Izsó Miklós nevéről sokaknak bizonyára a híres szobrászművész jut eszükbe, a magyar romantika nagy alakja, aki kőbe faragta Petőfi Sándor, Arany János, Csokonai Vitéz Mihály vagy akár II. Rákóczi Ferenc alakját. Ám azt kevesen tudják, hogy a szobrásznak volt egy unokaöccse, egy másik Izsó Miklós: színész, rendező volt, a két világháború közötti színművészetünk jelentős személyisége, a maga műfajában legalább akkora talentum, mint a képzőművészetben a nagybátyja. Csakhogy a színészekkel méltatlan a sors.

A szobrász Izsó nevét a szülőfaluja is megőrizte: az ő tiszteletére nevezték el a települést 1950-ben Izsófalvának. A színész Izsónak viszont emléktáblája sincs, sőt az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum könyvtárában sem találhatók dokumentumok róla. Mi lehet ennek az oka? Izsó a színészpályáját az 1800-as évek végén kezdte el, de nem vált a budapesti teátrumok sztárjává, így aztán kevés figyelmet kapott itt. A húszas években Kolozsvárra költözött, az impériumváltás után az egyik legfoglalkoztatottabb erdélyi színész lett. Voltak, akik a román üldöztetés elől az anyaországba menekültek, ám ő – noha nem volt erdélyi származású – ott maradt. Izsó 1948-ban halt meg, és a román kommunista diktatúrában szóba se jöhetett, hogy az ellenálló magyar művészek hagyatékát kutassák. Így a színész-rendezőről nemhogy könyv, de – tudomásunk szerint – még egy tanulmány sem jelent meg.

Ezért mi sem vállalkozhatunk többre, mint hogy a korabeli cikkek alapján megpróbáljuk valamennyire rekonstruálni Izsó Miklós elfelejtett sorsát. Kutatókra vár a feladat, hogy e mozaikok alapján a Trianon utáni magyar színház egyik legendás alakjának szellemi hagyatékát feldolgozzák.

„Annyira zseniális, hogy szinte bosszant!”

Izsó Miklós Debrecenben született 1878-ban, és már gyermekkorát meghatározták a művészetek. Bizonyára szobrász nagybátyának hatására is kötődött erősen a képzőművészetekhez, keresztapja a híres festő, Madarász Viktor lett. Gyerekkoráról később így beszélt: „Eredetileg szobrásznak készültem. Stróbl Alajos tanítványa voltam, bíztattak is, de mindig olthatatlan vágy élt bennem a színpad iránt. Tizenhat évesen mutatkoztam be először a nagyérdemű közönségének. Nem bántam meg, hogy ezt választottam. Színésznek születtem, színészvér vagyok, és úgy látszik, nem is lehetett rajtam segíteni.” (Pécsi Napló, 1943)

Izsó Miklós az 1920-as években (Fotó/Forrás: OSZMI)

Miklós szülei színészek voltak: édesapja, Izsó József Kálmán – a szobrász öccse – nemcsak prózai szerepekben jeleskedett, hanem a korszak kedvelt tenoristája is volt, 1882-1897 közt a budapesti Népszínház kardalosa, gyakran szerepelt olasz és osztrák színpadokon is. Miklós édesanyja, Szép Borbála szintén a Népszínházban aratta sikereit. Fiuk már tizenhét évesen rendszeresen fellépett a debreceni teátrumban, majd Pozsonyban, Temesvárott, Budán és Miskolcon is. 1915-ben a pécsi színház tagja lett, ünnepelte őt a kritika. A Dunántúl 1915. februári számának kritikusa így áradozott róla: „Örülök, hogy mikor a pécsi színészekről írok, Izsó Miklóssal, ezzel a nagytehetségű színésszel kezdhetem. Láttam őt legalább tízféle szerepben. Egyszer halálra mulattatta a publikumot a „Jó éjt Mukiban”, másszor megríkatta a „Monna Vannában“. Mint színész és előkelő grand seigneur szerepelt a „Tökéletes asszonyban”, majd fergetegesen táncolt és énekelt a „Nemtudomkában”. Hát ki ez az Izsó Miklós, aki ennyit tud, és még a fővárosi színészeknél is jóval szélesebb skálán játszik olyan bravúrosan, hogy az ember önkéntelenül is tapsra üti össze a tenyerét! Szeretnék elfogulatlan és kemény kritikus lenni vele is, de lehetetlen! Oly sokoldalú és sokszínű, annyira nagyszerű és színész a szó igaz értelmében, hogy vele szemben elhalkul a kritika dörgő szava. A színház direktorától hallottam egyik előadása után:

