Negyvenkét évvel ezelőtt is volt egy Kosztolányi-estje, miért kezdte el újra foglalkoztatni a szerző?
Ha létezhet kedvenc, akkor ő az. Volt Babits, Radnóti, Márai, Heltai, akiknek a szövegeivel foglalkoztam, de talán Kosztolányi Dezső lírája áll hozzám a legközelebb, az alkatomhoz, szívemhez, gondolkodásomhoz. Aztán volt egy konkrét esemény is, ami miatt eszembe jutott. Egy barátom temetése alkalmából kértek fel arra, hogy mondjak verset, én a Halotti beszédet választottam, erre viszont az özvegy felháborodottan közölte, hogy „attól az antiszemita költőtől” nem szeretne semmit. Ugye, az elmúlt években került fókuszba, hogy Kosztolányi egy radikális nemzeti lapnál, az Új Nemzedéknél is dolgozott a Pardon című rovat vezetőjeként, részben szerzőjeként. Azóta néha eléri az antiszemitizmus vádja, de most engem nem ez foglalkoztatott. Kosztolányi alap, és kész. Fontos számomra, és ez az eset is arra késztetett, hogy jobban figyeljek oda rá.
Miben más a mostani irodalmi est, mint az előző?
Más szövegek jöttek elő, és kerültek a szeretett versek mellé. A Hajnali részegséget, a Szeptemberi áhítatot, az Esti Kornél-novellát például tudtam már fejből, de volt számos új, amiket a haláltéma hozott magával. Hát, csak-csak foglalkoztat a kérdés. Nyilvánvalóan itt is – ahogy minden önálló estnél – az egyes szám első személy érdekelt.
Felszabadító a halálról beszélni?
Ó, nagyon, pedig, ha utánaszámolok, én harminc évvel túléltem Kosztolányit.
Úgy beszélek valakinek a haláláról, a halálélményéről, hogy közben egy emberöltővel többet éltem, mint ő.
Kosztolányi nagyon sokat gondolkodott a halálról és nagyon izgalmasan. A Nero, a véres költőben például Seneca ad egy helyszíni közvetítést a saját haláláról, ezt is csodálatos erővel írta meg. Egy fantasztikus életműről van szó az ő esetében, nemcsak költőként, hanem prózaíróként is megkerülhetetlen, fordított Shakespeare-t, Csehovot is. Egyébként színpad szempontjából hálás szerző, csupa szépség és szórakoztatás. Elképesztő, ahogy hajlítja a sorokat, ahogy a rímek kergetik egymást költeményeiben, aztán mégis van benne valami élőbeszédszerű, József Attilával ebben rokonok. Én egyébként arra jöttem rá, hogy a dolognak lényege maga a vers, a mű. Úgy értem, Kosztolányi folyton játszik, legyen a téma sötét vagy egyenesen borzalmas, ő eljátszik vele. Vitatkoztam is Deák Krisztinával – a feleségemmel, aki állandó rendezője, empatikus és szigorú szeme az estjeimnek – arról, hogy az Azon az éjjel című verset, ami a nagyapa haláláról szól, én nem mondhatom gyászolva, mert ott nem a halál a lényeg. Inkább azt érzem, Kosztolányi azt mondja vele: „nézd, milyen gyönyörű verset írtam a nagyapám haláláról.” És tulajdonképpen a Halotti beszéd is csupa játék, csupa fény, csillogás és bravúr, ha úgy tetszik. Kosztolányi akár egy bűvész, úgy bánik a nyelvvel. Kérdezték is tőle, mit tesz, ha elékerül egy fehér papír, „rímeket írok rá” – mondta. Bármit ír, benne van a nyelv szeretetének csodája.
Bálint András Kosztolányi-estje (Fotó/Forrás: Szeidl Marian / Radnóti Színház)
Mi fogja meg annyira egy alkotóban, hogy aztán úgy érzi, mindenképpen meg akarja szólaltatni?
A szövegek is, de maga a személyiség, egyéniség mindenképpen megfog. Ezért is idézem meg jelmez szintjén Kosztolányit egy korabeli öltözékkel, csokornyakkendővel. (Megjegyzem: tudok csokornyakkendőt kötni, ez egy nagy tulajdonság!)
Negyvenkét évvel ezelőtt még arra is figyeltem, hogy úgy fésüljem a hajamat, hogy a választék jobboldalt legyen, mint neki.
