- Nyíregyházán rendezted meg először a Tartuffe-öt, 1999-ben. Az Örkény-beli Tartuffe értelmezésed radikálisan eltér a korábbitól, kiváltképpen a szerepértelmezésben.

- A szereposztásban valóban ellene mentem néhány sztereotípiának. Orgon felesége, Elmira például nem a szokásos negyvenes nő, hanem jóval fiatalabb, nagyjából egyívású a mostohagyerekeivel. Feszültebb, izgalmasabb helyzetnek gondoltam, hogy kapcsolata a férjével, akinek ez a második házassága, már csak a nagy korkülönbség miatt sem problémamentes. Orgon anyjának, Pernelle-nének a figurája Molière-nél polgár, míg a mi előadásunkban parasztasszonyként jelenik meg, mert úgy éreztem, hogy a bigott tradicionalizmus és vallásosság a mai magyar néző számára így jobban azonosítható. Ráadásul a mi előadásunkban ez a döntés Orgon származására is egészen más fényt vet. Tartuffe alkatát a kritikusok és a művelt színházba járók mind ismerni vélik: intellektuális típus, puha, óvatos lény, aki eleinte a nézőt is képes becsapni. Ettől igencsak elüt a Nagy Zsolt-féle robusztus, bűnözői alkat, akiről ordít a gazemberség. Ám a darabban az áll, hogy a család tagjai - Pernelle-nét leszámítva - kezdettől átlátnak a szitán, nekünk, nézőknek pedig miért is kellene hülyébbnek lennünk náluk. Tartuffe Orgonon keresztül érvényesíti befolyását a házban, és már az első megjelenésekor kiderülnek valódi szándékai.

- Orgon becsaphatósága magában hordozza a felkapaszkodott emberek elbizonytalanodását, identitászavarát. Ettől válhat egy gátlástalan szélhámos "áldozatává"?

- Igen. Úgy képzeltem el Orgont, mint aki a frusztrációitól és szorongásaitól válik borulékonnyá, és ezért támad igénye szellemi vezérre, lelki társra. Szorongásai és félelmei ugyanis sokszálúak. Egyrészt a magánéletéből, a feleségével való viszonyából fakadnak, másrészt a politikai libikókából, amit hosszú ideje folytat. Nagyon szorongathatja őt a rejtegetett ládika is, amely egy - mai szóval élve - kormányellenes, Molière-nél királyellenes összeesküvés dokumentumait tartalmazza, miközben lojális, királyhű polgárként él. A harmadik elem a származására vonatkozik, egyszerű falusi gyerekként került a nagyvárosba, majd a nagypolitika közelébe. Vagyonának eredete sem lehet megnyugtató, a hipermodern környezet pedig inkább kivagyiságból, netán a felesége mániájából veszi körül.

- A fiatalokat és a komornát leszámítva senki nincs a helyén, mindenki a magáét fújja a magyar valóságból jól felismerhető figurák közül.

- Ez leginkább a vitákban jelenik meg, amit Tartuffe Cléante-tal, a mai szóval élve balliberális értelmiségivel, vagy Cléante Orgonnal folytat. Jól ismerjük már ezeket a rendíthetetlen érveket és ellenérveket. Ma a családokon belül is teljesen hétköznapi jelenség, hogy mindenki a saját politikai vakhitéből fogalmaz. A politikának pedig szüksége van a háborús viszonyok fenntartására, hiszen alapvetően marketing szemléletű, a harcias retorika, a háborús metaforák mind a marketing szülöttei.

- Ez a korszellem indokolta, hogy Parti Nagy Lajos átiratában, zömében mai nyelvhasználattal szólaljon meg Molière darabja?

- Parti Nagy dramaturgiailag teljesen megtartotta az eredeti művet, nyelvileg viszont szabadon bánt vele, újrabeszélte, felerősítette a mai hangokat, rengeteg olyan szó került a szövegbe, amik aktuálpolitikai szinten, a sajtóban, az utcai vitákban is felbukkannak. Tizenöt évvel ezelőtt Petri György szép, decens fordítását használtam, most nagyon inspiráló volt Parti Nagy szövegével dolgozni.

- Rendezés közben foglalkoztatott, hogy egyesek érintve érezhetik magukat az előadás láttán?

