Érdekes, és nyilván véletlen, hogy szinte egyszerre mutatott be két, aránylag kevésszer játszott Molnár Ferenc-darabot a Centrál és az Örkény Színház. Előbbi a Delilá t, utóbbi A hattyú t. Ezek is kedvelt művek, de koránt sem annyira, mint a legnépszerűbb magyar színpadi szerző igazán gyakran játszott munkái. A Delilát tizenegyszer, A hattyút tizenötször mutatták be eddig, míg mondjuk a Liliom ot hetvenegyszer, a Játék a kastélyban -t negyvenegyszer, Az üvegcipő t harmincnégyszer, A testőr t huszonhatszor, Az ördög öt huszonháromszor.
Kétségkívül színházi boom van, legalább is a fővárosban
- bizonyos darabok esetében igencsak idejében kell ébrednie az embernek, ha belátható időn belül látni szeretné őket. Nem tudom, a jegyeladási statisztikák igazolni fogják-e majd, de meglehetősen szorgalmas nézőként azt tapasztalom, hogy bizonyos igényesebb alkotások iránt megnőtt a kereslet, amiből arra következtetek, hogy feltehetően a fiatalabb értelmiség körében népszerűbb lett a színház, mint volt néhány esztendeje. A kevésbé játszott darabok színre kerülése is ezt igazolja. Az igazgatók és a dramaturgok is általában akkor kezdenek mélyebbre ásni a drámairodalom múltjában, amikor a kéznél levő, közkézen forgó szövegekkel aligha remélhetik, hogy a nézőtereket megtöltő feltűnést tudnak kelteni.
Erre egy népszerű szerző kevésbé ismert, ritkábban játszott alkotása a lehető legalkalmasabb.
A szerző neve már maga garancia az érdeklődés felkeltésére, a többi már nagyrészt az előadáson múlik. Manapság, amikor az írói szöveg szentsége rég a múlté, sőt a szerző rigorózus tisztelete számít szentségtörésnek, és a tisztelet legméltóbb kifejezésének a továbbírást, a beledolgozást, az átszerkesztést illik érteni, az ismert név, az érdekes sztori elég ahhoz, hogy beinduljon az előadásgyártó gépezet.
A Delila esetében a Centrálban ez a gépezet másfél órát alig meghaladó, szünet nélküli folyamattá gyúrta a valóban nem túl tartalmas történetet, méghozzá úgy, hogy Puskás Tamás igazgató-rendező tiszteletet érdemlő éberséggel ragaszkodott az eredeti tagoláshoz, sőt a reális helyszínek illúziójához is. Ehhez a szünetek helyére behozott egy énekes-harmonikás kolduspárt, akik az átdíszletezések alatt stílszerűen mulattatják a publikumot.
A rendező Bagossy Levente díszlet- és Szakács Györgyi jelmeztervezővel együtt a darab keletkezési idejéhez is tartotta magát, valahol a múlt század harmincas éveinek a végén vagyunk, egy vidéki kisvendéglőben, ahol a tulajdonost az a csapás éri, hogy nyer harmincnyolc ezer pengőt, és ez a vagyon feldúlja lelki nyugalmát, sőt hamarosan családi életét is. Csinos, fiatal és ambiciózus nőnemű alkalmazottja – akinek mellesleg vőlegénye is van – szemet vet a pénzre, megkívánja az általa elnyerhető könnyű, kényelmes életet. A luxust. A tulajdonos pedig éppen abban a férfikorban van, amikor képtelen ellenállni a csábításnak. Hiába tudja az eszével, hogy mire hajt a leány, érelmei, érzékei elragadják. Okos és szépséges felesége persze mindent lát, mindent tud, és praktikus bölcsességgel jár el. Ő ajánlja föl a válást, csak éppen búcsúajándékképpen elkunyerálja férjétől a harmincnyolc ezret. És ott áll Sámson, az erejét rejtő haja nélkül. Az ármányos cselédlány lelepleződik, így már egyáltalán nem kell neki az öregedő vendéglős. Annál is inkább, mert a furmányos asszony a pénzt odaajándékozza a lány elhagyott vőlegényének. Aki így akkor is kénytelen lenne visszafogadni, ha amúgy elég esze lenne hozzá, hogy ne tegye.
Kétségkívül együgyű történet, de az író jelenetszerkesztő és dialógusírói technikája, fölényes szellemessége, cinikus iróniája igen szórakoztató színben képes feltüntetni.
A lapos közhelyeknek meg amúgy is megvan az a jó tulajdonságuk, hogy többnyire igazak, így legegyszerűbb megfogalmazásuk is mély bölcsességnek tetszhet.
Az meg, hogy mindehhez kitűnő színészek adnak testet és hangot, már szinte luxusnak hat. Balsai Móni friss energiával ragyogja végig a címszerepet, a dolgában biztos asszony könyörtelenül derűs nyugalmával taktikázza ki a férj vergődését, amit viszont Stohl András hoz színre magabiztosan mozgósított eszköztárral. Trokán Nóra nem játszik rá az érdekvezérelt cselédlány színészkedésére, inkább még azokat az érzéseket is lefosztja róla, amelyeket a szerző tulajdonított neki, amikor a vőlegénye iránti szerelmét szöveg szerint komolyan vette. Ám a cselekményben maga sem hisz benne, különben minek ajándékoztatna kisebb vagyont a fiatalembernek, akiből Ódor Kristóf farag igazi slemilt. Molnár Ferenc azért érezhette, hogy mindez nem elég, kitalálta még a folyton hallgatódzó, legendássá lett csapost, aki mindig közbeszól. Ki más játszhatná, mint Magyar Attila, aki sikerrel tartja kordában ripiző hajlamát, poénjai pontosak, találnak, csattanak.