Érdekes ez, mert egyszerre kell azonosulni meg eltartással kezelni a szerzőt. Időnként kilépek a Kosztolányi-szerepből, és külső szemlélőként beszámolok a betegségeiről, kezeléseiről. Összességében az életrajz, a levelezés, a róla szóló visszaemlékezések, a napló segít a megszemélyesítésben. Így lehet szereppé formálni egy irodalmi alakot.
Hogyan született meg az előadás szövegkönyve?
Egy évig bajlódtam vele. Ebben is nyilván a személyesség vezetett. Ez nem volt másként az Úr és kutya című est kiötlésekor sem, ahol az ember és kutya kapcsolatáról szóló szövegeket adtam elő. Valahol lenyűgözött a kutyákból áradó feltétlen szeretet, szerettem a kutyáimat, Rómeót, Waltert és Bajuszt, utóbbi együtt szerepelt velem ebben a kutyás estben, a hangját pedig Schneider Zoltán adta. Akkor is előkerült Kosztolányi, a Hattyú nevű kuvaszuk miatt kerülhetett be szövege. Amikor pedig a Radnóti-estet csináltam, belekavartam a saját életemet, az egész zsidóságtémát. Tulajdonképpen én akkor jöttem rendbe a saját identitásommal: Radnóti kapcsán.
Most az elmúláshoz való viszonyomat próbálom megvizsgálni, megélni Kosztolányi segítségével.
Körbejárom, foglalkozom vele. De nemcsak ez a fontos, hanem a humor, a hülyeség, az egész Karinthy-barátság kihagyhatatlan egy ilyen estből, ahogyan azok az archív felvételek, ahol ugyancsak a költő és családja bohóckodnak. De Kosztolányinál tényleg nem kell nagyítóval keresni a sziporkákat: „Itt a spanyol. Micsoda rabság. / Bú-gond fagyaszt csontot, velőt. / Sok-sok ember hal meg manapság, / ki sose halt meg azelőtt...” Zseniális!
Bálint András Kosztolányi-estje (Fotó/Forrás: Szeidl Marian / Radnóti Színház)
És persze mindig volt valamennyi közéleti aktualitása is az estjeimnek, a választásaimnak. Amikor 1991-ben a Babits-estemet mutattam be, az pont a friss magyar demokrácia, a rendszerváltás utáni időszak volt, Csurka István aktívan zsidózott. A „Mi a magyar?”-kérdés akkoriban egy nagyon terhelt dolog volt, ezért tartottam fontosnak, hogy megszólaltassam erről Babits gondolatait. Egyébként talán Babitscsal volt a legnehezebb bánni, egy nagyon szigorú professzoralkatról van szó, közel nem olyan játékos, mint Kosztolányi vagy Karinthy. Az aktualitásokhoz visszatérve, a mostani Kosztolányi-estben az a pár mondat az író politikai jelentőségéről a legutóbbi ilyen jellegű szerepléseim miatt került be. Önreflexióként.
Visszatekintve van, amit másként csinálna ma egy estjében?
Biztosan. Már ha csak arra gondolok, hogy
harmincöt évesen mást jelentett boldognak vagy szomorúnak lenni.
A Kosztolányiban is elhangzik, hogy „az író valakit önmagán keresztül lát meg s ennek életét összekeveri tulajdon életével” – nálam is valami hasonló történik, amikor egy szerzővel foglalkozom. Krisztával egyébként támadt is egy olyan ötletünk, hogy az előadás egy pontján a költő kivetített fotójával összemosódna az arcom. Végül mindez elmaradt az előadásból, de ha ebből is lesz egy tévés vagy filmes feldolgozás, mint ahogy a Szerb Antal száz verséből készült a Szabad lebegés, akkor ezt biztosan megcsináljuk.
Sok szerző foglalkoztatja, de az látszik, hogy leginkább a huszadik század első felében aktív alkotók, Babits Mihály, Radnóti Miklós, Heltai Jenő, Szerb Antal, Márai Sándor és Kosztolányi Dezső érdeklik. Korábban vagy később élt írókról nem tervezett estet soha?
Volt egy Arany-estem is, ne hagyjuk ki, az ő megformálásakor az volt a fontos, hogy kiemeljem keserű humorát, mert van neki, csak nehezebben felismerhető. De valóban, később író szerzőkkel nem foglalkoztam ilyen szinten. Pilinszkyt mondtam gyakran, de estet nem készítettem. Hát nem tudom, valami hasonlóság biztos van a felsoroltak között, ami miatt fontosabbá váltak, lehet, hogy közrejátszik a korszak is, a hasonló léttapasztalat. Én inkább afelől közelítenék, hogy ki ragadott meg.
