- Miért hajózol tizenöt év után új fedélzetre?

- Immár másfél éve Kaposvárott dolgozom, időről időre mindenkinek szüksége van új kihívásokra. A napi rutin, a megszokás elaltathatja, kényelmessé teheti az embert, mégpedig úgy, hogy ő maga ezt észre sem veszi. Olyan helyzeteket kell tehát teremteni, amikben ha akarod, ha nem, meg kell újulnod. A Bárkával nem szakadt meg a kapcsolatom, az ott dolgozók többségével jó a viszonyom, és vissza-visszajárok, hiszen két rendezésem - Mulatság, Nehéz - továbbra is műsoron van, és ha csak tehetem, nézem-javítgatom ezeket az előadásokat.

- Folytatódik az egyedülálló és ingyenes színházkritikus-képzés, a Hajónapló Műhely?

- Nem tud folytatódni, hiszen időm java részét Kaposvárott töltöm. Nánay Istvánnal tizenhat éven át csináltuk, az utolsó időszakban már egy egykori műhelyes, Tompa Andrea is csatlakozott hozzánk. Nyolc "osztály" végzett.

- Milyen érzés látni, hogy a tanítványok nagy része aktív színházi emberként dolgozik?

- Lehet, hogy ciki bevallani, de nagyon jó érzés. Ritkán találkozik az ember ilyen egyértelmű visszaigazolással, azzal, hogy értelme van a munkájának. Amikor 1996 őszén belefogtunk, nem hittük volna el, hogy a 2013-ban aktív, negyven év alatti színikritikusok, kulturális újságírók, dramaturgok jelentős része a Műhelyből bújik elő.

- Kaposvár nagy múltú, erős és összeszokott színházi közeg. Van benned félsz? Nehéz helyzetben van ilyenkor egy rendező? Lehet a nyolcvanas évek "Kaposvárja" után még robbantani?

- Egy rendező mindig nehéz helyzetben van, ha komolyan veszi a dolgát. Segítséget éppen azoktól a társaktól kap, akik szintén komolyan veszik a dolgukat. Márpedig Kaposvárott nagyon tudnak dolgozni - ez mind a színtársulatra, mind a műszakra érvényes. A nyolcvanas évek Kaposvárját pedig nem lehet visszahozni. A színház jelentősége ma jóval kisebb, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

- A Pityu bácsi fiában (Háy János drámája, amit évekkel ezelőtt rendeztél) vetődik fel a nagy kérdés, hogy vidék vagy város... Elcsábíthatók a nézők Budapestről?

- A válaszom összefügg az előbb mondottakkal. Örülünk, ha a fogyasztói társadalom gazdag kínálata közepette (aminek vannak jó és rossz oldalai), valamint a pénztelenség és igénytelenség korában meg tudjuk tartani a kaposvári és Somogy megyei nézőinket. Szomorú ezt olyankor tapasztalni, amikor egy-egy nagyszerű előadás tűnik el a „süllyesztőben". Néhány napja volt például az Éjjeli menedékhely utolsó előadása - hiszen kijátszottuk a bérletet. Márpedig Valló Péter rendezése gyönyörűen felmutatta a jelenlegi kaposvári társulat erejét, ugyanez az előadás Budapesten éveken át műsoron lenne. A Stúdióban bemutatott Vaknyugatnak jobb sorsa lehet, mert a Thália Színházzal együttműködésben készült. Azt is igazolhatja, hogy a jövő útja a színházak együttműködése lehet. Ez persze stúdió-előadások esetében jóval könnyebb: két díszlettel és a kevés szereplő utaztatásával megoldható. Januártól tehát az Arizona Stúdióban is rendszeresen látható a kaposvári Vaknyugat.

- Miért erre az alapanyagra esett a választásod? A Nyugat hőse (Bárka Színház, 2004) szintén egy ír drámaíró darabja alapján készült. Mi ragad/ragadt meg ebben a kissé tragikomikus irodalomban, amiben a falu, a kocsma és a puska mindig jelen van?

- Amikor ráakadtam McDonagh darabjára, magam sem tudtam, hogy annak előzménye, "ihletője" éppen A Nyugat hőse. Az eredeti, lefordíthatatlan cím, The Lonesome West tulajdonképpen idézet Synge száz évvel ezelőtti darabjából. A tragikomédia mindig vonzott, hiszen minden emberi helyzetben jelen van mindkét lehetőség. Egyszerre sírni és nevetni, állítani és megkérdőjelezni, igent és nemet is kimondani egy időben - a Vaknyugat erre tökéletesen alkalmas. Röhejes megváltástörténet, amiben nevetünk négy mulatságos emberen, miközben riadtan nézzük, hogyan pusztul az életük. Szóval Vaknyugaton a helyzet tragikomikus.

- Mi hajt belül, mi motivál még Ördögkatlanon innen és a Bárkán túl?

- Elsősorban az hajt, hogy azt a szerény tudást, amit így-úgy összeszedtem, még kamatoztatni tudjam. Nagyon későn "érkeztem be", későn "nőttem fel", ha egyáltalán. De őszintén szólva így, hatvankét évesen sem gondolom, hogy bármit is "kipipáltam" volna a világból. Kíváncsi vagyok magamra és másokra. Ezért szervezek fesztivált, ezért rendezek előadást, és talán még megszületik egy-két könyv is.