Amikor megcsináltam az Irány Kalifornia!-t, a Toprongyozó lett volna a következő tévéfilmem – meséli Felvidéki Judit –, 1997-ben el is fogadták a tervet. De amikor már megvalósulhatott volna, 1999-ben jött a leépítés a Magyar Televíziónál és kirúgtak.

Most viszont színpadra állítod a művet, itt, az RS9-ben.

Igen, 2006-ban itt volt az utolsó rendezésem.

Ha jól számolom, 16 éve…Kanyarodjunk vissza, egy kicsit még régebbre! 1975-ben végeztél a főiskolán, 1976-tól a Magyar Televízió drámai osztályának rendezője lettél, 1986-ban vezető rendező, 1991-ben főrendező. Amikor 1999-ben, létszámleépítésre hivatkozva elbocsájtottak, mennyire vették el a kedved mindentől?

Úgy éreztem, hogy kilöktek a fészekből. Akkoriban sokat publikáltam az ÉS-ben. Mivel kritikus hanggal írtam a tévéről, azt mondták a munkahelyemen, döntsem el, rendezni akarok, vagy írni. Talán, ha nem írnál, akkor rendezhetnél, tették hozzá. Amikor dönteniük kellett, kiket küldenek el, jó okuk volt rá, hogy engem is közéjük soroltak. Nehéz évek jöttek. De akkor indultak a kereskedelmi tévék, és azt a biztatást kaptuk, hogy azokat hívják majd oda dolgozni, akiknek van szakmai múltjuk. Mégsem így történt, mert minket meg kellett volna fizetni, és drágának tartottak. Volt olyan, hogy kihívtak próbafelvételre, de nem mentem.

Büszkeségből?

Nem is a büszkeség! Csak úgy éreztem, hogy én menjek oda próbarendezni? Akkor már öt éve csináltam szappanoperát (a Família Kft. rendezőjeként, a szerk.), talán akkor ez nem okozhat gondot…

Felvidéki Judit (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Ma másképpen csinálnád?

Nem akarok okoskodni, nem tudom… Az biztos, hogy voltak elhamarkodott döntéseim. 2000-től elkezdtem színészmesterséget tanítani a Shakespeare Színitanodában. Ott például nem kellett volna felhúzni magam. Maradhattam volna, de eljöttem, mert 49 évesen sem nőtt be a fejem lágya.

És mostanra benőtt már?

Szép lassan igen, ahogy a kudarcok értek. A váltás nehéz volt. Sokáig voltam sértett, és úgy éltem meg, ez méltánytalan – és fájt. El is szaladtam a városból, elmentünk Hévízre. Kapóra jött édesanyám betegsége. Abba bele lehetett bújni, hogy én most őt ápolom, visszavonulok, és ezzel egy kicsit magamat védem a csalódásoktól.

Miközben, nyilván hiányzott a munkád. Hiszen a rendezésbe szerelmes voltál.

Sokáig álmodtam arról, hogy rendezek. És folyamatosan pályáztam. Mindig volt elképzelésem, hogy mit szeretnék csinálni.

Mellette nagyon sokat írtál is!

Igen és 2002-ben jött az ifjúsági tévéfilm, a Vadkörték, utána 2003-2004-ben az Életke első és második része. Aztán 2006-ban, itt az RS9-ben megcsináltam a tanítványaimmal a Káró király című Spiró György darabot. Aztán Julcsi lányom férjhez ment, anyukám beteg lett és tényleg kellett neki egy támasz.

És akkor abban találtad meg magad?

Mami azzal „fenyegetett meg”, hogy csak 80 éves koráig hajlandó főzni, tovább nem. Akkor most mi lesz? Én egyedül rántottát tudtam csinálni, meg palacsintát. Maminak lett valamilyen gyomor -problémája. Diétáznia kellett, így tanultam meg a főzést Hévízen, és ezalatt kezdtem el másként nézni a világot. Elindult egy folyamat, amikor én teszek valakiért. Azt, amit nekem biztosított anyám egész pályámon, segített a gyereknevelésben és mindenben, hogy tudjak zavartalanul dolgozni. Úgy éreztem, biztosítanom kell neki a nyugodt öregkort. Mindenünket eladogattuk, hogy megéljünk. Egy pillanatig nem volt bennem kétely, hogy ne ott legyünk, ahol ő van, és ne mellette álljunk. Akkor már a korommal is szembe kellett néznem.

