A centenárium adta az apropót, hogy a Cseh Nemzeti Színház, a Szlovák Nemzeti Színház és a Vígszínház közösen emlékezzen meg az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását katalizáló puskalövésről és annak következményeiről. A mindhárom résztvevő országban és számos más európai nagyvárosban is látható előadáshoz sikerült megnyerni Robert Wilsont, az emblematikus amerikai rendezőt, akinek ez az első, Magyarországon bemutatott munkája.
A szövegkönyv (Marta Ljubková) két irodalmi alapanyagra is támaszkodik: a Svejkre és Karl Kraus Az emberiség végnapjai című, monumentális drámájára. De amilyen monumentális Karl Kraus tragédiája, olyan kis szerepe van az előadásban a szövegnek. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogyha szöveg nélkül látjuk, akkor is ugyanazt értettük volna belőle. Igaz, akkor kimaradt volna az az egészen bizarr élmény, ahogy Eszenyi Enikő (az előadás egyetlen magyar szereplője) az Íme, hát megleltem hazámat című József Attila-verset mondja, az előadás groteszk-kifordított stílusában, groteszk-kifordított mozdulatokkal kísérve, fehér kötényes szobalány ruhában, miközben egy operett dalt hallunk.
A szöveg már csak azért is másodlagos, mert Robert Wilson az előadást egy cirkuszi revü keretei közé helyezte. Van két hoppmester, vagy ha úgy tetszik, narrátor, afféle Stan és Pan figurák, akik közül Stan az ördög ügyvédje, sőt, árnyékként a falra vetülő, és ott szarvnak látszó hajtincsével az ördög maga, aki szerint minden egyre csak rosszabb lesz; Pan pedig a mindig a jóban - például a háború elmaradásában, majd gyors végében - reménykedő struccpolitikus. Kiemelt szereplő még a háború és/vagy a halál idős, ősz hajú angyala Soňa Červená figyelemkeltő, súlyos és szótlan jelenlétével. A többiek kisembereket játszanak: katonákat, kurtizánokat, otthon maradt gyerekeket, asszonyokat. A keretjáték között apró jelenetek követik egymást: a merénylet hírét is bulvárhírként olvasó polgárokat látjuk, a sorozóbizottságot vagy éppen egy kocsmában a katonákkal évődő kurtizánokat. Némelyik helyszín többször is visszatér.
Ebben az előadásban azonban a súlypont nem a szövegben vagy az apró történetdarabkákban rejlik, hanem abban, ahogy Wilson mindezt mozgásba és képekbe ágyazza. A színészek fehérre festett arcú, erősen sminkelt szemű-szájú marionett bábokként mozognak, és bár ez így egyszerűen hangzik, ebben a minden részletében kidolgozott, precízen összehangolt mozgásban elképesztő munka lehet. De mi mindebből csak a darabosságában is könnyednek és természetesnek tűnő mozgást látjuk. A mozgáshoz pedig a látványtervezőként és képzőművészként is dolgozó rendező tiszta, karakteres látványvilágot tervezett. Feketével, fehérrel és vörössel dolgozik. A fekete-fehér ruhák, hátterek egy korabeli némafilm érzetét keltik, ehhez jön a harctéri jelenetekben a vér vöröse. Játszik az árnyékokkal is: még a díszletcserét is árnyjátékká emeli.
És játszik a tempóval: gyorsít, lassít, ismétlésekkel érzékelteti a hosszúra nyúló háborút és a hosszúra nyúló szenvedést, de ez a tempó lesz az előadás gyenge pontja is. A közel kétórás játékidő időnként túlontúl hosszúnak érződik, ahogy néhány ismétlődő jelenet is, még akkor is, ha funkciójuk - a minden egyre csak rosszabb lesz gondolat jegyében - világos.
Ha néhány héttel ezelőtt, a Fekete ég - A fehér felhő bemutatója kapcsán azt a kérdést tettük fel, hogy mi lehet az értelme egy ilyen emlékező-visszatekintő előadásnak, ez a kérdés most sem kerülhető meg. Főleg, mert a két előadásban több hasonló motívum is szerepel, amelyek persze részben az azonos témából fakadnak, mint például a háború gyermekszemmel vagy a katonák és prostituáltak. És közös az is, hogy mindkét rendező erősen épít a látványvilágra. A legfőbb különbség a nézőpontban van: míg Vidnyánszky Attila belülről, a saját - nemzeti és magántörténelmünk felől - közelít a témához, és így óhatatlanul a pátosz útjára téved, Robert Wilson kívülről néz rá erre a történelmi kataklizmára, és az általános (kis)emberi kiszolgáltatottságot, bábulétet látja benne.
Ennek megfelelően messziről kerüli a pátoszt. Van egy jelenet az előadás vége felé, amelyben a gázálarcos szereplők füstködben menetelnek felénk, de amikor azt hinnénk, hogy ez lesz a vége, és hogy ez mégiscsak egy patetikus kép, mintha rögtön rá is csapna a saját kezére, következik egy vicces-ironikus jelenetet. (Éppen az, amelyben Stan ördögként vitázik-verekszik Pannal.) Aztán még két jelenetnél érezni úgy, hogy ez már tényleg az utolsó, míg végül a nyitókép várossziluettje lesz az, ami éppen úgy lehet (vagy nem lehet) Prága, mint Pozsony vagy Budapest.
A három városból érkezett színészek remek összjátékkal keltik életre Robert Wilson látványos bábszínházát. Valószínűleg erre: képekre és az emberi báblét ironikus-keserű látleletére fogunk emlékezni ebből az előadásból, ami most a budapesti nézőknek is azt bizonyította, hogy Robert Wilson színházát (a szó legszorosabb értelmében véve) elsősorban látni kell.
hírlevél
