Katona József közel kétszáz éves darabja egyszerre kihívás, ünnep és mélységes frusztráció. Tonnás súlyokként vonszolja a magyar irodalomtörténetet, kultúrtörténetet, politikatörténetet, miközben önmagában magyarság-teszt, hazafiság-mérce és még sok egyéb. Kolonc, hogy az opera miatt is mindenki ismerni véli a művet, és a focihoz hasonlatosan, ha már látta, utána nagyon ért hozzá, és előre tudja, milyennek is kellett volna lennie annak, amit éppen látott. (Kivéve persze a középiskolásokat, akiknek feltehetően az adott Bánk bán lesz az egyetlen viszonyítási pont, ami szintén életveszélyes.) Nem szokták tehát jó ok nélkül elővenni - legalábbis magukra adó társulatok nem.

Bocsárdi László és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nem szokott elkapkodva darabokhoz nyúlni. Évek óta magas minőségű, Románia-szerte és külföldön is elismert együttes játszik Sepsiszentgyörgyön. Igazgató-rendezőjük idén UNITER-díjas, s rendezései közül több készült Budapesten is. A minőség és a megfontoltság mellett a harmadik komponenst szinte szükségtelen említeni: mi "anyaországiakként" is éppen eleget ütközünk, vagy éppen kevernek kéretlenül konfliktusba saját identitásunkkal. Erdélyben mindennek még nagyobb a jelentősége, dörgő közhelyek, öblögető szólamok nélkül is. Az ottlakóknak naponta kell saját életükben mindezt mérlegelni, nyelvi-kulturális közegük kettőssége között ingázni. Nyitottabban bár, de saját hagyományaikat - mely nem szükségképpen néptánc, hanem például családtörténet - sem feladva.

A sepsiszentgyörgyi Bánknak sok tehertétele és sok titka van tehát. Külön érdekesség még, hogy Bocsárdi László másodszor rugaszkodik neki. Tizenkét évvel ezelőtt Zsámbékon, a templomrom tövében többek közt román színészek közreműködésével is már megrendezte. Gertrudist Maia Morgenstern, a kortárs színjátszás egyik legnagyobb alakja alakította: óhatatlanul róla szólt minden. Idegensége valódi idegenség volt, tört magyarja nem erőlködés, hanem igazán tört magyar beszéd. A személyes viszonyok, a karakterek súlya, az idegenség magánya és a nőiesség vonzása volt a játék szervező központja.

Most másról van szó, s ez az újragondolás teszi még komolyabbá a kísérletet. Nemcsak interjúkból, beszélgetésekből, hanem konkrétan, becsületes nyíltságú műfajmegjelölés alapján a színlapról tudni, hogy ez a változat valóban kísérlet. A darab alcímében a társulat jelöli: "színpadi tanulmány Katona József drámája nyomán". És tényleg: sokfelé lehet még haladni ebből a nagyszabású, képi-hangi világának komponáltságából, szövegmondásának mintegy akusztikus matériát létrehozó mivoltából. Sokszor gondolunk az elhíresült címre: "magánbűnök - közerkölcsök". Ez fordítódik át ebben a teret teljesen bejátszó előadásban, ahol láthatóan mindenki része a „köznek", a főszereplők viszont kinagyítódnak, magányuk a fekete-fehér árnyékképekkel, a világítás fókuszálásával még nyilvánvalóbbá válik. Staffázs nélküli kamaradráma zajlik a végtelenített térben (Bartha József munkája). Az első felvonás filmvászon előtt  pereg, a második egy néhány fokból álló lépcsősoron - valamint a nézőtér különböző pontjain, ahol egy torony is áll, amolyan magasles, ahol Könczei Árpád zenéjét Fazakas Albert cimbalmozza, hideglelősen érvényesen, a zenével újabb drámai teret nyitva meg.

Az eredeti szöveget használják, ez üdítő a mostani átírások idején, s hogy követhető, az Czegő Csongor gondosan ollózó dramaturgiai munkájának is köszönhető. Erős mondatok maradnak bent, s hívják fel magukra a figyelmet - s a néhány "slágerszöveg" elmaradása inkább csak jót tesz. Ebbe a már-már abszurdan éleslátó és költői Katona József-i szöveg-korpuszba gond nélkül simul bele akár Ady, akár József Attila, az Altatótól kezdve az "azám - hazám" rímjátékáig.