Így éldegéltünk, volt a Mami nyugdíja, és ha írtam, abból is jött valami bevétel. De volt mit eladogatni, tudod, ezért dolgoznak az ősök... A festményeket leakasztod, a csillárt leveszed, mert a tárgyaknak nincs semmi jelentőségük! Csak az az értékük, hogy meg lehet majd enni őket. Ezt tudták a szüleink is, egy háborús nemzedék. Hévízen egy 27 négyzetméteres kis lakásban éltünk öt évig anyámmal, és semmi nem hiányzott azokból a dolgokból, amiket ott hagytunk Pesten, hatszáz helyen, amikor már eladtuk a lakást. A bátyámnál és barátoknál is voltak a cuccok, amit aztán Pécsett, amikor végre megvettük a házunkat, összegereblyéztünk. De rájön az ember, hogy ezek mind nem kellenek, hisz elvoltak a dobozban öt-hat évig, a fele még most is a padláson maradt. Mert mi vagyunk a legfontosabbak és az, hogy az anyám éljen. Úgy érzem, az, hogy 95 éves koráig velünk lehetett, hogy mi együtt voltunk, az volt az én legnagyobb sikerem. Azt mondta, azt írjátok a síromra – de hát nem is lesz sírod, mamikám, azt mondtad, szórjunk szanaszét. Azt írjátok a síromra, mondta újra, hogy itt nyugszik a legboldogabb ember a világon. Amikor meghalt, pont karácsony volt. December 24-én éjjel még bementem hozzá, és 25-én hajnalban telefonáltak. Akkor mondta Vass Éva, hogy ez volt a Mami karácsonyi ajándéka... Nem akarja az ember elhinni, hogy ez egyáltalán megtörténhet, mégis volt egy felszabadulás, hogy ő elmegy azért, hogy elengedje a kezem, hogy én még csináljak valamit. Na, ezért vagyok itt most! Én a Mami halála után támadtam fel.

Felvidéki Judit (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

2019-ben megcsináltad a Gábor Miklós születésének 100. évfordulójából rendezett esteket a KuglerArt Szalonban. Régi barátság fűzött hozzá, ugyanúgy, mint a feleségéhez, Vass Évához. Az ő emlékét is ápolod.

Éva rám bízta a hagyatékát, hogy döntsem el, mit kezdek vele. A Covid alatt nagyon sokat foglalkoztam Miklós és Éva levelezésével, Éva naplójával és örültem neki, mert nagyon komoly anyag. De ebből ki kellett már mozdulni, mert komoly felelősség, nagyon nyomott.

Amikor megcsináltad a Gábor Miklós 100-at, nagyon sokan eljöttek rá a szakmából, többek között Kútvölgyi Erzsébet, Hirtling István, Egri Kati, Balázsovits Lajos, Vándor Éva, Kerekes József, Lénárt István (Papi), Harkányi Endre, Kornis Mihály, Szegő András és Gábor Miklós lánya is, Gábor Júlia. Ebből is érezhetted, hogy fontos vagy nekik és nem felejtettek el.

Igen, adott egy kis önbizalmat és sikerélményt. Az ember hajlamos rá, hogy elkezd visszahúzódni, mert már azt sem tudják, ki vagy. Azért az nem ugyanaz, hogy valaki megy a pályán, a másik meg ott van a partvonalon. 2014-ben megjelent az Egyszer volt, hol nem lesz című könyvem, szűk körben nagy sikert aratott. Azt még Mami is olvasta. Mami írt naplót, abból szintén szoktam idézgetni, mert azzal is kell foglalkoznom. Ő egy csodálatos ember volt…

Ez adta az önbizalmat, meg ti, barátok, akik mondtátok, hogy ezt az estet meg merjem csinálni. Csináltam három portréfilmet Gábor Miklósról, együtt is dolgoztunk és barátok voltunk. Ebben én otthon vagyok.

Valóban nemes feladat, de ismét bebújtál valaki mögé.

Igen. Ez nem az én házam, nem az én utcám.

Ki vett rá, hogy visszatérjél a szakmába?

Az történt, hogy nyertünk! A kutya sem számított rá! Olyan könnyen bead az ember egy pályázatot, mert úgysem lesz belőle semmi. De amikor azt mondják, nyertél, akkor azt meg kell csinálni! Jött a Covid, így egy kicsit csúszott a dolog. De ez nekem egy játék, nincs benne kockázat.

Miért nincs?

Én már nem tudok megbukni! Maximum azt mondják, a Felvidéknek volt egy rossz rendezése. De van egy csomó jó, ami megmaradt! Szóval nekem nincs tétje, ez egy játék és én élvezem. Az a fontos, hogy a színészek jók legyenek!

jelenet a Toprongyozó c. előadásból (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Fontos, hogy élvezd, de mi az, aminek tétje van?

