„Benne ért össze a kortárs magyar irodalom és az élő magyar színház” – megemlékezések Radnóti Zsuzsáról, a Vígszínház legendás dramaturgjáról

A láthatatlan alkotótárs – Megemlékezés Radnóti Zsuzsáról

Vannak emberek, akik nem hangos szavakkal, hanem csendes, mégis meghatározó súllyal vannak jelen a környezetükben. Radnóti Zsuzsa ilyen volt.

Visszafogott, elegáns lénye hatalmas tudást és szakmai szenvedélyt rejtett. Zsuzsa nem csupán olvasta a szövegeket: belakta a drámákat. Pályája összefonódott a Vígszínház aranykorával, ahol olyan írók munkáit segítette színpadra, mint Szakonyi Károly, Bereményi Géza, Nádas Péter, Esterházy Péter, Spiró György és Kornis Mihály. De az ő nevéhez fűződik megannyi korszakokat meghatározó zenés előadás is: a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Kőműves Kelemen, A padlás, A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk…

Hitt abban, hogy a színháznak a mához, a máról kell szólnia, és ennek a célnak érdekében fáradhatatlanul dolgozott: alapítója volt a Nyílt Fórumnak, és amikor a dramaturgok közt elsőként – és egyelőre egyedüliként – Kossuth-díjat kapott, annak összegéből megalapította a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amely mostantól már az ő nevét viseli.

Egy dramaturg munkája hálátlan: ha jó, senki sem veszi észre, ha rossz, mindenki látja. Ő mégis élvezte ezt a „háttérmunkát”. Személyisége mentes volt minden gőgtől; fiatal írókat mentorált, egyetemen tanított, és mindig volt egy bátorító szava azokhoz, akik ki akarták próbálni magukat a dráma műfajában, sőt: sok tehetséges prózaírót szólított meg és csábított a színházhoz. Életműve részének kell tekintenünk a kortárs drámairodalom megannyi általa életre hívott alkotását, a Nyílt Fórumos és Örkény-ösztöndíjas műveket, Szakonyi, Nádas, Garaczi, Háy, Kárpáti műveitől Esterházy Mercedes Benzéig és tovább, hiszen a legutóbbi időkig figyelte és támogatta a fiatalok munkáit is. És nélküle Örkény István életműve sem lenne talán ennyire élően jelen a kortárs színpadokon: Zsuzsa nem az író özvegyeként, hanem az irodalmi hagyaték értő gondozójaként képviselte a rá bízott értéket.

Búcsúzni is az ő saját mondatával szeretnék, amelyet két éve az én saját személyes veszteségem okán írt:

Drága Zsuzsa, mindent köszönünk!

Megrendülve állunk a hír előtt. Ma hajnalban, 88 éves korában elment Radnóti Zsuzsa. A Vígszínház legendás dramaturgja, kollégánk, barátunk, a magyar drámaírók állhatatos mentora, aki csaknem 50 évig volt a Víg dramaturgja. Hivatalosan 1963-tól 2009-ig volt a társulat tagja, de még később is visszajárt és dolgozott nálunk. Ott volt a bemutatókon, az ünnepeinken, minden fontos eseményünkön – legutóbb az 1500. A dzsungel könyvén találkoztunk vele, amelynek dramaturgja volt.

Mindig csodáltuk műveltségét, tájékozottságát, szorgalmát, türelmét, empátiáját és higgadtságát. Elképzelhetetlen és irigylésre méltó hatékonysággal dolgozott: írók egész sorát ösztönözte arra, hogy darabot írjon, kipréselte belőlük a határidőket, a javításokat, és fáradhatatlanul házalt a darabokkal rendezőknél, igazgatóknál. Spiró György, Nádas Péter, Bereményi Géza, Esterházy Péter, Csurka István, Kornis Mihály, Háy János, Kárpáti Péter, Gyurkovics Tibor – és még számtalan magyar író köszönhette neki, hogy színpadra került, értő szemmel, okos és pontos rendezésben.

Utólag ő szerényen a korszak társadalmi és kulturális sajátosságainak tulajdonította ezt a különös felvirágzást, pedig neki legalább annyi hálával tartozhatunk a remekművekért.

Zsuzsa mindig mindent gondosan elolvasott, még a rosszat is, és ugyanolyan alapossággal kommentelt, véleményezett mindent. Lelkesedett, javaslatokat tett, biztatott, ötletelt. Bárki fordulhatott hozzá tanácsért. Tanított, írt, gondolkodott. Jelen volt.

