- Mennyire volt nehéz vagy éppenséggel magától értetődő kapcsolódni Sziveri János életútjához?

-Tulajdonképpen egy véletlen folytán kerültem bele a darabba, mivel akit elsőként felkért Maró (Táborosi Margaréta, a darab rendezője - a szerk.) a zenei közreműködésre, valami oknál fogva visszalépett. Engem csak pár héttel a bemutató előtt hívott fel a rendező - akivel egyébként már korábban is dolgoztam együtt -, hogy volna-e kedvem elvállalni ezt a munkát.

 - Az nagyon kevés idő...

-Valóban, de végül is jó szívvel mondtam rá az igent. Ennek volt egy személyes oka, mivel a nyolcvanas években - amikor lenn voltam az újvidéki egyetemen -, megismerkedtem Sziverivel, így régről hordoztam magamban az ő történetét. A másik része pedig, amiért elvállaltam ezt a felkérést, hogy '93-ban - akkor már ugye Jancsi nem élt - elkészült a Polányi Passió, aminek társszerzője voltam. Már akkor is úgy éreztem, és ez azóta sem változott, hogy nemcsak értem és elfogadom, de szeretem is mindazt, amit Sziveri képviselt. Nos, ilyen előzményekkel mertem belevágni a dologba.

- Feltételezem a rendezőtől szabad kezet kaptál, mivel Sziveri János költeményei amúgy is kijelöltek számodra egy gondolati, zenei ívet.

-Pontosan így van. Sziveri költészete már eleve behatárol egy utat, amit követni lehet, vagy inkább kell. Margaréta azonban tényleg nem kötötte meg a kezem, csak röviden felvázolta, hogy szerinte egy adott jeleneten belül hogyan lenne jó megoldani a zenei részeket, én pedig próbáltam visszaadni azokat a csodálatos hatásokat, amik benne vannak ebben a keresztútban. Hiszen ne feledkezzünk meg arról, hogy a Balkánról beszélünk, vagyis egy közép-európai ízekkel fűszerezett életet mesélünk el. Ezek olyan meghatározó élmények, amelyek lüktetésükben, ritmusukban jelen vannak az előadás zenéjében, éppen úgy, ahogy szerintem azokban a versekben is kitapinthatók, amelyeket annak idején János megírt.

- Mit követeltek meg zenei értelemben Sziveri versei?  

-Az egyértelmű volt, hogy ezek a fajsúlyú versek nem szólalhatnak meg egy szál gitárkísérettel. Számtalan ironikus, vidám megnyilvánulása van Sziverinek, de természetesen nem lehet csak az első olvasatra figyelni, mélyebbre kell nézni. Amikor azt mondta Maró, hogy a fináléban szeretné a Bábelt (Sziveri János nagyhatású verse - a szerk.) megszólaltatni, az bizony sokórányi munkát adott. A Bábel ugyanis nemcsak egy nagyon nagy vers, hanem hosszú is, és aki foglalkozik zenével, pontosan érti, hogy mire gondolok. Nyolc percben kellett ezt a súlyos mondanivalót összesűríteni, ami nem könnyű feladat. Egyébként csak a bemutató után néztem meg azt a felvételt, amin maga Sziveri mondja el a Bábelt, és az volt benne a megrázó, hogy ő is ugyanabban a tempóban, páratlan ritmusban szavalta el, éppen úgy, ahogy mi is kezdjük a verset. Visszakanyarodva a korábbi kérdésedhez, ez is azt igazolja, hogy Sziveri valóban fogta a kezünket, és vezetett minket. A megvalósítás részleteit persze mi dolgoztuk ki, de az általa kijelölt útról egész egyszerűen nem lehetett letérni.

- Mondják, hogy bármekkora súlyt is cipeljen valaki, ha megszólal benne egy dallam, ami továbbviszi, akkor könnyebbnek érzi a terhet. Nekem úgy tűnt, hogy még Sziveri János cseppet sem könnyű művészsorsát is fel lehet oldani a zene erejével.

-A következőt tudom erre mondani: ha a Bábelt végigolvasom, akkor elnyerem a feloldozást, és megtapasztalom a legteljesebb katarzis-élményt, anélkül, hogy egyetlen hangszer is megszólalna. Nagyon bízom benne, hogy ezen nem rontottunk mi ott négyen a stúdióban azzal, hogy zenét tettünk alá.  (A zenei felvétel közreműködői: Jovančić Miroslav - hegedű, Ifj. Kucsera Géza - bariton saxofon és billentyűs hangszerek, Pálfi Ervin - nagybőgő) Egyébként ez a csodálatos Sziveri költészetében, hogy behúzza az embert, emlékeket, erős érzéseket ébresztenek a mondatai.

- Amennyiben meg kellene határozni, hogy milyen zenét komponáltál ehhez az előadáshoz, akkor mit mondanál?

-Nem tudom kategorizálni, de az biztos, hogy mindig igyekszem kiegészíteni a versek hangulatát, és nem megerőszakolni a szövegeket a saját zenei elképzelésemmel. Remélem, hogy ez ennél a darabnál is sikerült. Úgy érzem, hogy azon a keresztúton van ez a zene - amiről korábban is beszéltem -, ahol találkozik a Balkán és Közép-Európa. Ebben a muzsikában fellelhető a balkáni virtus éppúgy, mint a közép-európai szomorúság, és ez a kettő kiegészíti, feloldja egymást. Remélem, hogy ezen a ponton köröz az a néhány hang, amit hozzá tudtam tenni Sziveri verseihez, mivelhogy a zenét mi is ugyanolyan halálosan komolyan vettük, ahogyan ő maga a költeményeit.