- Nem sok ez? Illetve inkább úgy kérdezem: mennyire bírható ez a terhelés?

- Egyáltalán nem sok! Igazából nem is tűnik fel. (Nevet.) Az óriási szerencse, hogy ennyi munkával és ennyiféle feladattal megbíznak, hogy számítanak rám.

- Marton László és Forgács Péter osztályába jártál, itt, a Vígszínházban töltötted a szakmai gyakorlatodat. Gondolom, fel sem merült, hogy diploma után más színházba szerződj.

- Átvettem szerepeket régebben futó előadásokban, kaptam feladatokat új produkciókban, úgyhogy igazából tényleg fel sem merült, hogy másfelé keresgéljek. Amikor mi diploma közelébe kerültünk, még nem volt akkora felfordulás a színházakat illetően, mint ami most tapasztalható. Tulajdonképpen akkor - jó esetben persze - egyértelmű volt, hogy ahová szakmai gyakorlatra mész, ott benned gondolkodnak, és a Színművészeti után abban a társulatban folytathatod tovább.

- Valami biztosan lehet bennem, ami errefelé húz, de vegytisztán nem vagyok királylány. Annak, hogy merre megy el az alak, egy része tőle függ, a saját szuverenitásától, egy része pedig abból adódik, hogy én, Bata Éva is szuverén alak vagyok a saját világommal, és ezt a kettőt kell közelíteni, vagy eljutni egy olyan szintre, hogy az én egóm hátrébb kerüljön, és az adott három órában a megírt szerep, karakter életre keljen. A Rómeó és Júliánál azért volt bonyolultabb a produkció szempontjából, mert Shakespeare-t annyiszor feldolgozták már, hogy a darabhoz, a szereplőkhöz mindenkinek kötődik valamilyen élménye vagy elvárása. Ott azon kellett dolgoznom, hogy megtaláljam azt az arányt, amit belőlem még felvállal a figura, de az ő egyénisége se csorbuljon. Kortárs darabok esetében nincsenek sztereotípiák, de itt is kell, hogy a rendezőnek erős gondolata legyen a műről, és a színész ezeken a korlátokon belül találjon rá a szabadságra.

- A Billy világa nagyon is kortárs darab. A főszereplő egy siket fiú, te a barátnőjét játszod, aki szintén siket. Az előadásban jelbeszédet is használtok. Ezt mennyi idő alatt sajátítottátok el?

- A bemutató december 22-én volt, Pepével (Telekes Péter, az előadás Billyje - a szerk.) már szeptemberben elkezdtünk jelelni tanulni.  Eleinte nagyon nehéz volt átállni az agyamnak, mert egészen másféle koncentrációt igényel. Nekem nulla nyelvérzékem van, és ettől általában van bennem egyfajta görcs a nyelveket illetően, de érdekes módon itt nem volt bennem semmiféle szorongás. A jelnyelvben van valami egyenesség, ami nekem nagyon szimpatikus. Sokkal egyértelműbben fejez ki fogalmakat, helyzeteket, viszonyokat, mint a normál beszélt nyelv, amiben árnyalatok sokaságát használhatjuk, ööö-zhetünk, kereshetjük a szavakat, nyököghetünk. Az a szabadság, ami megengedi, hogy össze-vissza beszélj, sokszor nem eredményez tiszta mondatokat, követhető gondolatmenetet. A jelnyelv egyszerűsége miatt viszont nem tudsz hebegni-habogni, hanem rákényszerülsz arra, hogy pontosan fogalmazz, hogy tiszta gondolatokat közölj a kezeddel, az arcoddal, a szemeddel, a testeddel.

- Élesben is kipróbáltátok a jelelést, nem csak a színpadon, ugye?

- Persze. Jártunk siket közösségben, ahol szeretettel, nyitottsággal fogadtak bennünket, mentünk együtt bulizni, nagyon jó volt. És az előadás kapcsán sem találkoztunk olyanokkal, akik rosszul vették volna, vagy sértőnek találták volna a darabot, vagy nem lettek volna elégedettek a színpadi jeleléssel. Szóval szakmailag remélhetőleg rendben vagyunk. (Nevet.) Igazából úgy teljes az élmény, ha jeltolmács is közreműködik az előadásban, ami azt jelenti, hogy ott van a színpadon, a nem jelelt szöveget tolmácsolja.

- A Billy világa mellett egy másik kortárs darabban, a Punk Rockban is játszol a Pesti Színházban. Annak a témája is az elfogadás, csak ott nem egy családban, hanem egy középiskolában, és sokkal durvábban, tragikusabban mutatja be a szerző a kiközösítés következményeit. Nevezhetjük ezeket mai tandrámáknak?

- Érzékeny témákat dolgoz fel mindkét darab, a szeretetéhség, a kötődési vágy közös bennük. A Punk Rock talán szélsőségesebben mutatja ezt, de ott a szereplők is jobban a perifériára szorultak. Szerintem fontos, hogy mai problémákkal szembesüljenek mi magunk és a nézők is, hogy célzottan ilyen témákkal találjuk meg őket, amihez tudnak kapcsolódni, ami akár velük is megtörténhet, és olyan közeget mutassunk nekik, ami ismerős. Ez talán segíti őket abban, hogy a színházat is könnyebben megszeressék.

- A legutóbbi bemutatód a Lovakat lelövik, ugye? volt. Az előadás szövegkönyvéből, a regényből vagy a filmből indultál ki Gloriához?

- A filmet szándékosan nem néztem meg, ilyen esetekben ugyanis mindig attól tartok, hogy kínál egy kész megoldást, és ha máshova nem, a tudatalattimba befészkelődnek a látottak, a dolgok nyitjára pedig szeretek én magam rájönni. Úgyhogy a szövegkönyvből és a regényből indultam ki, ami persze nem jelenti azt, hogy nem ugrottak be kezdetben előképek. Gondolni persze sok mindent lehet, aztán munka közben előjönnek az ember korlátai, a szégyenlőssége és a szorongásai. (Nevet.)

- Tartottatok az előadás kapcsán egy nyolcórás nyílt próbát. Eszenyi Enikő valahogy úgy fogalmazott, hogy szerette volna, ha elértek egy olyan befelé fordult, kicsit katatón állapotba, amit később elő tudtok hívni. Sikerült ezt elérned?

- Én nagyon élveztem azt az estét, de volt egy pont, az ötödik-hatodik óra után, amikor nem is feltétlenül fáradtságot éreztem, hanem elkezdett egy nagyon furcsa belső világ működni bennem, ami független volt attól, hogy ott ülök, ott vagyok fizikailag. Az energiaszintnek arra a minimális fokára jutottam el, ahol azt éreztem, ebből még tovább lehet menni, ebből merítve túl lehet élni a hátralevő két-három órát. Az is nagyon érdekes volt, ahogyan az érzékszerveim kinyíltak, ahogyan megváltozott a tapintás érzete vagy a szaglás élessége. Néhány hét eltelt a bemutató óta, de még szedegetem magam össze, mert az egész próbafolyamat nagyon nagy munka volt.

- A Soós Imre-díj apropóján beszélgetünk. Arra emlékszel, hogy mi volt az első díj, amit kaptál?

- Azt hiszem, a Junior Prima Díj. Nagyon örülök a díjaknak, nagyon nagy elismerést jelentenek, de a saját magam mércéjét nem változtatják meg. A Varsányi Irén-emlékgyűrű, amit a tavalyi évadban a társulat szavazott meg, számomra sokat számít, mert a kollégáim végignézték az évadbeli munkáimat, láttak belőlem mindent, és tisztán szakmai alapon mondták, hogy jól teljesítettem.