Szokol Judit és Fabacsovics Lili színdarabja, a Csend-etűdök, a pandémiából ismerős szituációval indul: öt, egymástól független szereplő létezik a maga szobájában, neten tartják a kapcsolatot a külvilággal. Ebből a közelmúltból ismerős helyzetből nyílik ki a cselekmény második síkja, egy japán ihletésű szamuráj-történet, ami viszont reflektál a mai magyar valóságunkra. A Csend-etűdök – az ESZME, a Szkéné Színház és a Szentendrei Teátrum közös produkciója – aktuális társadalmi problémákat feszegető, izgalmas előadását Szokol Judit rendezte, együtt játszanak benne tapasztalt színészek és SZFE hallgatók.
A következő hangzik el a darabban: Masatomo Yamamoto japán pszichiáter szerint, egyszer egy héten tarts egy olyan napot, amikor elégedett vagy azzal, amid van. Aznap ne akarj többet, pusztán légy hálás a létezésedért. Nektek mi a viszonyotok ehhez a gondolathoz?
Nyakó Júlia: Nagyon sokszor eszembe jut, hogy hova fejlődünk, pontosabban, hogy hova nem fejlődünk, mi emberek. Szerintem az emberiség több ezer év alatt sehova nem ért el. Az ego veszedelmes dolog. Nem tudjuk értékelni, hogy jól vagyunk, hogy élünk.
Nekem ez a „legyek elégedett azzal, amim van” törekvés megvan a mindennapjaimban,
gondolom neked is Károly…
Hajduk Károly: Megvan, csak nem olyan társadalomban élünk, ami ezt támogatná. Valamint sokan csak akkor jutnak el idáig, amikor rosszul érzik magukat a bőrükben… Akkor jön az, hogy na jó, gyorsan elengedem a szerzésvágyat. Addig megy a harc a végtelen gyarapodásért, mert látjuk, hogy mások gyarapodnak. Az a szereplő, aki ezt mondja a darabban, úgy folytatja, hogy mindene megvan, mégsem elégedett…
A darab első síkja itt és most játszódik: lakásokban ülnek magányos emberek, egyedül – egyetemista lány, vlogger, zenész fiú, aki felvételizni akar, nagymama, akinek a lánya Svédországban él, és csak zoomon „találkoznak”, ráadásul az unokája már egy szót sem beszél magyarul, magányos férfi, aki a maga által kreált fantáziavilágba menekül. Vannak olyan jelenetek, amikben akár megjelenhetne a didakszis, de ezt elkerülitek, mert a szereplők önironikusan reflektálnak saját magukra. A ti ötleteitek is benne vannak a szövegben?
Ny. J.: Szokol Judit rendező mindenre nyitott volt, beépítette a megírt szövegbe, amit a szituációkra reagáltunk, így mi is alakítottunk a szövegen. Nekem is, másnak is van olyan poénja benne, ami spontán jött a próbán.
H. K.: A darab változott, sőt gazdagodott általunk! (nevet)
Hajduk Károly és Nyakó Júlia (Fotó/Forrás: Szentendrei Teátrum)
A Csend-etűdök erős helyzeteket felvető, politizáló mű, viszont üdítő módon nem teszi le a voksát egyik politikai oldal mellett sem. Mégis zavarba hozhatja a nézőt… Például abban a jelenetben, amikor a vlogger káromkodva szidja az országot, mire Sarolta - akit Juli játszik -, rendreutasítja, hogy ne beszéljen így Magyarországról.
Ny. J.: Nem akarok politizálni, nem érdekel, hogy ki milyen oldali,
számomra csak az adott ember minősége létezik: legyen tisztességes, gerinces, csinálja jól a dolgát.
Magyarnak érzem magam, de ezért ne legyek megróva. Viszont kisajátítva se legyen az, hogy ki lehet magyar.
H. K.: A szívből, mélyen megélt hazaszeretetet én is morajló érzelmekkel tudom megélni. Amikor mondjuk Szilágyi Áron megnyeri a harmadik olimpiai aranyérmét, de ezek az én privát érzéseim, személyes magánügyem. Viszont sokszor használják fel a hazaszeretetet politikai manipulációra, amit kikérek magamnak. Mint ahogy az is manipuláció a másik oldalon, hogy aki büszke a magyarságára, az megkaphatja, hogy nacionalista. Ezt is kikérem magamnak. Ez így fekete-fehér, pedig még annyi szín van.
A Károly játszotta alak nem csupán egy budapesti, átlagos negyvenes férfi, hanem szamuráj is. A japán kultúra az egész darabot átszövi. Károly, neked egy teljes japán mondavilágot kell megteremtened a szerepedben.
H. K.: Arra jutottunk a próbák során, hogy erről az alakról nem kell tudni több információt. Ottó kreál egy menedéket nyújtó, Japán ihlette fantáziavilágot, amibe beleszövi az őt ért napi élményeket, híreket. A többi pedig majd az előadásból fog kiderülni.
Nyakó Júlia és Hajduk Károly (Fotó/Forrás: Szentendrei Teátrum)
A szerzők, a rendező is fiatal, valamint két SZFE hallgatóval játszotok. Milyen volt a fiatalokkal dolgozni, milyen új impulzusokat kaptatok tőlük?
Ny. J.: Nekem ez nem újdonság, sokat dolgoztam, próbáltam az SZFE-n fiatalokkal, főleg éjszaka. (nevet) Mindig nagyon boldogan játszom velük. Az a tapasztalatom, hogy okosabbak és határozottabbak, mint az én generációm volt ennyi idősen. Megdöbbentő, hogy a fiatal szerzőpáros, Szokol Judit és Fabacsovics Lili milyen mélységében boncolgatja a témákat, és hogy milyen hihetetlen erősen írták meg a szöveget.
H. K.: Hála Istennek, én is rengeteget dolgoztam éjszakánként az SZFE-n fiatalokkal, második, harmadik „műszakban”. Az elmúlt 4-5 évben kifejezetten sokat próbáltam velük. Azt látom, hogy nagyon képben vannak és fantasztikus az önismeretük, sokkal nagyobb, mint nekünk volt ennyi idősen. Nem csak a szívük nagy, de rendkívül felkészültek is. Itt térnék vissza, arra, amit a beszélgetés elején mondtál:
nagyon fontos elővenni klasszikus darabokat, de erre a helyzetre, amiben most vagyunk, nincs darab.
Újat kell rá kitalálnunk, a jelent kell megfogalmaznunk. Fontos, hogy az akut dolgokra gyorsan tudunk reagálni. Erre a kőszínház – jellegéből adódóan – csak mérsékelten képes. Nem féltem az új generációt: azt látom rajtuk, hogy nyíltak, őszinték és talpraesettek.
Mondjatok pár ajánló mondatot a darabhoz!
Ny. J.: Azért jöjjenek el és nézzék meg a nézők a Csend-etűdöket, mert találkozhatnak önmagukkal.
H. K.: Bárki, aki megnézni a darabot, hétszentség, hogy azt fogja érzeni: róla is szól. Biztos, hogy mindenki magára ismer, így vagy úgy. Lesz, aki az egyik történetszálra fog csatlakozni, lesz, aki a másikra, és sok olyan lesz, aki rá tud nézni az egészre.
Fejléckép: a Csend-etűdök szereplői (forrás: Szentendrei Teátrum)
hírlevél
