a prológus részből érdemes lett volna többet húzni. A közel háromórás előadás bő két órában még feszesebb lehetett volna.
Figeczky Bence, Mikola Gergő, és Crespo Rodrigo a Hedda Gablerben (Fotó/Forrás: Prokl Violetta Photography / Jászai Mari Színház)
A rendezés hagyott időt a lélektani szálak kibontakozására, ezek ellenpontozásaként az előadás nem félt a bohózatba illő jeleneteket jó arányérzékkel kijátszani. Az akciófilmes betétek sármos atmoszférát adtak az alapvetően sötétlelkű érzelmi gengszterektől hemzsegő történetnek, akik kéjesen kínozzák egymást a pusztulásba. Jó megoldás egy alapvetően szövegalapú, szinte társalgási dráma dinamizálásához, de bizonyos részeken egy kissé talán elbillent az arány az akció javára. Már csak azért is, mert
rég láttam ennyire egységesen magas színvonalú színészi teljesítményt,
és gyakran a zenés betétek helyett szívesebben figyeltem volna a játszók lélektani pillanatait.
Hedda szerepében Dobó Enikő sziporkázott: maximálisan átélte azokat az érzelmi mélységeket és magasságokat, amelyeket ez a szerep elbír. Márpedig sokat elbír. A hisztéria tetőfokán – ahová az előadás ideje alatt többször is eljut Hedda – is kontrollált volt, mégis elsöprő erejű, az érzelmi lejtmenetekkor csontig hatolóan fájdalmas, ám egy pillanatra sem hajlik brazil, illetve norvég szappanoperába. Férje szerepében Figeczky Bence hozta a naiv, papucsférj bohócalakját, akiről azt hisszük, semmiről sem tud. Mégis megvoltak a pillanatai, amikor kiderült, milyen küzdelmeket él át, milyen könnyen válik gyarlóvá és bűnössé, és mekkora harag lakozik benne. Töketlen bohócsága talán csak vállalt menedéke.
Mikola Gergő és Urbán-Szabó Fanni a Hedda Gablerben (Fotó/Forrás: Prokl Violetta Photography / Jászai Mari Színház)
Brack bíróként Crespo Rodrigo méltóságteljes házibarát, a város megbecsült elöljárója, a család segítője. Az előadás első felében szimpatikus úriember, a férj barátja, a feleség finom stílusú szeretője. A második felvonásban fokozatosan válik semmitől sem visszariadó zsarnokká, zsarolóvá, kegyetlen kéjvágyó despotává. Karaktere az előadás végére egészen ördögivé válik. Lövborgként Mikola Gergő szikár zsenijének homlokán ott volt a bukásra ítéltek bélyege, szenvedését láttuk szenvedélye és az emberiség jövőjével, megváltásával foglalkozó ikaroszi hivatása között. Urbán-Szabó Fanni Elvstedné kiszolgáltatott, gyöngelelkű szerepével felvette a harcot, és nem lett egyszerű untermanja Heddának. Egri Márta pedig a nagynéni rövid szerepében is emlékezetes pontokon vált fenyegetővé Hedda boldogságára nézve.
Figeczky Bence és Dobó Enikő a Hedda Gablerben (Fotó/Forrás: Prokl Violetta Photography / Jászai Mari Színház)
Talán túl triviális lett a szereposztás. Mindenki túlontúl elemében, szerepében van, ez kissé a karakterek köré épült sztereotípiákat erősíti. Persze a primer hatás szempontjából ez teljesen érthető rendezői döntés. A továbbgondolás lehetőségeit viszont lezárja. Az unalomba fulladó, de virtusos nő túlszexualizált; a naiv férj esetlen; a kéjragadozó sikerekben meglett, sármosan öregedő magabiztos férfi; a zseni pedig egyértelműen zseni, csak épp élni nem tud. Ezek a trivialitások elsősorban a szövegből jönnek, de emiatt egy színpadi adaptáció megpróbálhatna ellenük dolgozni, mert így a köznyelvben divattá váló pszichológiai sablonokkal való gondolkodást erősíti.
Ondraschek Péter díszlete és Kárpáti Enikő jelmezei letisztult miliőt szolgáltattak
a megépülésre képtelen babaház
világához. Hedda jelmeze vált túl frivollá számomra, pedig nem szeretem színházban a nézői frigidséget. Viszont Dobó Enikő szerepbeli szexusa színészi jelenlétéből fakad, nem pedig szerepbe foglalt magamutogatásából. Persze, a koncepció lehet a női test tárgyiasítása, szexualizálása a férfiak részéről, de viselkedését és öltözetét nem a férfiak kényszerítik rá. Vagy Hedda szexualizálja önmagát? A meztelenség és a test szexuális energiáinak hatalma is lehet egy érvényes, ábrázolni kívánt téma, de ehhez talán nem egy félvilági nő megjelenítése az egyetlen választható út.
Dobó Enikő a Hedda Gablerben (Fotó/Forrás: Prokl Violetta Photography / Jászai Mari Színház)
Az előadás végén a sötétben a nézőtéren a mély csend, majd a többszörös vastaps egyértelműen jelezte, hogy hatásos és emlékezetes produkció született. Gyakran a hatalom fogalmára anyagi, politikai, társadalmi kontextusban gondolunk. A tatabányai Hedda Gabler után az a benyomásom maradt, hogy szabadságunkat leginkább saját érzelmeink és a személyes viszonyrendszereinkből felhúzott falak tudják korlátozni. Mindenki szorgalmasan és vakon építi saját börtönét.
Szerző: Varga-Amár Rudolf, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakos hallgatója
Fejléckép: Dobó Enikő a Hedda Gablerben (fotó / forrás: Prokl Violetta Photography / Jászai Mari Színház)
hírlevél