Polgár Csaba az Örkény Színházban egészen más felfogásban rendezte meg A hattyút. Mindenek előtt kiemelte a realitásból, ami manapság egy művészszínházban, mondhatni, kötelező feladat. Izsák Lili díszlete azonban üzenetet is hordoz. Sőt, hirdet. Angol felirat formájában tudatja, hogy ez a világ, ez a közeg több mint szépnek véli magát.
Valóban, a látvány olyan szép, hogy az már szinte ronda, vagy éppen olyan ronda, hogy az már szép.
Kékes ragyogásban csupa posztmodern bizonytalanság. De olyan bizonytalanság, amely tele van bizonyossággal. Már-már szánkba rágja a közlendőt. Merthogy a történet kemény társadalmi küzdelemről, valóságos osztályharcról szól. Az alapkérdés egy értelmiségi, egy tanár helyzete az előkelők, a főrendek, a gazdagok, a hatalmasok között. Akik amúgy még demokratáknak is képzelik magukat. Egy kopott, könyvtári létra a tanár bázisa, közvetlenül mellette barna medvebőrszerűség jelzi a luxust, az elpuhultságot, az elkényeztetettséget. És nem maradhat el egy hatalmas kanapé sem. A kényelmet a fejlett technika is szolgálja, monitoron lesik a magas vendég, a társadalmi felemelkedés, illetve visszaemelkedés ígéretét hordozó hercegi kérő álmát. A tanár kezében könyvvel játssza szerepét, nehogy megfeledkezzünk értelmiségi voltáról. A jelmezek ugyancsak beszédesen különösek, egyediek, olyanok, amilyeneket amúgy közönséges ember aligha hord.
A műviség, a keresettség, a viselkedés mesterkéltsége a színészi játékot is meghatározza. Az apa híján családfői szerepet betöltő anya fő problémája, hogy miként viselkedjen a família jövőjét meghatározó hercegi látogatás során. A tét nagy: az elvesztett presztízs visszaszerzése, visszakerülés az udvari körökbe. A fölöttébb izgalmas feladat nagy nyugalmat, előkelő rezerváltságot követelne, ami az asszony alaptermészetétől is idegen.
Csákányi Eszter számára nagyszerű alkalom, hogy több év után visszatérjen az igazi színpadra, hogy igazi szerepet játsszon.
Remekül meg is oldja a faladatával nehezen megküzdő, szerepéből ki-kieső asszony ábrázolását. A belső feszültség, a szorongás egy pillanatra sem hagyja el. Ugyanennek kéne mozgatnia ellenfelét, a tanárt is. A magát túlfegyelmező, az érzelmeit, meggyőződéseit elhallgatni kényszerülő, legerősebb szenvedélyét elnyomni igyekvő férfi belső feszültségének. Nagy Zsolt eszményi színész lenne erre a feladatra. Csak ezúttal annyira fegyelmezi magát, hogy önmérséklése alól már szinte ki sem látszik a belső forrongás, izzás, kínlódás. Ficza István remekül adja a nem túl nagy képességű, de ezzel legalább tisztában lévő herceget, Takács Nóra Diána kifogástalan az egyetlen feladattal megbízott rokon szerepében, feszülten figyeli a monitort, és kellő átéléssel jelent a hercegi alvás folyamatáról.
A címszerep ezúttal az áldozat szerepe is.
A hattyú az eladó lány, akinek jövendő sorsa körül folyik az egész történet. Neki kell elszenvednie az érdekházasságot, és neki is el kell nyomnia magában valamit. Önállóságát, szabadságszeretetét, és a tanár iránt éppen csak föllobbanó érzését is. Tenki Réka, aki ugyancsak hosszabb kihagyás után játszik ismét igazi színpadi szerepet, rezzenetlen arccal, egyetlen árulkodó gesztus nélkül, szinte bábszerűen van jelen, mégsem hagy kétséget afelől, hogy ez bizony fegyelem, ami alatt valami egészen más is van. De a neveltetés, a kötelességtudat szinte tökéletes munkát végzett, kiölte belőle a személyiséget.
A szomorú vígjátékban valójában egyetlen igazi ember, egyetlen ép egyéniség akad, ez egy kívülálló, józan, okos férfiú, aki nyilvánvalóan a szerző bölcsességét jeleníti meg, amilyeneket már Molière is alkalmazott. Egy fölöttébb világiasan gondolkozó pap, az elvakult anya nyílt eszű bátyja. Őt Mácsai Pál csaknem főszereppé emelő nagyvonalúsággal, eleganciával, derűvel adja.
A befejezés, a boldogtalan vég kissé elkapkodottnak hat. Pedig itt juthatna csúcsra a szerző iróniája, hiszen a házasság a happy end szokott lenni. Ám a korábbiakhoz hasonló alapos kidolgozására mintha nem maradt volna elég idő. Vagy ötlet a rendezői gondolat igazán erős megfogalmazásához.