Annak, hogy hol vagy a pályán! Én már nem akarok meglepetést okozni senkinek. Tudom, amit tudok. Se többet, se kevesebbet. Ez pár embernek talán még fontos, profitál belőle és akkor lehet itt egy jó kis játék. A színház és film a pillanatra való koncentrálást hozza ki belőled. Hogy eszedbe jut-e valami, amit mondani kell. A filmnél ott és akkor, mert ha szerdán nem jutott eszedbe, csütörtökön már mást veszünk föl. Itt, a színházban korrigálhatsz. Figyeled a színészt. Volt egy elképzelésed, azt nagy vonalakban fölrakod. És kérdés, amikor megcsinálja, eszedbe jut-e még valami, mit tudsz még rátenni? Olyan jó érzés az embernek, ha valamit ki tudtam találni! Mert megírni, az egy dolog. Mondom is nekik, gyerekek, ez nem klasszikus! Nem számít, mi volt a papíron, mert ez most már itt alakul, ha kell, átírjuk a szöveget.

Az eredetileg filmre írt történetnek negyvenhét szereplőjét lehúztátok tizennyolc emberre.  A történet helyszíne egy használt ruha bolt, a kilencvenes években járunk. Miért ekkor játszódik a történet?

Mert Keller Zsuzsával akkor írtuk a darabot. A mű egyik főszereplője Éva, egy népművelő csaj, aki elvesztette az állását, és a testvére berakja őt az egyik butikjába. Mit tud ott csinálni? Egy kis közösséget! Előbújik belőle a népművelő és a vevők egy idő után már odajárnak beszélgetni, kávézni. Vannak visszatérő vásárlók és azoknak a sorsát ismerhetjük meg. Évát Molnár Éva Zsuzsanna alakításában láthatjuk, ő egyébként a Pécsi Playback Színház tagja, a nővérét Létay Dóra játssza.

Miért tartottad fontosnak elbeszélni ezt a kilencvenes évekbeli történetet?

A darab alcímében is ott van, hogy ó, azok a boldog '90-es évek! Az volt a remény évtizede. Akkoriban sok minden nem tetszett nekünk, s azt hittük, a rendszerváltással jön majd a Kánaán. Mindenki nagy vállalkozásba fogott, csak járni nem tanultunk meg… Ott van egy járóka a díszlet közepén, minden bele van halmozva. Ehhez mindenkinek köze van, mert mindenki azt hitte, neki majd sikerülni fog. Aztán van, akinek igen, mások lecsúsztak és pillanatok alatt hajléktalanná váltak. Miért van ezeknek az embereknek szükségük egymásra? Miért járnak ide? Mit jelent az, hogy ezentúl nem toprongyozó leszünk, hanem second hand?

Erről szól ez az egész, hogy miként vettük ezt magunkra. Finoman, természetesen, de humorral. Ma már képesek vagyunk ezt is beletenni, mert már tudjuk, hol tartunk.

Felvidéki Judit (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Sokan valamiféle nosztalgiával néznek vissza az akkori időkre.

Igen, akkor még ott volt a lehetőség, mert hihettünk valamiben. Most nem tudom, miben tudunk hinni. Annak ellenére, hogy akkoriban lépten-nyomon kutyapiszokba léptél, meg a házak félig voltak csak kitatarozva, fönt meg minden rohadt, mégis reménykedtünk… Ez az előadás arról akar szólni, hogy itt, ebben a pincében, ezek a sorsok hogy hatnak egymásra.

Féltél tőle, hogy fogod bírni a munkát fizikailag?

Csak attól, hogy a lábam, a térdem, bírja-e. Mert ülve rendezni nem lehet! Én öt percenként rohangálni szoktam.

Hogy tudod elviselni magad, mióta benne vagy a próbafolyamatban?

Megmondjam, mi hiányzik? Az, hogy most nem vagyok itthon. Egész pályámon borzasztó fontos volt, hogy amikor befejeztük a forgatást, akkor azt úgy ledobjam magamról. Hazamenni, leülni, legózni Julcsi lányommal, kutyát sétáltatni. Érted? Az otthonba belebújni. Pécsett élünk, itt, Pesten a testvérem lakásába megyek haza és hiányzik a család. Az, hogy a kertemben sétáljak. Most hazaérek, földobom a lábam, mert már muszáj, bekapcsolom a tévét és elalszom.

Julcsi lányoddal van alkalmad veszekedni, mert ő az előadás dramaturgja. Viccet félretéve, legszívesebben ezt az előadást is filmen csinálnád meg?

Most már filmre kész állapotban van. Ez négy nap története, egy másfél hónapos intervallumban. Az első felvonás is két nap, és a második felvonás is, közben eltelik az év és megjön a karácsonyi bála, amit mindenki vár. És közben krimiszerűen kibomlik két testvér magánélete, mert végig valami titok lengi körül őket. Ez egy nagyon fontos történet, van benne egy kis Antigoné, Elektra, Oidipusz, tehát van egy drámai magja. Csak egy kicsit karikírozva meséljük el, élesebben megrajzolva a figurákat. Filmen már nem tudsz ilyet! Ott kisrealistává válik egy ilyen helyzet.

