Jon Fossénak van jó pár drámája, miért szerette volna pont a Reggel és estét, amely eredetileg kisregény, színpadra tenni?
Való igaz, ha az ember színházi előadást akar létrehozni, akkor általában színdarabokat keres. A dráma történetet feltételez, miközben Fosse esetében klasszikus értelemben vett cselekményről nem beszélhetünk. Művei magját belső történések alkotják, amik szinte láthatatlanok. Igaz ez drámáira és regényeire is. Ilyen értelemben mindegy a műfaj. Különben is, amikor elkezdesz színpadra állítani-rendezni valamit, akkor – hacsak nem ismételni akarod magadat, és rutinmegoldásokkal dolgozni – muszáj feltenned magadnak a kérdést: mi a színház? Márpedig az bizonyos, hogy nemcsak az a színház, amikor emberek dialógusokban beszélnek, és jelenetek sorjáznak egymás után.
Fosse színháza pont erősíti ezt az állítást...
Igen. A Fosséhoz fűződő viszonyom régre nyúlik vissza, 2000 környékén láttam az Őszi álmot a Katona József Színházban, és nagyon megfogott, nemrég meg is rendeztem. Korábban valamiféle „előtanulmányként” pedig a Tél című drámáját vittem színre.
Napestig sorolhatnám, mi minden nyűgöz le Fosséban.
Elképesztő, hogy a drámái majdhogynem húzhatatlanok, mert a csendeknek és az egyszavas soroknak is jelentése van. Úgy működik a szöveg, mint egy vers, vagy mint egy partitúra. Nem értek a zenéhez, de feltételezem, hogy Mozartból sem lehet húzni... De ennél az izgalmas beszédmódnál is fontosabb, hogy Fosse szemmagasságból néz az emberre, azaz sosem állítja, hogy többet tudna a másiknál. A hangos véleményekkel és felszínes tudással teli mindennapokban lassan el is felejtjük, hogy milyen „nem-tudni”. Fosse nem akar semmit sem ráerőltetni a befogadóra, nem ruházza fel szereplőit különleges adottságokkal, ők a legtisztább értelemben vett átlagemberek, mint például e kisregény főhőse, Johannes, a halász.
Pál András és Mészáros Sára a Reggel és este próbáján (Fotó/Forrás: Éder Vera)
Miként tudná összefoglalni a Reggel és estét?
A kisregény 100 oldal, az első 20 oldalon megszületik egy ember, ugyanez az ember a maradék 80 oldalon meghal – ennyi. Az egész az emberi lét két mérhetetlenül rövid, átmeneti pillanatáról szól, amelyről biztosan sokan sok okosat tudnak mondani, de valójában felfoghatatlan. Már vagyunk és még vagyunk, és erről nem tudunk semmit. Én szeretem a nem-tudás terepét, nincs is gyűlöletesebb kifejezés számomra az úgynevezett üzenetnél, amikor a színpadról megmondják nekem, mit kell gondolnom.
Amikor megfogalmazódott, hogy ezzel az anyaggal akar foglalkozni, mi volt az első konkrétum a születő előadás kapcsán?
Azt tudtam, hogy mit nem akarok: azt, amit egyébként könnyű megcsinálni, hiszen van ismert technikája a regények színpadra adaptálásának: összeszámoljuk, hány szereplője van a történetnek, őket helyzetekbe hozzuk, egymással beszéltetjük, dialógusokat gyártunk, jeleneteket rakunk egymás után stb. De ezt a regényt olvasva egyre erősödött bennem, hogy a narráció és az egyes szám első személyben történő megszólalás összecsúsztatása, találkoztatása ugyanúgy színházzá tud válni, mint ha hagyományos dialógusokban lefordítom a történetet. Utólag vettem észre, hogy jó ideje ezzel kísérletezem: számos olyan színpadi munkám volt már, amelyben narráció és dialógus találkozhat, csak nem ilyen szélsőséges mértékben, mint most. Ez az előadás ismeretlen és szabad terepen születik meg.
Pál András, Bérczes László és Mészáros Sára a Reggel és este próbáján (Fotó/Forrás: Skrabán Judit)
Miért mondja ezt?
