Az iglic Hamvai Kornél fordításán átszűrt különös nyelve maga is elszólások, nyelvbotlások, termékeny félresiklások indulatkitörésekké alakított szövedéke, emberi kínok és vágyak, szabad asszociációk üledéke. "Talán nem járok oda-viszály oda-viszony víziszony az álmaidban, nem falom fel keselyű csokoládéd, nem állok ott vigyázz kész freud amikor jajung rajta és rajcsúroz egy ficsur kicsurog?" - fröcsögi Pelsőczy Réka rosszkedvében ártó szellemként. Van csillagfejű varázspálcája és tüllszoknyája, de ruhájának feketesége és pirossal színezett punk-frizurája messziről hirdeti iglicének másságát: éppen úgy elvéti a szirupos, rózsaszín jótündér-skatulyát, ahogy kiszemelt áldozatai sem képesek megfelelni a kismamáknak szánt idilli sztereotípiának.

Az angol Caryl Churchill kilencvenes években kiadott, és szinte az eredetivel egy időben Magyarországon is megjelent drámájának zűrzavaros, közönyös, sötét világában egyébként is minden kifordul a sarkából: átlag-nagyváros átlag-emberei keverednek a szellemvilág torz véglényeivel, a történetbeli valóság és mese pedig szétszálazhatatlannak tűnik. Cziegler Balázs forgószínpadra épített díszletét az iglic időnként kelletlenül nekiveselkedve mozgásba lendíti, de a szellős váz minden oldalról ugyanazt a vigasztalan ürességet mutatja, kezdettől összemosva fent és lent történéseit.

Mégis akad Tengely Gábor rendezésében egy apró, a szürreális forgatagot lehorgonyzó jelzés: a Katona József Színház és a Budapest Bábszínház közös előadásában csak látszólag nincsenek bábok. Miközben a rendező ellenáll a kínálkozó lehetőségnek, és a színes álomvilágot nem animált tárgyakkal jeleníti meg, a bábok szerepét ezúttal a Bábszínház színészeire osztja. Az általuk megelevenített különös figurák, a magas sarkús, öltönyös pincér, a lóhátsóval-patával közlekedő bonviván, a sápadt arcú, esernyős-vödrös úriember és vámpír-allűrökkel megáldott szíve hölgye, a három púppal a hátán kígyózón surranó zenész, az erőszakosan táncoltató cipőt gyanútlanul lábára próbáló járókelő vagy a hátborzongató, eltorzult arcú kislány fantazmagóriák, kivetülések, az iglic marionettként rángatott, vagy egyetlen csettintéssel mozdulatlanságra ítélt alattvalói csupán.

Mindegyik különc önmagában is egy-egy vég nélküli koreográfiában ismételgetett történet, de az iglic kezében egyszerű eszközök, amelyekkel két kiszemelt áldozatát, Lily-t és Josie-t igyekszik megközelíteni és manipulálni. Hármuk bonyolult, függő viszonyában bontakozik ki a magány, az elhagyatottság, az elveszettség drámája; mintha az iglicet a két lány hívná életre, hogy aztán képtelenek legyenek szabadulni tőle, és végképp hatása alá kerülve elvesszenek az iglic-mozgatta rémálomban.

A szeretetre egyszerre éhes és képtelen lény maga a sötétség: anyaságot és születést beárnyékoló, hívatlan-illetlen depresszió. A csecsemőjét megfojtó, ideggyógyintézetben kezelt Josie és állapotos barátnője, Lily pedig talán ugyanannak a magánynak és kiszolgáltatottságnak a két arca. Hiszen Lily hiába óvja kisbabáját, ha végül mégis enged az iglic erőszakos, nem-nyugvó hívásának, és megszületett gyermekét maga mögött hagyva követi őt a sötétség birodalmába.

A darab minden mesei fordulata ellenére inkább cselekmény-szegény, de Borbély Alexandra keserű, kiábrándult, traumával küzdő Josie-ját nézve finom belső dráma bontakozik ki. Úgy igyekszik barátnőjét foggal-körömmel védeni a csalódástól, mintha annak ártatlansága lenne az utolsó kapocs, ami ehhez a világhoz köti. Még ha Josie fásultan is ül a színes-torz kavalkádban, vagy éppen passzívan a háttérbe húzódik, akkor is körülötte forog minden, az ő békéje a tét. Közelebb is áll Iglichez, jobban érti és féli annak görcsös, romboló szeretetéhségét, végtelen magányát, mint Lily. Pálos Hannának mégis sikerül elkerülnie a naiv, tiszta lány figurájának kliséit, és a kevésbé összetett karakterbe a jóságon túlmutató egyéniséget rajzolni.

Josie egyenrangú társa mégsem a gyermekként óvott barátnő, hanem az iglic. Pelsőczy Réka bemozogja, energiával tölti meg és uralja a teret, de durcás, hatalmaskodó és akarnok gyereket mintázó iglice nem veszíti el esendőségét: bugyogó indulatkitöréseibe és kegyetlenkedéseibe burkolt fájdalom vegyül. Ahogy az iglic emberi alakot öltve egy hajléktalan, egy öregasszony, egy szerelmes üzletember vagy éppen egy kislány bőrébe bújik, a néző egyszerre látja a "láthatatlan" iglicet és az érintése nyomán bábként animált figurát. A "marionett" időnként egészen tehetetlenül tátog míg az iglic beszél, máskor párhuzamosan mondják a szöveget, megint máskor az iglic fintorokkal kommentálja alakmásának megnyilvánulásait.

Különösen megkapó Spiegl Anna bizarr kislánya, aki mintha túlteljesítené a rárótt feladatot, amin az iglic láthatóan jól szórakozik. Az iglic mégsem azonos megtestesüléseivel, hiszen amikor Josie megüti a kislányt vagy leszúrja a szerelemes üzletembert, az iglic éppen úgy a tenyerét dörzsöli, mint amikor Lily-től sikerül egy-egy halovány szeretet-gesztust kicsikarnia, és alakmása elé tartva saját arcát bezsebelnie puszit, ölelést. A kettőzésekre épülő szcenikai megoldás nemcsak remek humorforrás, és nem is egyszerűen technikai válasz az átváltozások dramaturgiai kihívására, de Tengely Az iglic-interpretációjának kulcsa: színpadán nincs más, csak a két lány, és a rajtuk hatalmaskodó, őket bábsorba kívánó, külsejét változtató iglic. Az anyaszerepbe kényszerülő, magára maradt, kiszolgáltatott Lily és Josie mindenkiben vele találkozik.

"Azt mondják mind, beledöglesz, vagy különben... nyuszikát vagy pufikát?... olyan túl édi minden, hogy már tényleg unalmas, arra gondolsz, hogy inkább feketét adsz rá, de ő közben nem is olyan édi, mint a többi kis kék meg kis rózsaszín" - darálja Lily kétségbeesetten. Mert az iglic nem egyszerűen elárvultságában gonosz meselény, de állapot: ami annál magányosabb, örvényszerűbb és leküzdhetetlenebb, minél tűrhetetlenebb és megfogalmazhatatlanabb a valóságos társadalom keretei között.