Az az érzéki szenvedély, ami Adyra vagy József Attilára jellemző, talán nem áll annyira közel hozzám,
a felsoroltak által viszont ilyen-olyan módon fel tudom dolgozni a saját életemet is.
Bálint András Kosztolányi-estje (Fotó/Forrás: Szeidl Marian / Radnóti Színház)
Fel tudja idézni, honnan a vágy, hogy egyedül álljon a színpadon?
A színész számára szerintem az egyszemélyes jelenlét nagyon fontos. Persze, nem minden színész mond verset, sőt. De az, hogy az ember képes legyen kiállni egyedül, és összefogni egy anyagot, az elengedhetetlen, szinte alap, nemhiába van ilyen vizsgahelyzet még ma is az egyetemen, tartottam is néhányszor kurzust „egyedül a színpadon” címmel. És persze egy előadáson belül is előfordul a szinte teljes egyedüllét, mondjuk egy nagymonológ esetén. De hogy kifejezetten a versekkel való kiállás honnan jött, arra konkrét válaszom van. Talán már elmondtam sokszor, hogy hatással volt rám Mensáros László estje, amit az Egyetemi Színpadon kezdett el játszani a 60-as évek végén, amikor én még ifjú színész voltam. Jó barátságban voltam Lacival, és kvázi mesterem volt bizonyos szempontból. Az est címe XX. század volt, és Laci maga válogatta össze a szövegeket: Nobel végrendeletével kezdődött, aztán volt benne Thomas Mann, Verlaine, Ady, Radnóti, Pilinszky, Vas István, majd Fellini 8½-jéből volt az utolsó monológ. Ezzel mutatta be Mensáros, hogy ő hogyan látta a 20. századot. Csodaszép volt. És nagyon újszerűnek számított akkoriban, mert tényleg senki nem csinált ilyet. És akkor ki-ki a maga módján elkezdett önálló esteket csinálni. Bennem meg nagyon hamar kialakult, hogy a „vers után vers” nem nekem való, elkezdtem más szövegeket is beemelni.
Mennyi idő után kell elbúcsúzni egy irodalmi esttől?
A lelkem mélyén még mindig praktikus színigazgató vagyok, úgyhogy azt válaszolnám:
addig megy egy előadás, ameddig igény van rá, utána el kell tőle búcsúzni, még ha nehéz is.
Színészként meg úgy érzem: amíg ki tudok állni. Nehéz végigbeszélni hetven percet, de élvezetes és csodálatos. És egyre jobb. Számomra a legutóbbi előadás volt a legjobb, pont az, amit maga látott. Mertem benne szünetet tartani. Kriszta mindig rám szól, hogy ne siessek, még mindig hajlamos vagyok rá. De talán azért, mert szeretem, és alig várom, hogy mondhassam.
Bálint András Kosztolányi-estje (Fotó/Forrás: Szeidl Marian / Radnóti Színház)
A színlapon és az előadásban is kiemelt helyen szerepel az idézet: „Homo esztétikusz vagyok, aki nem ismer jót és rosszat, csak szépet és rútat”. Viszont ma olyan világban élünk, ahol pont nem ez az uralkodó magatartásforma, önmagában a műveltség megbecsültsége is apad. Ez önt hogy érinti?
Kétségbeesem. Ezzel az „apaddal” finoman fejezte ki magát. Ma szinte minden primitív, egyszerű.
Az én neveltetésem, a pályám, minden, amit csináltam, az ízlésről, olvasottságról, a világ nem fekete-fehér értelmezéséről szólt és szól.
A világ pont nem errefelé megy. Egymondatos propaganda szól a politikusok szájából. És talán az embereket is az egyszerűbb érdekli.
És ez nem volt mindig így?
Hogy is mondjam, rémesen megváltozott minden. Azzal kezdődött, hogy a televízióból kihunyt a kultúra. Egy személyes példa: a nyolcvanas évek elején Kafka Levél apámhoz című írásából mondtam egy monológot, Szabó Pista rendezte meg, az esti műsorsávban adták le. Ma ilyen elképzelhetetlen volna. A műveltség hátrébb szorult. Ez a mai világ, de hát én most már megmaradok ilyennek.
Fejléckép: Bálint András Kosztolányi-estje (fotó/forrás: Szeidl Marian / Radnóti Színház)
hírlevél