Ugyanakkor az Izsó famíliában nemcsak a művészeteknek, de a hazafiságnak is komoly hagyományai voltak. Miklós édesapja és nagybátyja is harcolt az 1848-49-es szabadságharcban, majd bujdokoltak a világosi fegyverletétel után. Az első világháború kitörése után pedig az ifjú Izsó Miklós is szó nélkül lemondott a polgári színművészet kényelméről. Budapestre utazott, 1917-ben egyik alapítótagja lett az Első Magyar Tábori Színháznak. Az Országos Színészegyesület kezdeményezésére létrejött vándortársulat a fronton szolgáló katonáknak kívánt lelki vigaszt nyújtani, vidám darabokkal feledtetni velük a harcok szörnyű emlékeit. Eközben a színészek maguk is komoly veszélyt vállaltak a frontvonalban. A tábori társulat 1917 áprilisában Lembergben mutatkozott be, és végig utazták a világháború helyszíneit: játszottak Galíciában, Szerbiában, Montenegróban, Dalmáciában. De magyar városokban, például Kolozsvárott is. A műsoron szerepeltek Gerő Károly Próbaházasság, Gárdonyi Géza A bor, Follinus Aurél Náni, Molnár Ferenc A doktor úr és Drégely Gábor A kisasszony férje című színjátékai is.

Ezekben a zűrzavaros években Izsó Miklós naplót vezetett, amit már a háború előtt elkezdett. Naplója csak később, 1938-ban került nyilvánosságra, a Kelet Újság szeptemberben írt erről: „A zöldköteles, vaskos könyvön, amely vonalaival, számaival és pirostintás bejegyzéseivel olyan, mint valami kereskedő üzleti nyilvántartása, kopott aranyozással ez a felírás olvasható: MŰSOR. Alatta, a könyv jobb alsó sarkában egy név, amelyre még sokan emlékeznek Kolozsváron: Izsó Miklós. A könyvben nevek, adatok, számok: a magyar színjátszás dátumokba és darabcímekbe sűrített története. Érdemes lapozgatni benne, ritkán akad ennél a száraz színházi naplónál érdekesebb és drámaibb olvasmány.”

Az ország legnagyobb színészei voltak a partnerei, köztük Beregi Oszkár, Márkus Emília, Rózsahegyi Kálmán, Király Ernő, Rátkái Márton, Medgyaszay Vilma, Fedák Sári és Jászai Mari. A naplóíró lábjegyzetben a történelmi eseményeket is feljegyezte: „1914. Julius 29-én a „Pygmalion" előadását nem tartják meg, mert Világháború miatt színházak zárva.” Vagy: „Kaposvár 1917: A műsor: Limonádé ezredes, Csárdáskirálynő. Szénhiány miatt, kormányrendelet folytán az összes színházak zárva. A boltokból már eltűnt a cukor, a liszt, a csokoládé és megjelentek az adagjegyek. Harmadik éve tartott a háború.” Egy másik részlet 1918-ból: „Szeged. Lehár és Molnár Ferenc darabjai vezetnek a műsoron. Október 23-án: Spanyolnátha járvány miatt a színház hatóságilag zárva. Kitör az őszirózsa-forradalom, és Juhász Gyula színidirektor lesz Szegeden. Február 24-én a Népbiztosság rendeletére négytagú direktórium veszi át a társulat vezetését. Az előadás kezdete délután hatkor, vége kilenckor. Francia megszállás. Április 7-én: A népbiztosság Juhász Gyula írót tette meg a színtársulat vezetőjévé.”