Ott bábáskodott nagy előadások megszületésénél, csodálatos színművek bemutatásánál. Hatalmas szériák, emlékezetes ősbemutatók fűződnek a nevéhez: első munkája a Vígben a Képzelt riport volt. Már az ötlet is neki köszönhető – ő mutatta meg a kisregényt Marton Lászlónak és Várkonyi Zoltánnak. Aztán következett a Harmincéves vagyok, Eredeti helyszín, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Légköbméter, Házmestersirató, Pisti a vérzivatarban, A sanda bohóc, Kőműves Kelemen, Fekvőtámasz, Ahogy tesszük, Elsötétítés, Príma környék, Kvartett, A dzsungel könyve, A padlás és A Pál utcai fiúk – csak néhány azok közül az előadások közül, melyek megszületésénél Zsuzsának elévülhetetlen szerepe volt. Akár az ötlet pillanatában volt jelen, akár egy későbbi ponton kapcsolódott be az alkotói folyamatba, az ő jelenléte mindig garancia volt arra, hogy minőség születik.

Marton László hűséges munkatársa volt az utolsó rendezéséig, és a Vígszínház szellemi társa maradt akkor is, amikor már csak keveset dolgozott velünk.

Nem beszélt feleslegesen és nem is beszélt sokat – mégis mindenki adott a véleményére. Egy szakma rangját teremtette meg, vagyis igazából ő volt a szakma maga. A dramaturg definíciója. Hiánya felbecsülhetetlen.

Zsuzsa…, drága Radnóti Zsuzsa…

Zsuzsa is elment… miközben az elmúlt lassan 40 évben, amióta ismerem, sosem vetődött fel bennem, hogy hány éves.

Mert pont az volt, pont olyan volt egy fél éve is, amikor utoljára találkoztunk, mint amikor anno megismerkedtünk a Vígszínházban.

Rendíthetetlen, energikus, figyelő, megértő, kíváncsi, önzetlen, segítő….

Mindig a másik, az alkotó ember volt számára a fontos.

És azt hiszem arról szólt az élete, hogy nekik segítsen, hogy helyzetbe hozza őket, hogy megmutassa őket, minket a nagyvilágnak, megmutasson egymásnak bennünket.

Hogy minél jobban kiteljesedjünk, hogy megcsináljuk, létrehozzuk, megírjuk, bemutassuk mindazt, ami megszületett bennünk.

Zsuzsa, ha te nem vagy, én azt hiszem nem leszek rendező,

Bízom benne, hogy ezt megköszöntem neked.

És a sok figyelmet, elismerést, zavarba ejtő dicséreteket és a szelíden elmondott kritikákat is.

Nagyon sokat köszönhetek neked, hogy olyan színházi ember lettem, amilyen.

Köszönöm Zsuzsa, nagyon fogsz hiányozni!

Isten áldjon!

I.M. RADNÓTI ZSUZSA

Azt hiszem, ez így sűrű lesz. Nehezen elviselhető. Radnóti Zsuzsa nem érdemli meg a mentegetőzést, de olyan finom arányérzéke volt, hogy biztosan megértené, ezzel kezdem. Nem akarok hamis lenni, úgy tűnni, mint akinek mindenkihez köze van. De hallgatni sem tudok, mert Radnóti Zsuzsával hihetetlenül sokat dolgoztunk együtt, és óriási közös sikerünk A Pál utcai fiúk librettója (Marton Lászlóval hármasban). Sokat segítettek nekem, velem voltak végig a szöveg megírása alatt. Sőt, Zsuzsa elérte, hogy a szkeptikus Molnár Ferenc örökösök adjanak esélyt a szövegkönyvemnek, és megnézzék előadásban is, mert szerintük „szétírtam” Molnárt, és amit összetákoltam, nem méltó a világsikerhez. Zsuzsa addig terelte őket, addig puhította, amíg ráálltak, megnézték az első főpróbát. Ez is az ő sikere. Ezért nem lehet elmondani, hogy mit csinált. Mindent.

Martonnal együtt ők találták ki a drámai zenés színházát, és évtizedeken át együtt alkotva jóval többek lettek a Vígnek mint alkotópáros. Hónapokig ültem nála Örkény asztalánál, heti öt nap dolgoztunk, ő olvasott, Gyulával készültek ebéddel, mesélték a híreket. Zsuzsa mindenre figyelt, mindent elolvasott, benne ért össze a kortárs magyar irodalom és az élő magyar színház.

Utált szerepelni, ha mikrofont adtak a kezébe, direkt eltartotta magától. Az ő hangja a mások mondatai voltak. Emlékszem, ebéd előtt mindig levettem József Attila Örkénynek dedikált kötetét, elolvastam a dedikációt. Egyszer rajtakapott, ahogy simogatom a kötetet, és mielőtt, kimentünk a volna a konyhába, megölelt. Zsuzsa, köszönünk mindent!