Bánk bán és a békétlenek. Mély, megrendült, naivitásig tiszta és monomániás gondolkodás az egyik oldalon - s a hőzöngéstől a valódi sérelmekig húzódó regiszterek a másikon. A tisztázhatatlanság zajong. Ez, az egyik fő konfliktus itt redukción megy át. A békétlenek burleszkig vitt tipródása eltűnik (eleve bizarr már a kezdetektől, hogy Katona magyar lázadozói többségükben spanyolok). Gyakorlatilag Petur itt maga van. Szakács László erős kisugárzású, "sűrű" színész, egy évvel ezelőtti Shylockjának hatalmas energiája és sértettsége kopírozódik erre az alakra: most inkább jól szabott öltönyt viselő üzletember, aki a nyilvánosságnak is folytonosan üzen, sérelmei összekeverednek érzelemből és érdekből, generációs különbségekből és haszonvesztésből is. A nyilvánosság és a belső szféra nehéz egyeztetése, a külvilágnak szánt ikonikus képek Petur és Gertrudis alakjában ruhákkal is, színpadképileg pedig négy mikrofonnal is megerősíttetnek. Időnként a "direktben ütős" szövegek kihangosulnak, a mondanivaló egyszerre lesz érzelmileg és a publicitást is keresően fontos. Gertrudis nagyhatalmú kemény üzletasszony. Szigorú és vannak elvei, de ezek - ahogy talán az előadás mostani egésze ezt az állapotot közvetíti - különböznek más hátterű emberek másféle elveitől. Gajzágó Zsuzsa érdessége maximálisan következetes.

A kisvárdai színházi fesztivál három díját is elnyerte az előadás. Ebből kettő színészi díj. Nagyon megérdemelten. Pálffy Tibor Biberachja földre rántó, több nyelven hablatyoló arcátlan cselszövő. Már nem ügyel a látszatra sem: lop, amit lát. Ő is csonkolt szöveggel, szituációkkal áll előttünk, de a színészi jelenlét és a talányos ruha (piszkos a nadrágja vagy különleges mintázatú - nehéz távolabbról eldönteni) erős kisugárzású. Hasonlóképpen a címszereplő, Mátray László alakítása átragyog az értékválság szülte káoszon. Látszólag alig van játszanivalója: döbbenetből, tekintetből, fájdalomból, van összeszőve. Igazi hit, elemezni képtelen primér érzelmek tartják össze a figurát. Amikor Gertrudis előveszi a Szentkoronát - megint terhelt szimbólum - a maga tárgyi valóságában, ehhez lesz Bánknak tragikusan köze. Saját véres ingével tisztogatja Gertrudis ráfreccsent vérétől.

A lemetszésekhez visszatérve: Ottó figurája az idősödő főpapé, s egy testi hiba "odaajándékozása" révén egyértelműen  szánandó figura lesz, mintegy Melinda szemszögéből láttatva őt. (Pál-Ferenczi Gyöngyi és Kolcsár József finom és visszafogott alakításai ezek.)

Jelenlegi változatában a legradikálisabb vágás Endre király hazaérkezésének elmaradása. Ez nyilván nem az eredeti terv, hiszen a színlapon még ott a neve, s érdekes kettőzéssel a Tiborcot játszó Nemes Levente alakította volna. Talán később, a további érlelés adja meg ezt a választ. Egyelőre pontosan nem tudni, ki is Tiborc. Mindenesetre fényképezi a dús büféasztalt, és műanyag székre telepedve közvetlenül beszélget Bánkkal.

Keretes az előadás. A "Ha kimegyek a doberdói harctérre" kezdetű katonanótát dünnyögi a kezdéskor egy szép öreg férfi egy közeli felvételen, a filmvászonról (Nemes Levente arcéle), s Bánk őrületében is ezt énekli, mikor az első világháborús dokumentumfilm-képek peregnek, s az árkosi fúvószenekar fújja ugyanezt a nótát döbbenetes fináléként. Ad töprengenivalót ez a konkrét történelmi idősík. Mi vezetett ide? Saját hazafiságunk mikor, hol kapott végletes sebet? A 13. századtól hogyan vezet a 21. századi helyzetekhez út? Miért hangsúlyos ez a dal, ez a csatamező? A hangulat, ez a megrázó kép egyelőre felülírja az értelmezési kísérletek szakmai aprómunkáját, és egy kiváló előadás élményével és kíváncsian a továbbiakra enged tovább.