Aki felfedezte Kiss Manyit

Az első világháború után Izsó Miklós Kolozsvárra került. Egy ideig civilként próbált megélni, tisztviselő, biztosítási ügynök lett, de amikor Janovics Jenő 1921-ben újjászervezte a kolozsvári magyar társulatát és a „Nyári Színházban” újra felhangzott a magyar szó, Izsó csatlakozott hozzájuk.

A kolozsvári színház színésznőjét, későbbi súgóját vette feleségül. 1922-ben megszületett a lányuk, Izsó Panni, aki aztán szintén szülei hivatását választotta.

Izsó Miklós, Lóránth Vilmos és Haraszthy Hermin ismeretlen darabban az 1900-as években (Fotó/Forrás: OSZMI)

Izsó Miklós húsz évig élt a románok által megszállt Erdélyben. Színésze, rendezője, majd főrendezője lett a kolozsvári teátrumnak, és megnyitotta saját színésziskoláját is. Hiánypótló vállalkozás volt ez, mivel a fiatalok közül is sokan elhagyták Erdélyt, szükség volt a magyar színészek utánpótlására. Izsó első színitanodája 1926-ben nyílt meg Kolozsvárott. Itt képezte át magát medikusból színésszé Tompa Sándor, aki később Tompa Pufi néven vált a kolozsvári közönség kedvencévé, aztán a budapesti Nemzeti Színház Kossuth-díjas művésze lett.

Akadt egy másik Kossuth-díjas növendéke is Izsónak. A lány tizenötévesen toppant be a nagytekintélyű mester tanodájába meghallgatásra. Elmondta, hogy egy kis erdélyi faluban, Magyarlónán született, Zágonban nőtt föl, és egy székely népballadát szeretne előadni. Ez a pillanat nemcsak Izsó és leendő tanítványa életében lett meghatározó, de a magyar színháztörténetben is. A tanítvány, Kiss Margit később Kiss Manyi néven vált az egyik legnagyobb magyar színésznővé.

Hogy a közönség mégse maradjon magyar előadások nélkül, sokfelé szerveztek műkedvelőkből álló társulatokat. Izsó Miklós például Marosvásárhelyen. A helyi sajtó is méltatta vállalkozását: „Városunkban az állandó színtársulat hiányát igyekezett pótolni a műkedvelőmozgalom. Izsó Miklós hézagpótló hivatásra talált Marosvásárhelyen. Iskolát teremtett. Ő volt az, aki a Kemény Zsigmond Társaság kezdeményezésére megrendezte az első szabadtéri előadást, bemutatva Molnár Ferenc: Liliom című színművét, hogy ezt követően műkedvelő-tanítványaival előadások egész sorát produkálja. Színvonalas amatőrgárda nőtt fel a keze alatt, amelynek tevékenysége valamelyest pótolta ebben a színházszerető és színházra szomjas városban a hivatásos színészet hiányát.”

Aki azt gondolja, milyen romantikus időszak lehetett ez Erdélyben, súlyosan téved.