„A színpadi szerzők és dramaturgok a jelen krónikásai” – mondta Radnóti Zsuzsa többször is. Mindig végtelenül kedves volt, nyitott és kíváncsi. Még akkor is, amikor a legvadabb ötleteimmel bombáztam, mikor mentorom volt a magyartenger megírásánál. Megértőn, szerényen, néha cinkos kis tanító mosollyal tudott kemény kritikát mondani. Mindennél erősebb volt az igazságérzete, és gondolkodás nélkül ki is állt azok mellett, akiket tisztelt és szeretett. A színház iránti imádata olyan erős volt, hogy

És aztán írt és hívott és mondta a véleményét rendületlenül. Mindig számított a szava. Sokunknak adott sokat. Tulajdonképpen mindenét odaadta másoknak és a színháznak. Nagy hálával tartozunk neki. Most már ő is azoknak az embereknek a sorában van, akikkel már csak fejben beszélgethetek. Az evilági találkozásaink azért nagyon fognak hiányozni.

Nyugodj békében, Tanárnő!

Azt hiszem, háromszor is eljutottunk a tegezésig, de aztán valahogy mindig visszaváltottam magázásra. Volt benne valami bájosan múlt század eleji (akárcsak a tegnap elhunyt Nádasdy Ádámban), ezért a magázás jobban illett hozzá, legalábbis nekem könnyebben ment.

Valaki egyszer biztosan összefoglalja, hány író budapesti színpadi indulását segítette Déry Tibortól mostanáig. Sokan lehetünk.

Köszönöm a bizalmat, a támogatást és szeretetet, Zsuzsa! Nyugodj(on) békében!

Itt hagyok egy interjúrészletet a jövő színházainak, akik talán másképp fognak viszonyulni a közéleti tartalmú darabokhoz, mint a mostani színházak többsége. Az interjút Légrádi Gergely készítette 2021-ben:

„L.G.: Zsuzsa többször szólalt meg művészeti-társadalmi kérdésekben, elköltelezetten szakmai értékek mellett. Ez miért ennyire fontos?

R.Zs.: A színház feladata, hogy arról beszéljen, ami az életünk szerves része. És az életünkhöz hozzátartozik a saját biológiai életünk, a saját sorsunk, de az egész környezetünk is, amelyben élünk, és a környezeten túl az a társadalom, amelyért teszünk vagy éppen nem teszünk semmit. És ehhez a politikum is hozzátartozik, amely egyre jobban megszűnik a drámai műfajban.

és folyamatokat a maga módján. Szembesíteni. Nem tudok nagyobb erőt elképzelni, mint az élőszót, ami elhangzik egy közösségtől a közönség felé."

Nézem ezt sok fotót magáról, Zsuzsa, itt a facebookon, meg az online hírportálokon, mindenki magáról ír, mintha díjat kapott volna vagy csak rájött volna mindenki, aki most magáról ír és képet közöl, hogy mennyi mindent köszönhetünk magának, és régóta nem szóltak Zsuzsáról, így épp ideje volt üdvözölni Zsuzsát, megemlíteni, de mindegyik hírben arról számolnak be, hogy Zsuzsa elment, meg arról, hogy mikor született és hol dolgozott, mik az érdemei, pedig a minap még beszéltünk, sőt a kórházban – az ezek szerint utolsó látogatás során – azt kérdezte, hogy legközelebb melyik színházi előadást nézzük meg közösen, és én azt mondtam, hogy átgondolom és jelentkezem, szóval most itt vagyok, és több remeknek tűnő javaslatom is van, kérem, majd válasszon, meg aztán, tudja Zsuzsa, ma volt a Magyar Kortárs Dráma díjátadója a Rózsavölgyiben, ahol azt mondták, egészségügyi okokból nem tud ott lenni, én persze jótékonyan hallgattam, de

szóval hiába hívtam rögvest utána, hogy beszámoljak, milyen méltó és értékes volt az esemény, pontosabban feleslegesen hívtam, hiszen jól tudja, Zsuzsa, milyen is volt valójában, és még azt is el akartam mesélni, hogy vannak bíztató híreim a színpadi szövegekről, amelyekhez maga is tett jobbító javaslatokat, no meg a regény kézirata, amely miatt a múltkor leszidott, hogy mikor mutatom már meg, ígérem, nyomtatva viszem, hamarosan, csak még azt szeretettem volna kérni, hogyha lehet, egyen-igyon egy kicsit többet, tudja, kell az energia, mert némiképp egy nádszálhoz kezd hasonlítani, ami persze számos szempontból hízelgő, de ott van az a sok dolog, amit be kell fejeznünk, sőt, van néhány, amit el sem kezdtünk, csak terveztük, és, igen, el is feledtem megkérdezni, hogy alakulnak a Megmozdult irodalom című kötetének eladásai? És melyik lesz a következő Örkény életműkötet megjelenés? Melyik eSzínházas előadáshoz küldjek megtekintési linket? Milyen drámaszövegen dolgozik most? És mondja Zsuzsa, mi lesz az esteli hosszú telefonjainkkal?