Szabadon döntöttem az anyagról, szabadon választottam meg a benne lévő játszótársakat. Semmi nem kényszerít arra, hogy megfeleljek bármilyen elvárásnak, mert semmilyen színház programját nem rúgom föl ezzel az előadással. Ebben a szabadságban benne van az is, hogy az életemnek mégiscsak a vége fele járok, ezért hát egyetlen dolog foglalkoztat:
olyat hozzak létre, amivel mindazt, amit eddig tettem, meg tudom haladni. Másképp nincs is értelme.
És hogyha én ilyen helyzetbe hozom magam, akkor ilyen helyzetbe hozom a játszótársaimat, Mészáros Sárát, Pál Andrást és Rozs Tamást, de ide sorolom állandó dramaturgtársamat, Kiss Mónit is. Ők is olyasmit kell megpróbáljanak, amit talán még sosem. Én azt tapasztalom, hogy szívesen vesznek részt ebben a kísérletben. Másképp mi a csodáért vállalnák ezt a sok vesződséget? A körülmények nem ideálisak, semmi baj velük, de például nem ezzel a munkával lehet a legjobban keresni. Ez inkább egy olyan folyamat, amelyben rácsodálkozhatunk, hogy mire vagyunk képesek. Jó érzés, hogy én – akár a Johannes nevű főhősünk – bezuhantam ebbe a világba, és mindazt, ami bennem van, és nekem adatott, felmutathatom. Másként fogalmazva: megnevezhetem magamat.
Hogyan kell elképzelnünk ezt a színpadi világot?
A színházban a végtelen redukcióra törekszem: tulajdonképpen üres térben játszunk, legfeljebb egy pad meg egy teknő lesz a térben, továbbá papírlapok. Nem kell se csónak, se tenger, se házikó, se kikötő, semmi. A bölcsesség felé vezető araszolásnak, azt hiszem, az egyszerűség a lényege. Erre kényszerít rá ez a helyzet és ez az anyag. És ebbe a „semmibe” költözik be a játékosság, amit Sára, Andris és Tamás magától értetődően behoznak a térbe. Nekem a színészekkel mindig nagy szerencsém volt, velük is. Hatalmas biztonságot ad olyan emberekkel dolgozni, akiknek az arcán látom, hogy nem kell befejeznem az általam megkezdett mondatot. Na, ők pont ilyenek.
Rozs Tamás a Reggel és este próbáján (Fotó/Forrás: Éder Vera)
Milyen fogadtatásra számít?
Nem biztos, hogy a 21. századi hangzavarban ebből a fossei csendből bármi is kihallatszik. Miközben azt gondolom, hogy mindaz, amit ő akár a személyiségével, akár a munkásságával képvisel, egyre fontosabb. Egy olyan korban, ami az ingerek tobzódásáról, a felületességről, a másodpercnyi értékű közlendőkről szól, szükség van a csendekre. Fosse végtelenül visszahúzódó ember, aki ha néhanapján nyilatkozik, kiderül, milyen halk szavú, a nyilvános beszédtől szorongó volt már egészen kicsi gyermekként. Sokat ír a csend szerepéről, ami egyfajta színpadi imádság is lehet. Persze, tudom, hogy a világunk jelenleg a legkevésbé szól erről, nekem ezt el kell fogadnom, miközben nagyon szeretném, hogy eljusson az emberekhez az előadás. Tulajdonképpen azt szeretném, ha ebben a másfél órában mindenki a belső történésekre figyelne,
visszacsendesedne abból a ricsajból,
amiből belépett, és amibe kilép.
A csend színházától miért vár zajos sikert?
Nem várok. Persze szeretnék. De talán mégiscsak az a legfontosabb, hogy kihasítunk másfél óra csöndet az egész napos hangzavarból. Csendesen vezet bennünket három ember. Hova is? Abba a történésbe, hogy a semmiből valaki megszületik, majd eltűnik a semmibe. És a kettő között van egy röpke pillanat, amit úgy hívunk: élet.
Fejléckép: Bérczes László (fotó / forrás: Pavel Bogolepov / Bérczes László)
hírlevél