A magyar színművészeknek nyomor és üldöztetés volt a részük. Izsó Miklós így emlékezett később ezekre az évekre: „Kolozsvár? A szigurancia halálosan gyűlölt bennünket. Belénk kötött okkal, ok nélkül. Például egyik előadásunkban, az Orpheusban több rabszolgalány szerepelt, más és más színű tunikában. És ha egy piros, egy fehér meg egy zöld tunikás leányzó egymás mellé került, engem, a rendezőt azonnal bevittek a rendőrségre. Nem is beszélek a népszínművekről, ahol irredentát jelentett még a cserép muskátli is. Baj volt az is, ha a szőnyeg piros volt, a fal fehér és az asztalterítő zöld. Többet voltam a szigurancián, mint a színházban. Végül kiutasítottak, de a határról visszatértem.” (1943. Pécsi napló)

A kolozsvári társulat 1926. március 3-án Janovics Jenőt köszönti pályájának harminc éves jubileumán (a kép jobb szélen dr. Janovics Jenő, mellette Leövey Leó, Izsó Miklós és Laczkó Aranka) (Fotó/Forrás: Keglovich Emil / OSZMI)

Panzió és színház

Hihetetlen elszántság és küldetéstudat kellett ahhoz, hogy Izsó – bár az anyaország állampolgára volt – mégis vállalja ezeket a megpróbáltatásokat a Romániához csatolt Erdélyben. De az ő életében is eljött egy pont, amikor úgy érezte: nem bírja tovább, befejezi a színészetet. Elege lett a nyomorból, az állandó zaklatásokból. A harmincas évek közepén váratlanul hatalmas örökség hullott az ölébe, amelynek része volt egy siófoki panzió is. Az Ellenzék című folyóirat riportere 1935 novemberében Siófokon járt és egy különös találkozásról számolt be. Az újságíró a Balaton partján sétált, mikor egy „elegáns bundába burkolózott” úr megszólította őt. Első pillanatra fel se ismerte benne a kolozsvári színház egykori főrendezőjét, Izsó Miklóst. Aki készségesen elmesélte neki a történetét: „Én most állandóan itt lakom. Néhány hónapja végképpen szakítottam a színészet múzsáival. Prózaibb, de sokkal jövedelmezőbb foglalkozásom van. Panziótulajdonos lettem Siófokon! Alig másfél hónappal ezelőtt telepedtem le véglegesen, amikor hivatalosan is átvettem nagynénémtől rám maradt örökségemet. Most itt van a feleségem és a kislányom.

Izsó arról is beszélt, hogy már a végső kétségbeesés határán állt Romániában, mert nem volt szerződése sehol, és műkedvelő előadások rendezéséből tartotta fenn magát. Megrémült, amikor megtudta, hogy a rendőrség keresi. Azt hitte, kiutasítani akarják, mivel ő magyar állampolgár és a tartózkodási engedélye lejárt. Bujkált a rendőrök elől, de végül elkapták, és bevitték az őrsre. „Elképzelheti uram, hogy éreztem magam, amikor értesültem a rendőrtiszttől, miért kerestek – folytatta Izsó Miklós. – Kiderült, hogy az örökségem elől menekültem hónapokon át körmönfont ravaszsággal felépített tervek alapján. A rendőrség ugyanis a budapesti főkapitányság átiratát akarta közölni velem, amely tudatja, hogy Siófokon elhunyt nagynénémnek én vagyok az általános örököse. Nekem és családomnak a siófoki panzió maradt. Nem jelent krőzusi gazdagságot, csak tisztességes megélhetést. Szép helyen van, a villasorban, a Kaszinó közelében. Bizonyos, hogy jól fog jövedelmezni…” „És a színészet? – vetette közbe a riporter. – Nem hiányzik önnek a színpad, ahol közel negyven évet töltött el dicsőségben?” Izsó Miklós elkomorodott:

Művészet, elismerés, dicsőség! Ifjúkori fellobbanások ezek. Én voltam úgy, hogy nem volt betevő falatom és talán éhen halok, ha egy jószívű Targu Mures-i vendéglős nem segít rajtam. Teleket dideregtem át nyári felöltőben, és falusi szavalókórusokat tanítottam be Erdélyben a mindennapi kenyérért. Barátom nem volt a sötét nyomor napjaiban. Nem uram, engem nem csábíthat többé a színpad. Megmaradok szerény kispolgárnak, panziótulajdonosnak, aki nagyon fog örülni, ha a jövő fürdőszezonban szerencséje lesz.”