Téged is nosztalgiával töltenek el a '90-es évek?

Ha arra gondolok, hogy akkor csináltam meg az utolsó igazi filmemet, az Irány, Kalifornia!-t, igen.

Szoktál még forgatással álmodni?

Nem. Most már nem vállalnék filmet. Azért mondtam, hogy ez nem egy olyan műfaj, amit ülve lehet rendezni. Fizikum kell hozzá és agy. Negyvenkilenc évesen, amikor kénytelen voltam abbahagyni, lett volna hetven esztendős koromig egy időszak, amit ki tudtam volna tölteni munkával. Biztos lenne egy másik része az életművemnek, de nincsen! Tehát nincs miről beszélni, érted? Ami elmúlt, az elmúlt. Ez olyan, mint amikor valaki meghal, mert kiugrik az ablakon, öngyilkos lesz, vagy elütötte egy autó, és addig tart az életműve. Ha élt volna, még biztos csinált volna valamit, nem? Én is így vagyok magammal. Te már megcsináltad addig az életműved, mondják, hát nem!

Mint ahogy készített filmet Szabó István, Jancsó Miklós és Mészáros Márta. Amikor negyven évesen megcsinálta Huszárik Zoli a Szinbádot, még fiatal rendezőnek számított, azt mondták, végre csinált egy filmet. Akkor megcsinált még egyet, majd meghalt. Rá se mondhatnánk, hogy szép, kerek élet, nem? Nem az, mert ha élt volna, még biztos rendezett volna!

Felvidéki Judit (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Tiszteletreméltó vállalás, hogy 71 évesen fogod magad és tizenhat év kihagyás után, Pécsről ideutazol a fővárosba, besétálsz a színházba, és azt mondod, akkor most újra rendezek.

Hát igen! Amíg ezen a lépcsőn le tudok jönni…

Milyen volt az első olvasópróbára jönni? Izgultál?

Nem, de örültem, hogy azokkal fogok találkozni, akiket kiválasztottam. Öröm, hogy együtt játszunk, igen. De olyan, hogy jaj, most mit mondjak, nincsen! Amiről tudok beszélni, az az, amit Kati néni mond a darabban: én már vagyok annyira öreg, hogy megengedhetem magamnak, hogy kimondom, amit gondolok. Egy bizonyos kor után az embert már totál nem érdekli, kinek mi a véleménye. Tényleg!

És ez szabadságot ad!

Szabadságot ad, mert azt mondom, hogy na, bumm! És ha nem ért valaki egyet velem, akkor mi van? Legfeljebb nem vagyok neki szimpatikus, másnak meg igen.

Fontos neki, hogy oda leüljön, megnézze a másikat, és mondjon neki valami jót. Erre vagyunk mi kiéhezve és ezt itt megkapjuk egymástól.

Filmrendezőként is érezted ezt a fajta szabadságot, amit most itt?

Mindig. Amikor rendeztem, akkor igen. Mert azt csinálhattam, amit gondoltam, és akartam. Nekem az volt a szabadság, a munka. Most ez a legklasszabb dolog, ami velünk történhet, hogy ez itt megszületik. És nem kell, hogy tökéletes legyen! Csak a színész hiszi azt, hogy ez fontos! Még ha bakiznak is, megszületnek majd pillanatok, amiken a nézők nevethetnek, sírhatnak és amiket majd magukkal vihetnek.

Mihez hasonlítanád, amit most, munka közben érzel?

Átváltozásokat élek meg. Egyik figurából lépek át a másikba. Megpróbálok átalakulni azzá, amilyen az adott karakter és egy picit az ő agyával gondolkodni. Ez az én átváltozásom közben, ez az én játékom, hogy próbálgatom és belebújok. Én most az a tizennyolc figura vagyok. Kiválasztottam hozzá tizennyolc embert és bennük bujkálok. Ez olyan, mint mikor gyerekkoromban fölvettem a bátyám gatyáját, a nagymamám slafrokját, és játszottam. Megpróbálom feltölteni ezt a tizennyolc szereplőt mindazzal, amit én tudok a figuráról, hogy megelevenedjenek. Olyan, mintha üvegekbe töltögetném a tejet és mindben benne vagyok egy picit! Gondolkoztam az összefüggéseken és elmondom a színésznek azt is, ami nincs leírva. Ő meg egyszer csak rákattan, mert megérzi, mi a figurájának a lényege. Ez a játék ebben, nekem ez! Az írásban is ezt csináljuk. Egészen addig, amíg valami még belülről mozgatja az embert…

Fejléckép: Felvidéki Judit / fotó: Gordon Eszter