- A "találkozunk, gazember a következő darabomban" gondolata éppenséggel nem áll távol Molière-től, és Tartuffe figurájában is többen magukra ismertek a korabeli potentátok közül. De a mi előadásunknak nem ambíciója, hogy konkrét személyeket idézzen meg a közéletünkből. Hosszú sorban állást generálna, ha a magyar politikai osztály tagjai közül kellene válogatnom az álszent szerepére. Köztudott, hogy a Tartuffe már a megszületésekor politikus darab volt, többször betiltották, Molière pedig újra meg újra átdolgozta, hogy a színpadon maradhasson. Úgy tűnik, a királyt dicsőítő zárómonológ is kompenzációként került a műbe. Szerencsére én még sosem kényszerültem öncenzúrára, annak ellenére, hogy mára a politika befolyása az életünkre az abszolutizmust idézi.

- Maradtak felfedetlen titkok, amelyekkel úgy érzed, adós maradtál?

- Ezek a nagy klasszikus monstrumok, mint a Hamlet vagy a Tartuffe, tele vannak titokkal. Töprengeni lehet rajtuk bőven, de tökéletesen megoldani őket képtelenség. Mindig csodáltam a színikritikusokat, hogy recenzióikban milyen könnyed magabiztossággal képesek megválaszolni és helyre tenni olyan kérdéseket, amiken én hónapokig törtem a fejemet.

- Harmadéves színészosztályod növendékei mondhatni belakják az Örkény Színházat, az Übü királyban, az e föld befogadban és most a Tartuffe-ben. Ők képviselik a vérfrissítést, az új energiákat a társulatban?

- Folyamatosan szükség van új energiákra, de eddig az Örkény Színháznak nem volt közvetlen kapcsolata a Színművészeti Egyetemmel. Én vagyok az első, akinek tanárként is lehetőségem van arra, hogy a tanítványaimat "becsatornázzam" ide. Ez jó lehetőség a számukra, kiderülhet hogyan működnek, mire képesek éles helyzetekben. A további sorsuk azon múlik majd, hogy az itteni rendezők kikre építenek hosszabb távon.

- Sok év függetlenség után mi indokolta, hogy leszerződtél az Örkénybe?

- Régi munkakapcsolat köt a társulathoz és Mácsai Pálhoz, aki korábban többször is felajánlotta a szerződést. Ma már teljesen magától értetődő, hogy ide tartozom, ráadásul rohamosan fogynak az ilyen típusú szakmai műhelyek, tisztában vagyok hát vele, milyen kivételes helyzet az Örkény társulatához tartozni.

- Simának érzed a színház jövőjét abból a szempontból, hogy Mácsai marad az igazgató?

- Még nem született döntés a pályázattal kapcsolatban, de tudni lehet, hogy Mácsai egyedül pályázott. A szakma részéről ez annak lehet a jele, hogy respektálják a munkáját. Őszintén szólva nem tudom, milyen kifogások merülhetnének fel vele kapcsolatban. Politikaiakra gondolni sem akarok. Az elmúlt tíz évben elképesztő fejlődésen ment keresztül ez a színház, szinte a semmiből vált a kulturális életünk egyik meghatározó intézményévé, és továbbra is lendületben van. Örülök, hogy a részese lehetek ennek a munkának.

- Jelenleg milyen külföldi rendezésed fut?

- Vilniusban harmadik éve van műsoron a Liliom, ősszel pedig Kerékgyártó István darabjából tartottunk ősbemutatót Stuttgartban, Geldreigen címen. A mű Schnitzler Körtáncának a parafrázisa, Hurok címmel jelent meg regényformában, és  nagyon szókimondó társadalomkritikát fogalmaz meg, leginkább a politikának meg a pénznek az összefonódását firtatva. Nem túl szívderítő, hogy egy magyar szerző darabja, amely a hazai viszonyokról szól, külföldön tud csak színpadra kerülni. A német nézők mindenesetre nagy lelkesedéssel fogadták az előadást, ami azt is jelenti, hogy a tárgyalt problémákat sajátjukként ismerték fel. Egy ideig úgy volt, hogy az előadást el tudjuk hozni a debreceni Deszka fesztiválra, de a szervezők a kezdeti lelkesedés után hirtelen visszaléptek. Csak remélni merem, hogy az okok nem politikaiak.

- Korábban találkoztál már azzal, hogy politikai indokok miatt nem mertek bevállalni egy előadást?

- Nyíltan ilyesmit a Kádár-rendszerben láttam utoljára. Most a hatalmon lévő párt annyira domináns, hogy gyakorlatilag bármit megtehet és csak a belátásán múlik, hogy meg is teszi-e. Ez sokakat int óvatosságra és meghunyászkodásra. Optimista pillanataimban azt képzelem, hogy ez az időszak csupán leckéje lesz a demokráciánknak, amiből sokat tanulhatunk, például azt, hogy a "túlhatalomnál" sokkal egészségesebb és produktívabb a sokszínű egyensúly, a háborús logikánál pedig a kooperáció logikája.