Az Első Magyar Frontszínház társulata indulás előtt az Országos Színészegyesület székházában (balról a második az álló sorban Izsó Miklós) (Fotó/Forrás: OSZMI)

Nem tudjuk, hogy panziótulajdonosként hogyan alakult Izsó Miklós sorsa. Talán az üzleti vállalkozása nem úgy alakult, ahogyan remélte, talán rádöbbent, hogy Erdély és a színház nélkül mégsem tud élni, de tény, hogy a családjával együtt visszatért Kolozsvárra, és folytatta tovább színházi misszióját. Felesége a régi holmik közt találta meg férje naplóját Kolozsvárott, és 1938-ban ő adta át a sajtónak. Férje akkor is vándorúton volt. De Izsó később is precízen dokumentálta élete eseményeit, erre is utal a Pécsi Naplónak 1943-ban adott interjújában. Az újságírónak elbeszélte, hogy egy kis vándortársulatot szervezett, kordéval járják Erdély magyar falvait. „Esőben, hóban, sárban jártunk faluról falura. Minden faluban igazolást kértünk a szereplésünkről. Tessék itt van!”

Az album papok, jegyzők, tanítók, földbirtokosok elismerő bejegyzéseivel volt tele. Még románok is írtak, egyikük 1942-ben: „A faluban csudálatos találkozót rendezett a magyar lélek és a román impérium között Izsó Miklós rendezői zsenije, amely egy teljes esztendőn át építette az aranyhidat a nyomorúságos jelen és egy szebb magyar jövendő között.” Egy másik írás egy magyar kántortanítótól szintén 1942-ből: „Melyik dicsőbb, melyik nagyobb? A beérkezett csillagok-e avagy Izsó Miklós? Az előbbiek villanylámpáktól szikrázó rivaldák fényében élnek, az utóbbi tikkasztó napsütésben, sáros utakon, hófergetegben, igénytelenül, a holnap riasztó bizonytalanságától gyötörve, de mégis hittel tele szolgálja faját és hazáját. Izsó Miklós. Isten segítse kicsiny társulatával.” Az albumot lapozgató újságíró megkérdezte az idősödő művésztől: „Nem fáradt?” „Nem – felelte a színész. – Fiatalabb vagyok akárkinél. Engem még jó békebeli anyagból faragtak.” Majd a Pécsi Napló cikke emelkedett sorokkal zárult:

Most hatvanhat esztendős, a haja ezüstösen fénylik, a hangja, mozdulatai is erőteljesek. Meghazudtolják ezt a kort, amely egy elsüllyedt évszázadból két véres háború fergetegén át ível egy becsülettel kiharcolt szebb és jobb magyar jövendő felé.”

Az interjú időpontjában, 1943-ban Izsó Miklós már a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője volt, de ahogy elmondta, helyettes igazgatója, kellékese és beugró színésze is. Fiatalos lendülete azonban már nem sokáig tartott ki. A háborút ugyan túlélte, nyugdíjba vonult, de 1948-ban Székesfehérváron szívelégtelenségben elhunyt. Erről csak az ottani halotti könyvben maradt feljegyzés. A színész-rendező haláláról a korabeli lapok nem számoltak be. Sőt, a Magyar Színművészeti Lexikonban a halála időpontjánál csak egy kérdőjel található. Ez is arra utal, Izsó Miklós elfelejtve, mellőzve távozott ebből a világból. Holott egyike volt azoknak a hősies színművészeknek, akik végig élték a huszadik század legszörnyűbb tragédiáit. Izsó személyes tragédiája, hogy küzdelmeinek és életművének javarésze elenyészett a felejtésben. Az utókor máig adósa.

Szerző: Sándor Zsuzsanna

MMA logo

Az 1920-as államfordulatok körüli magyar színháztörténettel foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI. Külön köszönet Gajdó Tamás színháztörténésznek.